Magyar Szemle, 1891 (3. évfolyam, 23-52. szám)
1891-12-06 / 49. szám
578 fogékonyságot, kivált az előbbkelő körökben, még inkább növeli a franczia társadalmi élet egyik legérdekesebb nyilvánulása: a szalon. Egy-egy faubourg-st.-germaini úrilak termeiben gyakran tucatjával lehet együtt látni Francziaország jeleseit, akik így a legközvetlenebbül hathatnak egymásra. Az e szalonokban folyó élet ép olyan, mint a XVI. századbeli renaissance-szalon élete volt: a társalgásnak többnyire csak két középpontja lehetséges, az irodalom és művészet. Szellemes asszonyok, mint pl. Comtesse Diana, vagy a nálunk is ismert Juliette Adam, maguk köré gyűjtik Páris „elite“-jét s e körökben az író, a művész ugyanolyan polczot foglal el, mint bármely államférfi. Ennyiféle jótékony tényező behatása mellett lehet-e pangásra gondolni ? Nem volna-e a hanyatlás természetellenes ? Igenis, volt bizonyos stagnáczió a franczia költészet terén az 1860. előtti években. Mintha a múzsák is osztoztak volna Victor Hugo száműzetésében. Ez, a nemzet koszorúsa, távol élt hazájától és nem értett vele egyet; Lamartinet az évek súlya és elkomorodott kedélye elnémították; Musset és Vigny halottak voltak. Egyszerre, épen az említett esztendőben, megjelent egy verskötet, melynek ez volt a czíme: „Parnasse contemporain.“ Néhány fiatal író, Coppée, Sully Prudhomme, Catulle Mendés, tették e kötetben közzé verseiket, egyesülve a régi gárda néhány jelesével : Leconte de Lisle-lal, Gautier-vel, Bauville-lal, Baudelair-rel. Ez az a költői csoport, melyet verskötetük czíme után parnassiensnek szoktak hívni és melyhez a mai franczia líra legkitűnőbb képviselői tartoznak. Főként ezt akarom hát jellemezni. A parnassiensek nagyjában hívei voltak annak a romantikus iskolának, mely századunk harmadik tizedének vége felé, Francziaországból kiindulva, hadat üzent az ünnepélyes klassziczizmusnak ; hívei voltak annak az iránynak, mely tárgyat minden korból és minden nép történetéből merített, nyelv dolgában pedig eltörülte azt a nevetséges pruderiát, mely bizonyos köznapi szavakat száműzni akart a poézis nyelvéből. Lényegében a parnassiensek költészete is romantikus, mint a Victor Hugóé, csakhogy egyrészt bizonyos dolgokban, pl. a külformát illetőleg, tovább mentek mestereiknél, másrészt egészen új elemeket is vittek be a költészetbe. Lássuk ez elemeket. Elsősorban a tudomány az, mely megéreztette hatását a lírai költészettel is. Korunkat egészen betölti az a rendkívüli lendület, melynek kivált a természettudományok terén szemtanúi vagyunk. Nem múlik el nap, hogy új találmányokról, új felfedezésekről ne hallanánk hírt, melyek talán az egész társadalmi rendet hivatva vannak megváltoztatni. Ily körülmények közt magától értetődik, hogy most a tudomány a költészetbe is sokkal nagyobb mértékben beszivárog, mint a század elején vagy derekán. Természetes, hogy mint a költészettel legkönnyebben összeférő, elsősorban a filozófia az, mely dominál. A franczia Parnassus két fejedelme, a 73 éves Leconte de Lisle és az 52 éves Sully Prudhomme mindkettő a szó szoros értelmében filozófusköltő ; mindegyiküknek meg van a maga egész filozófiai rendszere. Nálunk az ily zsánerű költőknek nincs közönsége, amit eléggé megmutatott a szerencsétlen Reviczky példája, aki az egész ifjú nemzedékben az egyetlen igazán mély gondolkozású költőnk volt és a ki mégis csak író barátai szűk körében bírt elismerést aratni. Francziaországban, kivált Párisban, a filozófia nemcsak a szakemberek tápláléka, hanem a nagy közönségé is. A hírneves Caro, a párisi egyetem elhunyt bölcselet-tanárának előadásaira a főváros legelőbbkelő asszonyközönsége is megjelent. S hogy mennyire szívesen hallgatták fejtegetéseit, mennyire lelkesedtek érte, semmi sem mutatja találóbban, mint az a paródia, melyet Pailleron írt meg az „A hol unatkoznak“ban. Bellac, a mézes szavú Bellac, akinek minden egyes igéjétől szinte extázisba jut az egész hölgyközönség, nem egyéb, mint e túltengő Caro-kultusz kicsúfolása. Aki oly közönségnek ir, melyet csúfolni lehet azért, mert nagyon is rajong a tudományért megkockáztathatja azt is, hogy még a legkülönlegesebb metafizikai dolgokat is belevegyítse verseibe, hogy szonettet írjon Spinozáról, hogy megénekelje Hegelt, Fichtet, Kantot, anélkül, hogy annak a veszélynek tenné ki magát, hogy versei a könyvárusok pinczéiben fognak megpenészesedni. A filozófia mellett a kultúrtörténelmi tanulmányok hatását érezni leginkább a modern franczia költészetben. A parnassiensek vezére, Leconte de Lisle, az ógörög, az