Magyar Szemle, 1893 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1893-03-26 / 13. szám

152 Ott feküsznek előtte a Csik Marczi vado­natúj hálói, szeliden ringatózva a hömpölygő árban, Biró Mihály pedig kerekre nyílt sze­mekkel bámulja azt a gyönyörű harcsafit ott a háló egyik fiókjában és sóvár hírvágy ömlik el fekete arczán, a­mint a varsa másik szár­nyába tekintve, abban egy pompás potykát lát kétségbeesetten ficzánkolni. Görcsös kezekkel nyúl a hálókaró után. — Marezi te! Te alattomos rókaforma .. . te furtfejü Marezi . . . Most visszafizetem... Hej csak ma ne volna . . . nem egyszer lop­tál meg . . . tudom . . . hanem most vissza­adom. Keze már a harcsa kopoltyúját szorította. — Megloptál, tudom . . . nem láttam ... no de hogy meg ne tetted volna! . . . — Visszaadtam . . . E pillanatban megcsendültek a harangok. Űrfelmutatás van. — Ejnye te szellő, te locsogó vénasszony! Mit hozod olyan élesen azt a harangszót! Csak imádkozzál szépen, vén Marezi . . . milyen szentes ez a Marezi! . . . — Ejnye, de szép darab az a ponty ott a másik szárnyban . . . — Csak imádkozzál vén Marezi, imádkoz­zál .. . rád fér . . . — Nini, még hal­ is van benn ! Csak ha­mar, tiszta munkát végzek ... ide vele . . . ide vele . . . vidra sem fog különb halat . .. Hogy ennek a vén Marczinak olyan nagy a szerencséje! Marczi te! Hallod? Cseréljünk szerencsével. Hehehe . . . Hess el, te hun­­szut gém, mit ijesztgetsz . . . csak búgja­tok, búgjatok harangok, hadd imádkozzék az a szentes Csik Marczi . . . Hasznát látja ... jertek, jertek szép halacskáim, így . . . Jö­hetsz már pünkösdi vásár . . . Még alig bökte vissza a hálókarót, a közeli sikátorból fojtott köhögés hallszik. A megriadt Biró Mihály eszeveszetten evez az ellenkező oldalnyitás felé. A rétről vezető útón hamarjában beérjük a falu éjszaki részét, melynek lakóitól halász­szer a neve. Az egysoros utcza második há­zában lakik az öreg Csik Marezi, kinek be­csületes neve ugyan Varga Márton, de ezt csak kevesen tudják. Hogy mi módon ragad­hatott a becsületes Marezi bácsira ez az iszap­­szagú „Csik“ név, az nem tartozik ide. Ha Isten éltet, lesz idő, a­mikor majd elmesélem, valaminthogy ezt is elbeszéltem. Marezi bácsi a konyhaajtó előtt felállított kopott malomkövön szűnni nem akaró köhé­­cselések között az ünneplő csizmáit fényesíti. (Minden gyerek tudja, hogy Csik Marezit a „szárazkehe“ gyötri.) Illik e nagy napon tisztességgel megjelenni az Ur házában. Egyszercsak a szélső szomszéd Biróék Lidije A „hal“ szó alatt a marczali halász mindig a rend­kívül ízletes husu „mennyhalat“ érti. Ha ilyet fog, kérdeztetvén — bár jelentőségteljesen — igy felel: „halat“. A többi hal ugyanis: harcsa, csuka, süllő, ponty, kárász, sügér, keszeg, stb. ; nem pedig : harcsa­hal, csuka­hal, stb.; egyedül csak a mennyhal egyszers­mind „hal“, nagy harsányan kiált át a hátvégi nádsövé­nyen : — Marezi bácsi, Marezi bácsi! Nem látta édes­apámat? — Nem láttam, édes leányom ; egész nap itthon vagyok. — Pedig már tegnap este elment, — foly­tatja Lidi, — félünk, hogy baja esett. — Sohse aggaszszátok magatokat, tud az én Mihály szomszédom vigyázni magára. Eredj csak bimbóm, öltözzél, mert bizony még le találsz késni a miséről , majd csak megjön apád is, mire beharangoznak. A­mint Lidi a kerítés mellől eltűnt, Marczi bácsi a jobb kezének mutató ujját a homlo­kára emelő, egy nagyot gondolt, azután fülön fogta az ünneplő csizmáit, bevitte az első szo­bába és szépen felakasztotta a kályha mellé a med­ergerendára, evezője után nyúlt és ki­ült a házvégébe, kíváncsian nézegetve a rét felé, ha ugyan jön-e valaki arról a tájról ? ... Már a beharangszó is elmúlt, mivel pedig senki sem jött a rét felől, tehát Marezi bácsi indult el a rét felé. A taréjos kígyó nem úszik csendesebben, mikor a