Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1892-12-04 / 49. szám

590 társaságban léphetnek a közönség elé, de v­alami olyast, a­mi a közönség előtt megvi­lágítaná az egyes írók jellemzőbb tulajdon­ságait, vagy az íróra nézve kimutatná a valódi elbeszélők ösvényét, sem a Mikszáth Kálmán, sem a Jókai Mór művei nem tartal­maznak. A ragyogó esprit, a pompás stil­őket el nem hagyja soha, de szerkezetük mintául épen nem szolgálhatnak. Mikszáth az elősza­vakban pompás mókákat mond el, az tény. Mit tanuljon azonban az író, mit merítsen a közönség abból, hogy Mikszáth 1892-ben épen tizenhárom novellistát szerepeltet, a­kik közül azonban, — daczára a babonának, — nem halt el senki ? Pedig az 1893-iki „Al­manach“ előszavában ez a nagy tanulságot nyújtó tény van elbeszélve, a jobb sorsra méltó elmésség egész kincstárával. Nem va­gyunk megelégedve az „Egy magyar nemes és házatája“ czimü cziklus tendencziájával sem, mely nem egyéb, mint a régi magyar ne­messég életmódjának fanyar persziflálása. Ilyen nemesi házak, ilyen élet már nincsen, az író a valóságot sérti meg tendencziózus rajzával. Jókai Mór „A halberstadti Ádám“-ban szintén adomát mond el. Kérjük az író­kat, ne utánozzák­ ily keveset és a lángelme ekkora pazar fényével és dúsgazdagságával Jókain kívül más író el nem fog mondhatni. Igazi novella, kerek szerkezettel, mes­teri jellemrajzokkal s a hősnő jellemének sza­batos kifejtésével a Vadnai Károly novel­lája : „A vörös kéz.“ Egy úrnő nem megy férjhez ideáljához, kiből Vadnai valódi Baross Gábort teremt, mert vörös a keze. Később kitűnik, hogy az arisztokratikus fehér kéz kenyeret kap a munkás vöröskéztől s maga is munkára fanyalodik. Szép novella, jó ten­­dencz­a ; a­ki egyszerre tudna tanulni Jókai­tól Mikszáthtól és Vadnaitól, abból válnék jeles elbeszélő. Igen szép novellák — igazán azok — Herczeg Ferencztől „A protektor“, Kozma Andortól „A hűség“, ki ebben a nálunk újabban erősen művelt, katonatiszti­ életből vett novellák zsánerjét gazdagította; részt­­vettek még az évfolyamban Beniczkyné B. Lenke „A harmadik“ czímü novellával, mely­nek úgy előadása, mint meseszövése rég ki­ment a divatból, Tóth Béla pedig egy törökül novellával. Tóth Béla nagytehetségü cse­vegő, de török novelláin néha, mint ezúttal is, bizonyos affektáczió látszik meg s hiába törekszik Jókai ilyen fajtájú novelláinak ked­ves naivitására. Gyarmatiiy Zsigáné kedves, kedélyes dolgot irt, „Az örökség“ cziműben, mely becsületére vált volna akár Marlitznak is. Szalóczy Bertalannak a „Miként állt bo­­szut Cziner Gergelyében még miniszteri pro­­tekczióra sem hisszük el a póruljárt szerelmes pár oktalan­­ hiszékenységét. Jó zsánert írt Rákosi Viktor a „Kelemen és Pattantyús“­­ban, ellenben Tábori Róbert nem rendelkezik a „Bocskai István csizmái“ czímű novellájá­nak tárgyához kellő magyarossággal. Justh Zsigmond „Kihűlt csillag fénye“ frappáns, fényes dolog, Lipcsei Ádám is ügyes katona­novellát ír a la Herczeg Ferencz és Pekár Gyula, a Sebők Zsigmond „Tőre“ a Mikszáth egy-egy novellájának hatása alatt született, Bródy Sándor pedig novella helyett erőltetett szellemeskedéssel zárja be a sorozatot. Ebben adunk számot az „Almanach“ 1893-iki évfolyamának íróiról. A köteteket bővitene kellene s nem ártana, ha egy esz­tétikus ima elébe prefácziót, a ki kritikai magaslatról igyekeznék a modern novella­­irodalom helyes irányát megadni s annak színvonalát a kellő törvények föltárásával emelni. MAGYAR SZEMLE, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Paphon­véd­ek albuma. Az 1848. és 1849-ik évi szabadságharczban résztvett római és görög katholikus Paphonvédek albuma. Szerkeszti és kiadja: Ambrus Jó­zsef, kisoroszi plébános. Első kötet: 1892. 