Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1892-08-14 / 33. szám

MAGYAR SZEMLE BUDAPEST 1892. augusztus 14. Előfizetési árak: Egész évre.................6 frt — kr. Félévre........................3 frt — kr. Negyedévre ...............1 frt 50 kr. Megjelen minden vasárnap. Laptulajdonos és kiadó: Kaczvinszky Lajos Budapest, VI. ker., Uj utcza 14. sz. KIADÓHIVATAL ÉS SZERKESZTŐSÉG. Hulapest, VI.,j-utcza 14. sz. Egyes számára 15 kr. EGYETEMES TÁRSADALMI ÉS IRODALMI FOLYÓIRAT IV. év. 33. SZÁM. Gavallérok az irodalomban. A czéhbeli iró hajlandó minden műkedvelő munkát nagyon élesen megkritizálni, — kétszeresen akkor, ha a munka írója valóságos amateuriró és születésénél, összeköttetéseinél fogva a felső tízezer közül való. Valóságos divat mindent rossznak tartani, amit egy mágnás ezen a téren produkál s csak a legutóbbi években foglalkozott a sajtó kissé komolyabban az úgynevezett gavallér-írókkal. De ebben aztán édes-kevés köszönet volt, mert míg egy része irgalmatlanul lerántotta őket, addig a másik rész oly szolgailag szórta nekik a tömjént, hogy valóban nehéz lenne megbírálni, mi ártott nekik többet: a túlságosan éles kritika-e, vagy ez a férfiatlan, bókoló talpnyalás. Szerintünk az egyik épen olyan tulság volt, mint a másik. Tagadhatatlan tény, hogy ezeknek a gavalléroknak az irodalmárkodásában van egy kis sport-íz, hogy a Pegazust, a legnemesebb paripát is hajlandók egy kicsit versenylónak tekinteni s az írás egy érdekes start-számba megy némelyiküknél, de vannak köztük olyanok is, akik valódi hivatással, valódi kedvvel fogják kezükbe az irótollat. Egy pár ilyen gavallér-iróról akarunk mi megemlékezni, nem bántva, nem tömjénezve, rámutatva a hibákra, de érdemnek hagyva az elvitázhatatlan érdemet is. Itt van mindjárt Zay Miklós gróf, a dúsgazdag Zay Albert gróf fia. Szingazdag útleírásai, vadásztörténetei nemcsak gondolkozó főre, de kiváló szakismeretre is vallanak. A miről ír, azt alaposan tudja is s tőrölmetszett, világos magyar nyelv jellemzi irályát. Egy, a Bretagne-ban tett utazásának leírása, minden e nemű munkákkal kiállja a versenyt és sem az abban közzétett nézetei, elvei, sem pongyola irály vagy hebehurgyaság nem vallanak a műkedvelőre. Zay Miklós gróf egy idő óta keveset ír, nevével ritkán találkozunk az időszaki sajtóban s miután megnősült, egészen terjedelmes birtokainak kezelésére fordítja idejét. Annál gyakrabban olvassuk a Justh Zsigmond nevét. (') vele már az irodalmi körök is sokkal komolyabban és régebben foglalkoznak s úgyszólván „czéhbeli“-nek tekintik. A neczpáli Justh, ez ősrégi felvidéki család sarja eredetileg nem készült írónak. Mint 15—16 éves ifjoncz rajongott a zenéért s a zeneszerzésre akarta magát adni. Több ideig látogatta is Zimay László zeneiskoláját és szép haladást tanúsított zenészeti tanulmányaiban, mert több apró magyar ábrándot szerzett. Később azonban, 18-20 éves korában legjobban átérzik szerzőjének magyar volta , a zongorát az írótollal cserélte föl s irogatni kezdett. Előbb egészen fiókja számára, csak legmeghittebb barátjainak mutatva meg zsengéit, melyek valóban oly zsengék voltak, hogy senki sem sejthette bennük a későbbi oroszlán-körmöket. Időközben folyton utazott, egész teleket töltött Párisban, a bűbájos Riviérán, Egiptom sárgás fényű ege alatt s szorgalmasan tanulmányozta a világirodalmat, melyben különös kedvenczei voltak Musset, Bourget, a filozófusok közt Schopenhauer, Hartmann, akiknek iránya ma is meglátszik munkáin. Első önálló munkája a „Káprázatok“ czímű beszély- és rajzkötet volt, mely azonnal föltűnést keltett, úgy, hogy szerzőjével foglalkozni kezdtek a lapok. A kötetnek tagadhatatlanul gyönge darabjai is voltak, nagyon meglátszott az egészen a külföldi írók hatása, de a Heine-Musset-Schopenhauer-féle keserű, fájdalmas világnézet, szomorú borongásával általában nagy hatást tett az olvasó kedélyére. Egy még kiforratlan tehetséggel látta magát szemben, a kinek még nincs meghatározott iránya, a ki kapkod kissé, de a ki számbavehető alkotások ígéretét nyújtja. A kötet legkiválóbb darabja a „Taedium vitae“ — egy tönkrement gavallérja oly mesterileg az életből ellesett vonásokkal volt ecsetelve, hogy a legszigorúbb bíráló is kénytelen volt Justh határozott tehetségét elismerni. Ezt a kötetet csakhamar követte a „Művész-szerelem.