pöffeszkedő varangyot el akarja csípni, mint Csik Marczi bárkája abban a szűk siká­torban. Még csak egy pár lökés és eléri Mar­­czalt. Megcsendülnek a harangok. Űrfelmuta­tás van. Az öreg leveszi süvegét, a harangszó felé fordul s térdre borulva a bárka közepén, imádkozik . . . Még nem mondta ki az Ament, még nem tette fel süvegét, midőn makacs kö­högés rohanja meg torkát . . . Összeszedi erejét, nagyot lök járművén, mire ez vígan csúszik ki a nyílt kanálisra . . . Hirtelen a bárka orrán terem, végigtekint a nyílt folyá­son, még elég jókor, hogy megpillanthassa és felismerhesse az eszeveszetten menekülő tol­vajt . . . Egy futó tekintet hálóira mindent megma­gyarázott. — Hej, öcsém Biró Mihály! . . . többet nem szólhatott. Az ár csendesen sodorja lefelé a bárkát, melynek peremén ott áll az öreg némán, szót­lanul. Becsületes arczán mondhatatlan szomo­rúság ömlik el, míg fedetlen feje fehér fürt­jeivel vigan játszik a szellő. Már a délesti ájtatosság is elmúlt. A kitálalt leves elhalt, mig a többi étel össze-vissza főtt a Biróék tűzhelyén. Az asz­­szony aggódni kezd. Ekkor áthallatszik a há­zon a szomszéd nesze. — Ugyan kedves szomszéd, — szól át a sövényen Biróné, — nem tudna valami hírt az apjukról ? — Hogy tudnék-e­­ ? — felel az öreg, — hát hogyne tudnék, mikor tudok. Láttam. . . Meg van egészségben . . . Hm. A szemeim még elég fiatalok . . . Majd az éjjel meg­jön . . . előbb alig . . . Láttam no, — foly­tatja epésen, — már hogy ne láttam volna , csak az a baj, hogy csak egy pillanatra lát­tam . . . akkor is a hátát . . . Erre nagy erővel köhögni kezdett s befor­dult a konyhába. Törzsök Vilmos. MAGYAR SZEMLE. Márcziusi szél. — K­aum­bach. — A szél pajkos volt és csípős nagyon. Egyet gondolt s elvitte — kalapom’. Altaldoba a kertsövény felett, A szomszédék Margitja lelte meg. Leverte széléről az ut porát S még tűzött is melléje ibolyát. Úgy dobta vissza szótlanul felém És elszaladt, meg sem köszönhetem. ... A kertsövénynél ott állok megint, De az a csúf szél most meg sem legyint. Szép Margitot is nézném egyre még S nem látom barna fürtös kis fejét. Ha szél nem jő, általhajizalak S utána­­­ugrom én is, rossz kalap­­ Buday László. A trafik. Irta: Tolnai Lajos. — Papa, az a szegény öregasszony megint itt van. — Hát . . . hát én mit csináljak ? Kerges­sétek el. A halavány, sápadt képű kis leányka oda csúszott apjához és megszirógatta vékonyka kezeivel a haragos kövér embernek egészség­től duzzadó piros orczáját. — Papa, tegnap is itt volt, tegnapelőtt is itt volt, azt mondta, nem megy el addig kü­szöbünktől, mig egy szót nem szólhat veled. Olyan rongyos, mama neki adta a sláfrokját. — Hát tán a kabátomat is neki adjam ? — Nem, csak . . . csak tanácsolj neki va­lamit. Ő csak a tanácsodat kéri. A tanító bácsi mindig azt mondja: utolsó falatodat is oszd meg a szegénynyel, mert nem tudod, mire jutsz. Ne légy, — mondja, — ne légy kevély, hideg szivü, hogy szerezzünk érdemet Istennél. A kövér ember erre jót nevetett, finom szi­varéból egy hatalmasat fújt és nyájasan meg­csípte a nyolcz-tíz éves kis leánykának kipi­rult orczáját. — Hm, hát beszél a tanító úr az Istenről ? — Igen. ■— Pedig most halt meg a felesége. És mit beszél? Ostobákat beszél. Vén bolond, tanitapa a számtanra. Mit beszél ? — Hogy az Isten senkit sem hagy el. — No hát akkor azt a vén rongyos asz­­szonyt miért hagyta el ? S újból felharsant a jókedvű kaczaj. — Azt nem az Isten hagyta el, hanem a rossz fia, a­ki részeges. — Hát van egy részeges fia? — Rossz ember. A piros, kövér ember saját rossz fiára gon­dolt, kit a minisztériumból most csaptak el a hanyagsága miatt. Kissé elkomorodott. Köhögött, fölkelt és kinézett az ablakon. Úgy tett, mintha nézne és keresne valakit, pedig lehet, hogy senkit se nézett és senkit 13. szám.

Next