Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1892-02-14 / 7. szám
MAGYAR SZEMLE BUDAPEST Előfizetési árak: Laptulajdonos és kiadó: KIADÓHIVATAL ÉS SZERKESZTŐSÉG, 1892. Egész évre...............6 frt — kr. Félévre.....................3 frt — kr. Negyedévre ............1 frt 50 kr. Kaczvinszky Lajos Budapest, VI., Uj utcza 14. sz. február 14. Megjelen minden vasárnap. Budapest, VI. ker., Uj utcza 14. sz. Egyes szám ára 15 kr. EGYETEMES TÁRSADALMI ÉS IRODALMI FOLYÓIRAT Irodalmi kortesvilág. A jelek arra mutatnak, hogy közéletünkben jelentékeny fordulat készül. Egy uj nemzedék követeli jogait minden téren s a közszellemben új áramlat kerekedett felül, mely előreláthatólag nagy parlamenti viharokat fog fölidézni. Az elméket nálunk a politika még nagyobb mértékben foglalkoztatja, mint valaha, és aki még eddig nem fedezte föl, hogy mi elsősorban és legkiváltképen politikus nemzet vagyunk, annak most kinyílhatnak szemei s az most fölismerheti legfőbb nemzeti erényeinket; igaz, hogy egyszersmind gyöngéinket is. Szellemi képességeink túlnyomó részét mindenha a politika emésztette föl. Ha nemzeti művészet nálunk ezer év folyamán aligalig fejlődött ki, annak fő oka, hogy mi főleg az uralkodás és kormányzás művészetében gyakoroltuk magunkat, de ebben aztán a tökélynek magas fokára hágtunk. Legnagyobb ellenségeink kénytelenek elismerni politikai képességeinket. Az uralkodás mesterségéhez ritka nemzet ért jobban, mint a magyar; a szónokiasságban is kevés vetélytársunk akad, a korteskedés művészetében meg épenséggel utolérhetetlenek vagyunk. Mindez azonban könnyen érthető, hiszen folyton a leghevesebb küzdelmet vívtuk a nemzeti létért és hosszú századokon át a nyugat védbástyái voltunk kelet barbárságával szemben. Mi sem természetesebb tehát, mint hogy a politika dominál nálunk föltétlenül a nemzeti élet minden mozzanata fölött. Még irodalmi életünknek is valami kimondhatatlanul sajátos politikai színezete van, aminő semmi más nemzetnél föl nem talállatható. Az írók és költők szövetkezésében nagyon hiányzik nálunk az ideális elem, pedig ennek, ha valahol a világon, hát a poéta nép között kellene feltalálhatónak lennie. Az írók barátkozásának csak a Kazinczy korában volt nálunk ideális jellege, amikor még az irodalom vezérembere csak dicsőséggel kecsegtette a múzsafiakat és nem juttathatott senkit álláshoz, hivatalhoz, anyagi jövedelemhez, stb. De mióta az Akadémia megalakult, a Kisfaludy- majd meg a Petőfi-társaság megszilárdultak, azóta ezek hatalmas írói klikkek jegeszedő pontjaivá lettek. Egyáltalán minden művészeti és irodalmi intézetben egy-egy erős érdekszövetkezet fészkelte be magát, mely hatalma fölött féltékenyen őrködik, mely esküdt ellensége minden újabb eredeti tehetségnek és legnagyobb akadályozója szellemi életünk egészséges fejlődésének, írói társaságban — mégpedig nem csak csengő poharak mellett, hanem úgynevezett, zárt üléseken — nem egyszer hallottam ilynemű dikcziót. Tisztelt uraim, tegyük félre az ideális szempontokat, melyekkel csak ábrándos önképzőköri diákok áltatják önmagukat. Félre a gyermekes illúziókkal és lássuk világosan, hogy mindenekelőtt egy erős klikk szervezésére van szükségünk. Akármit is mondanak uraim, én nagy tisztelője vagyok annak a kis Gyulai Pálnak, én őt tekintem mesteremnek és azt mondom, hogy tőle tanuljuk meg, miként kell szilárd érdekszövetkezet segítségével az irodalomban tekintélyre és uralomra vergődni. Lám, hogy lefoglalta ő szövetkezete számára a magyar tudományos Akadémia első osztályát, hogy igazgatja érdektársaival egyetemben a Kisfaludy-társulatot, hogy uralkodik az egyetemen, hogy hirdetteti dicsőségét azok által, kiknek állást szerzett, hogy czikkelyezteti be egész érdekszövetkezetét, önönmagát Szász Károlylyal és Lévay Józseffel