274 l. Ára 1 írt 20 kr. Az evangéliumok könyvében, melynek lapjain a költészet és kinyilatkoztatás, a poézis és hit olyan cso­dás és imára késztő varázsa ragyog, mely elbájol és elragad, lesújt és fölemel, v­igasz­­szal és fájdalommal tölt el egyszerre, alig van szebb és meghatóbb jelenet annál, me­lyet szent Lukács írt le könyvében s őrzött meg számunkra. Jeruzsálembe ment az isteni Megváltó, harmadszor ezúttal és pedig utol­jára. Tudta, hogy ez út végén a szenvedés és halál, az üldözés és a keresztfa várakozik reá. Ám azért az arcza nyugodt volt, szelíd és alázatos, mint minő rendesen, csak vala­mivel komolyabb, szótalan és merengő. A kora reggeli órákban indult ki Bethániából tanítványaival együtt, hol megelőző este ba­rátai körében volt s a megtért Magdolna, a keresztény vallás ez első bűnbánója drága illatszerrel öntöző fürtéit Az ütjük, át az olajfák hegyén, szűk és kígyózó ösvény volt, befedve árnyékot adó, illatot hintő olajfa­lombokkal. A hegy keleti oldalán egyszerre kiszélesült a látókör, elmaradtak az erdő fái és bokrai s előbukkant szemeik előtt a szent város, Jeruzsálem. Kora reggel volt s a fel­kelő nap sugarai ott ragyogtak a templom födelének arany lemezein, a büszke épületek fölött, megvilágítva félig a sötét Golgothát. Elfogadva a látvány szépségeitől, megállott útjában az isteni Mester s végigtekintve a múlt fölött, isteni mindentudóságával meg­pillant­á a jövőt is, mely rája várakozik, midőn eljönnek a napok és körülveszik ellen­ségei árokkal és megszorongatják minden oldalról, lerontják egész földig és követ kövön nem hagynak benne. Szivét elfogta a fájda­lom, keble megremegett a szomorú jövő ter­hétől, könyek gyülemlettek szemében és — sirt! Ezek a könyek voltak a hazaszeretetnek legelső drága kényei. Megnemesitői ennek az érzelemnek, megszentelői az ember ter­mészeti érzelmeinek, melylyel hazája, nem­zete iránt viseltetik. Mert a hazaszeretet benne volt mindig az ember szivében. Szerették hazájukat az ó­kor népei is, a görögök és rómaiak, Karthago lakói, Egiptom népe, a perzsák és szczithák és mindazok valameny­­nyien, a kik hazával bírtak, a kik hozzá voltak kötve egy darab földhöz, melyen szü­lettek s melyen őseik sírja domborult. Ra­gaszkodnak a hazához, vért és életet áldoz­nak annak dicsőségéért, hősökké válnak miatta a harcztéren, a csaták hevében, az ellenség sorai előtt; nincs semmi fáradság, mit el nem viselnének érte, nincs semmi áldozat, a­mi nehéznek látszanék jóvoltáért, nincs olyan drága kincs, mit oltárára nem hoznának áldozatul. Szeretetükből azonban, lelkesedésük hevéből hiányzik a mélyebb, az igazi etnikai alap. Az az igazi hazaszeretet, mely nemcsak a dicsőség és nagyság glóriá­jából akar koszorút fonni a haza homlokára, de annak erkölcsi üdvét, erkölcsi nagyságát is a szívén viseli, a­mi fontosabb amannál, mert azon a haza oszlopai nyugosznak. Ezt az igazi, ezt a szent hazaszeretetet a Krisz­tus könyei, az ő szivének sóhaja teremtette és szentelte meg. Vallásával azután elterjedt mindenfelé , a római keresztények szivébe, hogy megszülje ama csodálatos hangokat, az igaz fájdalom ama megrázó kitöréseit, me­lyeket szent Jeromos hallatott, midőn az örök város falait Alarik hadai dúl­ták össze; a germán törzsek sürü rengete­geibe, midőn a druidák énekét a keresztény himnuszok bűbájos hangjai váltották fel; a ködös Albion szigetének lakóinál, midőn leg­nagyobb királyuk mint