Magyar Szemle, 1893 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1893-03-26 / 13. szám
152 Ott feküsznek előtte a Csik Marczi vadonatúj hálói, szeliden ringatózva a hömpölygő árban, Biró Mihály pedig kerekre nyílt szemekkel bámulja azt a gyönyörű harcsafit ott a háló egyik fiókjában és sóvár hírvágy ömlik el fekete arczán, amint a varsa másik szárnyába tekintve, abban egy pompás potykát lát kétségbeesetten ficzánkolni. Görcsös kezekkel nyúl a hálókaró után. — Marezi te! Te alattomos rókaforma .. . te furtfejü Marezi . . . Most visszafizetem... Hej csak ma ne volna . . . nem egyszer loptál meg . . . tudom . . . hanem most visszaadom. Keze már a harcsa kopoltyúját szorította. — Megloptál, tudom . . . nem láttam ... no de hogy meg ne tetted volna! . . . — Visszaadtam . . . E pillanatban megcsendültek a harangok. Űrfelmutatás van. — Ejnye te szellő, te locsogó vénasszony! Mit hozod olyan élesen azt a harangszót! Csak imádkozzál szépen, vén Marezi . . . milyen szentes ez a Marezi! . . . — Ejnye, de szép darab az a ponty ott a másik szárnyban . . . — Csak imádkozzál vén Marezi, imádkozzál .. . rád fér . . . — Nini, még hal is van benn ! Csak hamar, tiszta munkát végzek ... ide vele . . . ide vele . . . vidra sem fog különb halat . .. Hogy ennek a vén Marczinak olyan nagy a szerencséje! Marczi te! Hallod? Cseréljünk szerencsével. Hehehe . . . Hess el, te hunszut gém, mit ijesztgetsz . . . csak búgjatok, búgjatok harangok, hadd imádkozzék az a szentes Csik Marczi . . . Hasznát látja ... jertek, jertek szép halacskáim, így . . . Jöhetsz már pünkösdi vásár . . . Még alig bökte vissza a hálókarót, a közeli sikátorból fojtott köhögés hallszik. A megriadt Biró Mihály eszeveszetten evez az ellenkező oldalnyitás felé. A rétről vezető útón hamarjában beérjük a falu éjszaki részét, melynek lakóitól halászszer a neve. Az egysoros utcza második házában lakik az öreg Csik Marezi, kinek becsületes neve ugyan Varga Márton, de ezt csak kevesen tudják. Hogy mi módon ragadhatott a becsületes Marezi bácsira ez az iszapszagú „Csik“ név, az nem tartozik ide. Ha Isten éltet, lesz idő, amikor majd elmesélem, valaminthogy ezt is elbeszéltem. Marezi bácsi a konyhaajtó előtt felállított kopott malomkövön szűnni nem akaró köhécselések között az ünneplő csizmáit fényesíti. (Minden gyerek tudja, hogy Csik Marezit a „szárazkehe“ gyötri.) Illik e nagy napon tisztességgel megjelenni az Ur házában. Egyszercsak a szélső szomszéd Biróék Lidije A „hal“ szó alatt a marczali halász mindig a rendkívül ízletes husu „mennyhalat“ érti. Ha ilyet fog, kérdeztetvén — bár jelentőségteljesen — igy felel: „halat“. A többi hal ugyanis: harcsa, csuka, süllő, ponty, kárász, sügér, keszeg, stb. ; nem pedig : harcsahal, csukahal, stb.; egyedül csak a mennyhal egyszersmind „hal“, nagy harsányan kiált át a hátvégi nádsövényen : — Marezi bácsi, Marezi bácsi! Nem látta édesapámat? — Nem láttam, édes leányom ; egész nap itthon vagyok. — Pedig már tegnap este elment, — folytatja Lidi, — félünk, hogy baja esett. — Sohse aggaszszátok magatokat, tud az én Mihály szomszédom vigyázni magára. Eredj csak bimbóm, öltözzél, mert bizony még le találsz késni a miséről , majd csak megjön apád is, mire beharangoznak. Amint Lidi a kerítés mellől eltűnt, Marczi bácsi a jobb kezének mutató ujját a homlokára emelő, egy nagyot gondolt, azután fülön fogta az ünneplő csizmáit, bevitte az első szobába és szépen felakasztotta a kályha mellé a medergerendára, evezője után nyúlt és kiült a házvégébe, kíváncsian nézegetve a rét felé, ha ugyan jön-e valaki arról a tájról ? ... Már a beharangszó is elmúlt, mivel pedig senki sem jött a rét felől, tehát Marezi bácsi indult el a rét felé. A taréjos kígyó nem úszik csendesebben, mikor