“ Kissé elnyújtott reflexiók, sok maxima, de rendkívül haladás is volt benne észlelhető ; a jellemfestés egységes kidomborodása, a meseszövés érdekessége és különösen a szép, választékos nyelvezet keltettek figyelmet. Ez után a munkája után mindig gyakrabban és komolyabban kezdett vele foglalkozni a sajtó s a legelőkelőbb napi- és szépirodalmi lapokban egymásra találkoztunk kisebb-nagyobb rajzaival, beszélyeivel, tárczáival Justh igen éles megfigyelő s egy pár vonással oly találóan fest le alakokat, helyzeteket, hogy ezen a téren kevesen közelitik meg íróink közül. Tökéletesen modern ember, kissé internaczionális is és ez hibája. Szereti hazáját, órákig elbúsul egy párisi Café „cabinet particulier“-jében Patikárus Ferkó hegedűje mellett, rajong szent-tornyai parasztjaiért, de azért munkáinak mindig van valami külföldi ize, épen úgy, mint londoni czipőjén rajta van a nizzai „Quai Massena“ pora, melyben az orosházi atyafiakat járja végig — típusokat gyűjteni. Legnagyobb sikerét „A puszta könyvé“vel érte el. Ezek az alföldi rajzok valóban megkapó képei az árvaleányhajat növelő, dús kalászt ringató, szikes fekete földnek. Ezeken hamisítatlan, itthoni ákáczillatos levegő lengi át mindenütt és a puszta aranyos verőfénye szűri valódi magyarrá alakjait. Nyoma sincs ebben az abszint gőzének, a szalonok csinált parfümtől telített, nehéz levegőjének. Ezeket a rajzokat nem a „beteg bolyongó“, nem a világfi, de Justh Zsigmond, a régi nemes família tősgyökeres magyar sarjadéka vetette papírra, a közt a nép közt, mely az ő véréből való vér, az ő húsából való hús, a kinek bánatát érzi, örömét osztja. Ezt a munkáját franczia nyelvre is lefordították s tüzetesen foglalkoztak vele a legelőkelőbb párisi lapok. A bírálatokból kissé kiérzett ugyan, hogy Justh talán még otthonosabb a párisi irodalmi körökben, mint nálunk és sok tollat vezetett a szerző kedves, szeretetreméltó egyénisége iránt érzett rokonszenv is, de mindenektől eltekintve, csak örülnünk kell rajta, mert magyar szerző specziálisan a magyar népélettel foglalkozó munkája vívta ki ezt a sikert. Mielőtt bevégeznénk e rövid tanulmányt, még egy gavallér-íróról akarunk emlékezni. Gróf Vay Péter ez, akinek nevét szintén gyakrabban olvassuk szépirodalmi lapjainkban. Ezeiben a nagy Kazinczy Ferencz és Beniczky Péter, Zrínyi, a költő kortársának vére buzog. Gyermekkorában, sőt később, mint ifjoncz is legkisebb hajlamot sem mutatott az Írásra, sőt még olvasgatni se szeretett. Az ecsetet forgatta nagy kedvvel és csinos, hangulatos képeket vetett vászonra. Midőn Londonban volt, kedvencz tanítványa volt Alma Tademának s később Olaszországban tanulmányozta a festészetet. Egyszer aztán, egészen váratlanul föllépett mint író. . Rajzain, különösen útleírásain azonban ma is meglátszik a festő. Csupa szin, csupa árnyalat minden, amit ir. Rövid szavakban nagyon sokat képes elmondani s ez rendkívül tömörré, érthetővé teszi nyelvezetét, mely tősgyökeres magyar és látszik rajta, hogy az anyai tejjel szivta magába. Vay Péter rendkívül sokat tud, látóköre széles és kár, hogy ezt a sok tudást olyan apró dolgozatok keretébe zsúfolja össze. Irályának van valami sajátságosan bánatos timbreje, ami az olvasót egy elpattanó húr fájó disszonancziájára emlékezteti, ami hasonlít egy ködös, homályos őszi kép hangulatához. Az ő tehetségétől méltán várhatnánk nagyobb, terjedelmesebb munkákat, melyekben jobban érvényesíthetné tudását és jobban kidomboríthatná egy még kiforratlannak látszó írói egyéniségét. Megemlékezünk e helyen arról a kis irodalmi társaságról is, melyet a nyolcvanas évek derekán mágnás ifjak akartak alakítani.