száműzött bujdosó bolyongott az őserdők mélyén, elvesztve egyszerre koronát és hitet. A keresztény val­lás plántálta be hozzánk is, őseink szivébe az igaz, a valódi hazaszeretetet. Ezredéves fenállásunk jubileumát készülünk ünnepelni s ebből több, mint nyolczszáz a keresztény vallás nemzetfentartó erejét, hazaszeretetet fakasztó tüzét hirdeti. Több mint nyolczszáz éven keresztül ez a hit ápolta bennünk a hazaszeretet lángját, ez lelkesített a mun­kára, hogy hazánkért dolgozni megtanuljunk, ez adta kezünkbe a kardot, hogy védelmezzük a földet, melyet őseink vére áztatott. Mint a tűzoszlop az izraelitákat, úgy vezetett minket a hit nyolczszáz éven keresztül majd a mohi pusztára, a Sajó vize mellé, majd a mohácsi síkra, hogy fegyvert kötve olda­lunkra, kardot ragadva kezünkbe, harczoljunk kétségbeesetten s kiomló vérünkkel, össze­omló testünkkel termékenyítsük meg a földet, melyből egy szebb, egy boldogabb jövő nyíló­­virágai kelnek ki majd. így tanítja ezt nem­zetünk históriája, mely lapjaira véste a katho­­liczizmus érdemeit a hazaszeretet templomá­nak felépítése körül. így tanítja azt az a szép munka is, mely jelenleg előttünk fek­szik s mely összegyűjtötte azoknak a kath. papoknak életét, kik szabadságharczunk dicső­napjai alatt ott voltak a hősök, a küzdők sorában szintén, a névtelen hősök, az óriá­sok között. Szemünkben édes könyek terem­nek, szivünkön a lelkesedés viharja zúdul át, midőn végigolvassuk ennek a munkának lapjait, a hazaszeretet e szép, magasztos köl­teményét. Midőn szinte szemeink előtt látjuk, hogy a lelkesedés mámoros perczeiben, a ve­szély és rettegés sötét, szivtépő óráiban miként mozdul meg a kath. papság tiszteletreméltó ruhája alatt az az egyszerű szív, mely egykép szereti az Istent és hazát; mint hagyják oda csendes falva­ikat a béke hirdetői, hogy szent olvasójukat a hősi kardnak markolatára tűzzék; mint cserélik fel a szentély fiatal növendékei tanulmányaikat a táborok zajával és fáradal­maival, mint öntözik vérükkel ők is a haza földjét, mint hullanak el ők is a haza védel­mében, mily forrón, mily lángoló lelkesedés­sel tudnak imát mondani érte! És mikor aztán rövid ragyogás után sűrű sötétség bo­rul a haza fölé, midőn a vihar szárnyai megcsattogtatja dühét fölöttünk, midőn sötét ködbe vész minden dicsőség és remény, az ő osztályrészük is csak az lesz, mint a többié. Elvéreznek a bitón, meghalnak szó nélkül a bérenczek sortüze alatt, nyugodtan és büsz­kén, panasz nélkül az ajkakon, mint Krisztus a Golgotha hegyén. Lekerülnek ők is a föld­alatti börtönök sötét kazamatáiba, hordozván nehéz, súlyos rablánczokat a kézen, melyeket a vallás szentelt meg s az isteni Megváltót hordozták egykoron. A kiknek pedig mene­­külniök sikerül, visszatérnek kicsinyke fal­vaikba, csendes hegyeik közé s az áhitat édes óráiban, a szent mise magasztos fénye alatt meghajtják fejüket a kehely fölé és sír­nak fájdalmas könyeket, imádkoznak az édes hazáért hosszasan és soká, mig be nem telik a megváltás órája s uj fény nem ragyog a haza egén. Köszönet és elismerés illesse meg a buzgó férfiút­, ki összegyűjtötte ezeket az adatokat, ki nagy szorgalommal s nem kisebb fáradsággal gyűjtötte össze a köveket, mely­ből a kath. papság hazaszeretetének magasz­tos emlékét építette föl. Századokra kira­gyogó emlék leszen ez, melynek lapjaira föl­­irva ott ragyog a kath. papság lelkes hon­szerelme, hősi önfeláldozása s a büszke ön­tudat , hogy a kath. papok is ott voltak ama nagy napokban, a háromszinü zászló szárnyai alatt, a hősi harcmezőkön, hogy a kath. pa- 49. szám.

Next