a pöffeszkedő varangyot el akarja csípni, mint Csik Marczi bárkája abban a szűk sikátorban. Még csak egy pár lökés és eléri Marczalt. Megcsendülnek a harangok. Űrfelmutatás van. Az öreg leveszi süvegét, a harangszó felé fordul s térdre borulva a bárka közepén, imádkozik . . . Még nem mondta ki az Ament, még nem tette fel süvegét, midőn makacs köhögés rohanja meg torkát . . . Összeszedi erejét, nagyot lök járművén, mire ez vígan csúszik ki a nyílt kanálisra . . . Hirtelen a bárka orrán terem, végigtekint a nyílt folyáson, még elég jókor, hogy megpillanthassa és felismerhesse az eszeveszetten menekülő tolvajt . . . Egy futó tekintet hálóira mindent megmagyarázott. — Hej, öcsém Biró Mihály! . . . többet nem szólhatott. Az ár csendesen sodorja lefelé a bárkát, melynek peremén ott áll az öreg némán, szótlanul. Becsületes arczán mondhatatlan szomorúság ömlik el, míg fedetlen feje fehér fürtjeivel vigan játszik a szellő. Már a délesti ájtatosság is elmúlt. A kitálalt leves elhalt, mig a többi étel össze-vissza főtt a Biróék tűzhelyén. Az aszszony aggódni kezd. Ekkor áthallatszik a házon a szomszéd nesze. — Ugyan kedves szomszéd, — szól át a sövényen Biróné, — nem tudna valami hírt az apjukról ? — Hogy tudnék-e ? — felel az öreg, — hát hogyne tudnék, mikor tudok. Láttam. . . Meg van egészségben . . . Hm. A szemeim még elég fiatalok . . . Majd az éjjel megjön . . . előbb alig . . . Láttam no, — folytatja epésen, — már hogy ne láttam volna , csak az a baj, hogy csak egy pillanatra láttam . . . akkor is a hátát . . . Erre nagy erővel köhögni kezdett s befordult a konyhába. Törzsök Vilmos. MAGYAR SZEMLE. Márcziusi szél. — Kaumbach. — A szél pajkos volt és csípős nagyon. Egyet gondolt s elvitte — kalapom’. Altaldoba a kertsövény felett, A szomszédék Margitja lelte meg. Leverte széléről az ut porát S még tűzött is melléje ibolyát. Úgy dobta vissza szótlanul felém És elszaladt, meg sem köszönhetem. ... A kertsövénynél ott állok megint, De az a csúf szél most meg sem legyint. Szép Margitot is nézném egyre még S nem látom barna fürtös kis fejét. Ha szél nem jő, általhajizalak S utánaugrom én is, rossz kalap Buday László. A trafik. Irta: Tolnai Lajos. — Papa, az a szegény öregasszony megint itt van. — Hát . . . hát én mit csináljak ? Kergessétek el. A halavány, sápadt képű kis leányka oda csúszott apjához és megszirógatta vékonyka kezeivel a haragos kövér embernek egészségtől duzzadó piros orczáját. — Papa, tegnap is itt volt, tegnapelőtt is itt volt, azt mondta, nem megy el addig küszöbünktől, mig egy szót nem szólhat veled. Olyan rongyos, mama neki adta a sláfrokját. — Hát tán a kabátomat is neki adjam ? — Nem, csak . . . csak tanácsolj neki valamit. Ő csak a tanácsodat kéri. A tanító bácsi mindig azt mondja: utolsó falatodat is oszd meg a szegénynyel, mert nem tudod, mire jutsz. Ne légy, — mondja, — ne légy kevély, hideg szivü, hogy szerezzünk érdemet Istennél. A kövér ember erre jót nevetett, finom szivaréból egy hatalmasat fújt és nyájasan megcsípte a nyolcz-tíz éves kis leánykának kipirult orczáját. — Hm, hát beszél a tanító úr az Istenről ? — Igen. ■— Pedig most halt meg a felesége. És mit beszél? Ostobákat beszél. Vén bolond, tanitapa a számtanra. Mit beszél ? — Hogy az Isten senkit sem hagy el. — No hát akkor azt a vén rongyos aszszonyt miért hagyta el ? S újból felharsant a jókedvű kaczaj. — Azt nem az Isten hagyta el, hanem a rossz fia, aki részeges. — Hát van egy részeges fia? — Rossz ember. A piros, kövér ember saját rossz fiára gondolt, kit a minisztériumból most csaptak el a hanyagsága miatt. Kissé elkomorodott. Köhögött, fölkelt és kinézett az ablakon. Úgy tett, mintha nézne és keresne valakit, pedig lehet, hogy senkit se nézett és senkit 13. szám.