együtt, az irodalomtörténeti tankönyvekbe. Önök azt hiszik, hogy az író csak halála után válik halhatatlanná. Nagyon tévednek, a halhatatlanságot még lehetőleg életünkben kell megnyerni és hivatalos formákban kifejezésre juttatni. Be kell czikkelyeztetni az iskoláskönyvekbe, a tanárok fejébe kell verni, a tanulókkal országszerte bemagoltatni. Mit árt az, hogy verseink rosszak, ha csak egy ország ifjúsága könyv nélkül tanulja azokat! Mit árt, hogy egyetlen eszme vagy gondolat sincs prózai munkáinkban, ha csak remekművekként olvasgatja a tanulósereg és mi idomítjuk a fiatal agyvelőket a mi agyvelőnk mintája szerint! Ilynemű eszméket nem egy ízben hallottam fejtegetni. Mindenütt vagy kész és évek során át megkeményedett klikkeket találtam, vagy pedig írócsoportokat, melyeknek leghőbb vágyuk volt mielőbb szoros érdekszövetkezetekké jegeczedni. A példát, megadta a Gyulai-féle szövetkezet és most már követik a hírlapok munkásai is. Egy-egy napilap körül a fiatalabb és idősebb munkatársakból oly erős klikk alakul, hogy maga Gyulai is elismeréssel adózhatnék a gyönyörű szervezkedésnek. Ma már az irodalomban csak fegyelmezett zsurnaliszta táborok állanak egymással szemben, írói egyéniségeket, ideális ambícziók által vezérelt szellemeket alig-alig találhatunk. Fölülről adták meg a rossz példát. Maguk a legjelesebb írók mutatták, hogy többre becsülik a társadalmi állást, a rangot, a hivatalt minden irodalmi babérnál. Avagy nem láttuk, hogy Jókai és Mikszáth miként vállalkoztak politikai kortesszolgálatokra! A kisebb tehetségeknek az irodalom és költészet meg épenséggel csak átmeneti foglalkozás, csak bevezetés a politikai és másnemű szerepléshez, csak eszköz, állás vagy hivatal szerzésére. Nem egy úgynevezett költő, ki az irodalomtörténetben is szerepel, csak megvetéssel szól a saját lírai verseiről, melyeket ifjúkori bűnöknek tekint, holott azok még mindig mint költészetünk gyöngyei szerepelnek az antológiákban. Van író, aki nyíltan megtagadja, hogy ő valaha író volt, és akinek egyetlen ambícziója, hogy komoly politikusnak tekintessék. Igenis, képviselővé választatni, ez manapság a legmagasabb írói ideál. Az irodalmi társulatokon belül a legiigabb kortesvilág folyik, mely tökéletes hasonmása a politikai kortesvilágnak. A Petőfi- és Kisfaludy-társaságoknak majdnem minden évben van egy választási campagne-ja, melyre hónapokkal előbb történnek készülődések. Mennyi intrika, mennyi csel, mennyi erőszak — és mindez egy tagsági helyért! És nem akad vígjátékíró, aki ezt a komédiát színpadra vinné, hogy a közönség kellőképen kacsagni tudjon irói fölött. Nagyon természetes, hogy ilyen viszonyok közepett igazi tehetségek ki nem fejlődhetnek. A napilapok folytonos szenzáczió-vadászata, a politikai és irodalmi kortesek fülsiketítő szónoklatai miáa a komolyabb irói tehetség szóhoz nem juthat. A vad verseny zajában a fiatal íróember, ha volna is benne nemesebb becsvágy, eltéveszti útját, és aki azt hitte, hogy új ösvényt tör magának, egyszerre csak azon veszi észre magát, hogy ő is az árral halad, hogy ő is egy érdekszövetség tagja lett és kortesszolgálatokat végez. Esztétikai eszmecsere, a költői feladatok fölötti vita többé nem hallik; az irodalmi életből kiveszett az idealizmus, az Olympus olyan sivár lett, mint bármely megyei tanácsterem. Kortesvilágot élünk az irodalomban is. Severus. Színházi levelek. P. Márkus Emilia. A sors — mert Carlyle szerint tudatlanságunk folytán mindig e szó tolakodik ajkainkra — minden epochának megteremti a maga embereit. A művésznő, kiről szólunk, egészen az új epocháé, azé a szinműirodalmi irányé, mely a női hősnők rugójává a jelen helyett a szeszélyt, a szentimentalizmus helyett a bizarrt tette. Alig tudjuk elképzelni, hogy micsoda szerepeket játszott volna Márkus Emilia ez