óegyiptomi, az indiai, az arab kultúrának legfrappánsabb, minden izében találó képét bírja nyújtani. Neki ép úgy, mint a vele e tekintetben rokon Herediának, van néhány tizennégy soros versikéje, mely hónapokra menő művelődéstörténelmi tanulmányt kellett, hogy igényeljen. Természetes, hogy a tudomány e térfoglalása magával hoz egy másik jellemvonást is : az elmélkedő elemnek, a reflexiónak erősbödését. Mióta a romantikusok megkezdték ismertetni a francziákkal a külföldi költőket, s kivált Göthét, Dantét és Shakespearet, a franczia líra sok tekintetben eltért a nemzeti szellem tulajdonképeni irányától és kedvét kezdte találni a finom, a gyöngéd analízisben, s melynek még Victor Hugo műveiben nagyon kevés tér jutott. Az a hatalmas erő, mely a „Századok Legendái“ lapjairól úgy csendül felénk, mint az Ítélet harsonája, egyszerre helyet ad bizonyos bágyadtságnak. Az a kitörő szenvedély, mely Victor Hugóban anynyira meg tud rázni bennünket, bizonyos ideges, beteges lankadtsággal cserélődik fel. Az a sokszoros műveltség, mely már most hozzáférhetővé van téve a nagy tömegnek is, képesekké tette a francziákat oly gyöngédségek, oly finomságok érzésére és élvezésére, melyek ismeretlenek voltak atyáik előtt; mély, különöz és magasztos érzésekre, melyek mostanáig fajukra nézve idegeneknek látszottak. Találkozunk oly bizarr jelenségekkel, a minő pl. a Baudelaire-é, aki meghazudtolni látszik azt a theóriát, hogy a franczia szellem legkiválóbb jellemvonása, hogy szereti a józan észt. Ez a költő lefordítja a legidegenszerűbb, a legmisztikusabb angol költőt, Poe Edgart ; míg a legfiatalabb költői gárda egy tagja, Bourget, rajongással beszél az északi líra egyik legsajátosabb nagyjáról, Shelleyről, a „Sensitive Flower“ költőjéről. Mai napság alig van olyan poétája a francziáknak, aki közös, nemzeti ideálokat énekelne. Mert a társadalom annyiféle, más meg más érdeket hajhászó apró töredékre van szétosztva, hogy ezeknek lehetetlen, hogy közös ideáljaik, tehát közös költőjük legyen. A vallás, a hazafiság csak nagy ritkán szólaltatja meg az új Francziaország lirikusait. Victor Hugo fenséges imáinak, Lamartine ihletett himnuszainak nem akadt követője és a franczia nemzet legerősebb nemzeti aspirácziója, a revancche-háború eszméje, szintén csak vajmi gyéren talál poétái kifejezést. A „közös ideálok“ e hiánya okozza, hogy az újabb franczia költők egyike sem tett szert valódi népszerűségre, kivéve talán Coppéet, aki azonban szintén nem azért lett népszerű, ami a verseiben csakugyan becses, művészies van, hanem egészen más tulajdonokért, melyek bővebb részletezése nem tartozik e czikk keretébe. Az igazán kiváló lírikusokat, Leconte de Lislet, Sully Prudhomme-ot, a nagy közönség vajmi keveset ismert. Egy nemrég Párisban járt rokonom fölkereste az előbbit és átadta neki néhány versének e sorok írójától származó fordítását. Az agg lantos ez alkalommal véghetetlen keserűséggel emlékezett meg a franczia közönségről, mely — e szavakkal élt — jóformán tudomást sem vesz róla! Természetes, hogy ez erős túlzás; olynemű költők, mint Leconte de Lisle, valóban csak a publikum legműveltebb rétegei számára írnak; ám a francziául olvasók e „legműveltebb rétegei“ is bizonyára lehetnek annyian, mint nálunk — az összes újságolvasó közönség. De hogy visszatérjek tulajdonképeni tárgyamra, újból rámutatok a franczia irodalomban egyre élénkebben nyilvánuló idegen behatásokra. Korunk közlekedési viszonyai, melyek oly közel hozzák egymáshoz a népeket, folyton több és több heterogén elemet vesznek az egyes nemzetek poézisébe és ki tudja, nem jön-e el majdan az a kor, melyben minden nemzeties költészet egyszerűen lehetetlenné válik ? Még egy érdekes jellemző vonása van az új franczia lírának: a festői elem. Ezt is a romantikus iskola vitte be a franczia költészetbe, midőn felkapta a múlt időkből, exotikus népek köréből vett tárgyakat. Francziaország gyarmati politikája, mely már III. Napóleon uralkodásának elején oly rendkívüli mértékben kezdett érvényesülni, szintén hozzájárult a festői elem ez erősbödéséhez. Az írók színekben gazdag viseletet, tarkán pompázó vegetácziót láttak, amely fejlesztette, elragadta formaérzéküket. Alig volt festő vagy költő, ki egyszer-egyszer át ne rándult volna Tuniszba, Algírba és igen nagy volt azoknak száma is, kik mint katonák eljutottak Annámba, Tonkingba. Innen keletkezett az a japán stíluskedvelés, a „japánisme“, amely már eljutott hozzánk is. Ezért tesznek szert közkedveltségre s gyakran érdemükön felül való MAGYAR SZEMLE: 49 száza