Magyar Szemle, 1893 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1893-01-01 / 1. szám

1. szám. MAGYAR SZEMLE. 3 Elfogták és visszahurczolták, mint valami megszökött gályarabot az evezőparthoz. Most ő, ki bölcsőjétől fogva a legmélyebb hódolat­hoz szokott, silány emberek bizalmas megszó­lítását volt kénytelen tűrni, kik fedett fővel ültek jelenlétében s néha még a köznapi hie­delemről is megfeledkeztek. Mi sem természetesebb, minthogy e durva bánásmód föllazította nyugodt kedélyét s un­dort keltett benne a forradalom iránt — és mivel sem gyalázzuk meg emlékét, ha azt mondjuk, hogy titokban emésztette a vágy, mihamarább látni a német sasokat és hallani a német dohokat. De haj! Azok az európai koaliczió minden fogvicsoritása daczára sem érkeztek meg s a Temple-ba zárt Lajos ügye igen gyászos for­dulatot kezdett venni. Páris lakossága hóna­pokon keresztül állott a porosz akasztófák fé­lelme alatt s Grégoire pap, ki most Grégoire alkotmányos püspök, egyik tüzes szónoklatában azt állította, hogy a királyság már természe­ténél fogva is főbenjáró bűn. Az utczákon „Első Károly elitéltetését“ árulták s mindenki mohón olvasgatta azt. A konventben sok huza­vona után a király­ság kérdése határozott formulában merült fel. A vasládában talált iratok alapján hazaárulással vádolták s egy keddi napon, 1792. deczember 2-án XVI. Lajos Chambon polgármester zöld hintájában útban van a konvent felé. Az utczá­kon erős őrjáratok szirkálnak, Santerre parancs­nok lovasságot és ágyukat mobilizáltat ez al­kalommal. Lajos csöndesen lép be a gyűlés termébe. Santerre fogja őt karon. A boldogtalan sorsú király nyugodt arc­c­al körülnéz. Ah! Meny­nyire megváltozott­ az, mióta nem látta. Két év előtt, midőn februáriusban megjelent a nem­zetgyűlés előtt, liliomokkal hímzett bársonyt terítettek a lába alá s ő alig ejtett néhány szót, mindnyájan fölugráltak és hűséget esküd­tek. És ma ? Barrére ül az elnöki széken s kimért, rideg hangon igy szól hozzá: „Lajos, leülhet.“ Ötvenkét kérdést intéznek hozzá, melyeknek lényegileg nincs más értelmük, mint ez: te­ Lajos, a­ki király voltál, nem vagy-e vétkes abban, hogy megpróbáltad magadat a király­ságban tovább is fenntartani ? A feleletekben sincs sok feljegyzésre méltó. Nyugodt, csöndes tagadásokra szorítkoznak, minden emfázis és minden gyűlölködés nélkül. Ez az eljárás há­rom órányi időt vesz igénybe, a­melynek el­teltével Barrére elnök azt mondja: „Lajos, felhívlak, hogy hagyd el a termet!“ Lajos hatósági kiséret felügyelete alatt visz­­szavonul egy szomszéd terembe s nemsokára ismét visszakisérik a Temple-ba. Útközben arról beszél, hogy nemsokára beutazza egész Francziaországot, hogy azt geográfiai és topo­gráfiai szempontból jól megismerje. Szegény király ! Máshová fogsz te utazni. Most már el van választva övéitől s a kőfalak szomorúan kerítik őt be, szerettei közül egy sincs mellette. „A bizonytalanság ezen álla­potában“ írja meg végrendeletét, a­mely ma is megvan, telve derűs nyugalommal, egy­szerűséggel és vallásos önmegadással. A kon­vent némi vita után megengedte neki, hogy védőügyvédeket vehessen. Target ügyvéd nem merte e tisztet elvállalni, öregségére való hivat­kozással, pedig alig ötvennégy éves volt. Tron­­ehet ügyvéd, ki valami tíz évvel idősebb, nem utasítja vissza a felszólítást, sőt az öreg Males­­herbes, kinek fejét hetven év őszite meg, ma­gától lép elő, hogy élete ez utolsó harczmezején szolgálatot tegyen annak, ki egykor ura volt s kit most Isten, ember elhagyni látszott. Ezek ketten, a fiatalabb Desére-zel, kit arra szántak, hogy a védőbeszédet tartsa, szorgalmasan ta­nulmányozzák a vádpontokat. Két hétig tanácskozik a konvent, mig végre határozattá tudja emelni, hogy szerdán, 1792. deczember 26-án Lajos jelenjék meg és védje magát. Ügyvédei panaszkodnak, hogy e határ­idő nagyon rövid, de az ingerült konvent e panaszra nem vet ügyet. „Minélfogva“, — írja Carlyle,— „szerdán a hideg, sötét reggeli nyolcz órakor valamennyi szenátor helyén ül s tüzes szónoklatokkal, sze­mélyes invektívákkal készül a nagy eseményre. Kilencz órakor három ügyvédje, fegyvercsör­géstől és Santerre nemzetőreitől kisérve a te­rembe lép. „Desére maga elé teríti iratait, becsületesen betöltötte veszélyes tisztét, három óra hosszat beszélt. Becsületet szerző védőbeszéd volt az, melyet csaknem egy éjen át csinált; bátor s mind a mellett tapintatos; nem hiányzott be­lőle az eszesség és a szelíd, pathetikus ékes­­szólás sem. Lajos, midőn visszavonultak, nya­kába borult és könyek közt mondá neki: „Olon pauvre Desére !“ De maga Lajos is szólt egy pár szót, „talán az utolsó szavakat, a­melyeket hozzájuk fog intézni“ ; elmondotta, hogy meny­nyire fáj az az ő szívének, jobban, mint akár­kinek, hogy azon augusztus tizediki vérontásban bűnösnek tartatik, vagy, hogy fölteszik róla, hogy valaha franczia vért ontott, vagy kívánt ontani.“ De a konvent nem határozott oly gyorsan, mint azt gondolni lehetett volna s csak nagy huza­vona s hetekig tartó heves vitatkozások után mondja ki, hogy kedden, január tizen­ötödikén 1793-ban névszerinti szavazás alá kerül az ügy. A nagy játszma tehát ki lesz játszva. Vétkes-e Capet Lajos a szabadság elleni összeesküvésben ? Végérvényes lesz-e az ítélet önmagában is, vagy pedig csak a nemzetre való hivatkozás által válik-e teljesen érvényessé. S ha vétkes, mi legyen a büntetése ? E három egymás után következő kérdésre kell a konventnek feleletet adni. Páris inge­rült lakossága ott hullámzik a gyűlésterem körül s egész Európa figyelve lesi a feleletet. A­mi a bűnt illeti, az iránt a konvent tagjai semmi kétséget sem táplálnak. A roppant több­ség bűnösre szavaz, csak huszonnyolc­an ta­gadják meg a szavazást. A második kérdést illetőleg kétharmadból álló többség azt feleli az egyharmad ellenében, hogy ne történjék fölebbezés a népre , tehát az is el van intézve. Holnap jön az a kérdés: mi legyen a bün­tetés ? Ez lesz tehát összege a harcznak. Erre a kérdésre kell most a habozó giron­i diáknak s a nem habozó hazafiaknak, azon embereknek, kik rettegnek a királyságtól, va­lamint azoknak is, kik rettegnek a fejetlenség­től, felelniek. Szemtanuk úgy írták le e harmadik szava­zást, mint egy hosszan elnyúlt jelenetet, mely végtelennek ígérkezik s a mely rövid megsza­kításokkal szerdától vasárnap reggelig tartott. Egyike volt ez a legsajátságosabbaknak az egész forradalom történetében. A hosszú éj kínosan beleolvadt a nappalba, a­mikor a reg­gel halvány világa vetődött az éjjelezéstől el­csigázott arczokra. S azután a téli alkony ár­nyai ismét leszállottak, a homályosan égő lám­pákat ismét meggyújtották. Azonban nappal úgy, mint éjjel s az egymást követő órák vál­tozatosságain keresztül egyik képviselő a má­sik után lép fel a szószék lépcsőin; egy pilla­natra megáll odafönn, a fenső tiszta világos­ságban s elmondja végzeterejü szavait s azután ismét lemerül a homályba és a tömeg közé. Mintha kísérteteket látnánk az éjféli órákban. A legnagyobb mértékben kisértetszerü e lát­vány. Egy királynak az élete s annyi sok más, mi attól függ, nyugszik ingadozva a mérlegen. «Egyik férfiú a másik után megy föl; a züm­mögés egy pillanatra elcsendesül, a­míg sza­vazott : halál, száműzetés,­­fogság a békéig. Sokan szavaznak halálra és indokolni kísérlik szavazatukat; mások száműzetésre szavaznak és ezt még jobban indokolni igyekeznek. Égalité Fülöp, a király unokaöcscse, e feje­delmi vérből származott jakobinus, ki bizo­nyára utálatosabb valamennyinél, „lelkiismerete és meggyőződése“ szerint halálra szavaz. A minek hallatára az iszonyat hangja borzongat végig a gyűléstermen. Robespierre hosszú, unalmas beszéd kísére­tében halálra szavaz, a­miben különben senki sem kételkedett. Nyomban utána az alkotmánycsináló Sieyes alakja megy fölfelé ; csak áthalad a szószéken és éles, szenvtelen hangon így szól: „La mort, sans phrase.“ „Halál, minden frázis nélkül.“ De ne higyje senki, hogy ennek az alvilági képnek valami túlságosan komor jellege van. Idézhetjük Mercier szavait: „A teremszolgák ott a hegypárt ülései körül úgy járnak el, mint a páholynyitogatók az operában, kinyitván s bezárván a karzatok egyes részét kiváltságos személyek előtt és után. Orleans Fülöp kedvesei, vagy más rangosan fölcziczomázott hölgyek előtt, kiknek ruhája suhog a csipkék és a háromszinü szalagoktól. Udvarias követek jönnek és mennek ide és vissza, ellátva a hölgyeket frissítőkkel, fagy­lalttal és könnyű fecsegéssel s a szépen föl­cziczomázott fők megbillennek köszönetül. Né­melyiknek kezében valami kártyaféle és tű van, kiszurkálják az „igen“ és „nem“-eket mint valami rouge et noir-játéknál. Fenn „ magasabb helyeken uralkodik Duchesse anyó az ő ki nem festett amazonjaival; nem lehet meggátolni benne, hogy hosszan ne kaczagjon, midőn a szavazat nem halálra szól. Itt, ezeken a karzatokon egész vendégség van; úgy isz­­szák a bort és pálinkát, mint valamely közön­séges csapszékben; a szomszédság minden kávéházában fogadások történnek. Azonban

Next