Magyar Szemle, 1894 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1894-08-19 / 33. szám
386 Buda várába s feledjen el minden bajt és emelkedjék fel a magyarok mindenható Istenéhez. Szivben, berken, völgyben, hegyen óhajtsa minden magyar. Hol vagy István király ? Zsófi néni és Sáli bácsi el-kiindult az ősi kúriából. Sáli bácsi felkapott a Murza nevű lovára és Istent segítségül szólítva nekivágott a hosszú útnak. A merre csak ment, mindenütt elmondotta mondókáját Szent-István napjáról és mosta az elmaradni akaró rokonság fejét. »A magyar nemes ember tagja a koronának és a korona egy tagja sem hiányozhatik Szent- István napjáról.« . A hatóságok nem állták útját a lázitónak, bikák, vasas németek nem üldözték Hortobágynak síkján. Beszélt poroszkáló lova hátáról életpárjának, magyarázva minden ponton, mi történt itt hajdanában. — Látod, kedves párom, ez a vasúton eszünkbe sem jutott volna. Az a peleskei nótáriusság az csak czégér, a való az, hogy közel, nagyon közel akarok lenni a földhöz ezen a szent után, amikor keresem . Hol vagy István király ? Itt-amott a föld népének feltűnt a more patria utazó karaván és szóbeszédbe állva megkérdezték, hová és miért utaznak ? És mikor azt mondták, hogy Szent István napjára, megtisztelni a szent király emlékét, a fejét csóválta a paraszt és csodálkozott, hogy hát ide az urak elmennek, mikor itthon a templomba sohase látják őket. Sáli bátyám többet állt ki a peleskei nótáriusnál. Megüldözték, megkínozták azok az elvek és nézetek, melyeket útjában az emberek ajkain megnyilatkozni hallott. Olyanokra is akadt, kik csakugyan a peleskei nótáriushoz valónak tartották, ha valaki a Szent István napját ilyen komolyan veszi. . . Ez is olyan nap, mint a többi. Útközben azután a feleségével borúról-derűről beszélgetve, ugyancsak kifakadt és elkeseredett azon, hogy nagyon kevesen vágynak arra, hogy az ünnepély pillanatában, a magasztos menetnél vallást tegyenek Magyarországról... Legalább életében kétszer-háromszor konfirmálja ezt minden magyar ember, évenként pedig a saját falujában mindig. Ilyen, fájdalmak, ilyen kínok nem érték Zajtay István uramat, mint őt s mire meglátta Buda várát, Mátyás király palotáját, csak megújult szivében a baj. Hát hová lett István király ? Hová lett a magyar ? Elvitték Budát. Milyen jó volt, hogy more patria utaztak. Hisz ha látták volna, mikor a tapasztaltak felett sírnak, bizony ki is nevetik őket. Az igazi honfit ma megbámulják, színpadi látványnak nézik, mint a peleskei nótáriust és a honleányt, mint Tóti Dorkát, árpaszalmán égetik el. Szent István lapja nem nemzeti ünnep, nincs ott a nemzet egészen. Hivatalos ott a többség, kik nem óhajtják Szent István királyt, hiában hordozzák jobbját, hiában zeng a szent zsolozsma. Talán elvitték a nemzet szivéből Budát . . Szabadelvű népköltészet. 1.EMRÉGIBEN az »Egyenlőség« czimü rituális izraelita hetilap került a kezeink közé s ezt a par excelence a világhódító zsidó szellemnek szentelt közlönyt nem minden tanulság nélkül lapozgattuk végig. A lap vezérczikkében a szerkesztő úr, Szabolcsi (Weinstein) Miksa dorongolja le dr. Herczegh Mihály egyetemi tanárt, a miért oly vakmerő volt, hogy a zsidó-reczipiáló kormánypárt egyik legelőkelőbb lapjában, a »Magyar Ujág«-ban azt meri fejtegetni, hogy a zsidóságnak mégis csak vannak némely hibáik, amelyeket az Offenbach szerinti »interessantes Volk«-nak a reczepczió után le kellene vetkőzni s a reczipiáló professzor állításait — a többi között — »alávalóságoknak« nevezi. íme, mily vakmerőség is az a mai liberális világban s a zsidók által annyira igénybe vett véleménynyilvánítási szabadság korszakában a választott népnek még csak tanácsot is adni! Volt továbbá a lapban egy csupán kezdő névbetűkkel alájegyzett czikk, amelynek magát »járásorvosnak« valló szerzője oda konkludál, hogy a recepczióra épen nem a zsidóknak volt szükségük, hanem ellenkezőleg a magyar államnak, hogy ezáltal Európával szemben megmentse , egy czivilizált államhoz illő reputáczióját! Elgondolkozva tettük le a lapot s annak nagy vehemencziával megirott czikkeit s lassan-lassan arra a meggyőződésre jutottunk, hogy hiszen talán nem is mi, czivilizálatlan magyarok reczipiáltuk ezt az önérzettől duzzadó nép természetet, hanem ők voltak olyan szívesek, hogy bennünket reczipiáltak. Ez nagy kegy, a mely emelni fog bennünket Európa előtt s ha egyébnek nem, tartani fog bennünket a Moliére George Dandinjének, vagy Orgonjának s mivel ez az állapot egészen a mi akaratunk következtében jött létre, majd meg fogjuk tőlük még azt is hallani, hogy »tu l’as voulu Georges Dandin !« Reczipiáltatásunk azonban nem ment valami könynyen, mert hogy méltókká váljunk egy elzsidósodott társadalom rangjára a czivilizáczió keretén belül, ez a leereszkedő népfaj előbb átalakította politikánkat, a maga szája íze szerint irányozta a büntető-törvénykönyvet, kezébe vette a hírlapirodalmat, a maga pionírjaival helyettesítette poétáinkat és íróinkat, a vidéki színpadokon már zsidó jargon és zsidó termet tükrözi vissza a magyar jelleget s ha Ditrói (Himmelstein) Mór kolozsvári színházi direktor csakugyan kineveztetik a nemzeti színház főrendezőjévé, Fáy (Frankl) Szeréna, Ivánfi (Weisbrunn Ignácz) Jenő és Faludi (Held) Kálmán mellé majd kapunk még több művészt, kik annak a nyelvnek lesznek apostolaivá, amelyet a zsidó matadorok kegyelméből beszél a sajtó, színész és beszélnek már a szalonok. Minden téren recipiáltak hát bennünket, csak egyetlen egy tér van még, amelyen megmaradtak az őseredeti magyar jelleg, a magyar őserős formák, őszinte közvetlenség és ez az eddig elhanyagolt tér nem egyéb, mint a magyar népdal, a magyar népköltészet. Szerencse, hogy ez a sziget sem maradt soká fölfedezetlenül, szerencse, hogy ennek az eddig intakt világnak is akadt Columbusa s hogy az »Egyenlőség« által kontemplált egyenlőség itt is megtette a magáét és mivel a magyar nép — hogy, hogy nem — nem akar liberális nótákat faragni a pásztortűz mellett, a fonóban és furulyaszó mellett ; miután a puszták fia, mezők vadvirága nem akar Wekerléről és Visontai Somáról úgy énekelni, mint hajdan énekelt Türr Pistáról és Klapkáról : hát csináltak, illetőleg csináltattak a zsidó »igriczek« ilyen népdalokat is. Előttünk fekszenek azok az izlésrontó, sivár tákolmányok, amelyeket népiskolákban, hangversenyeken és orfeumokban hallottunk már énekelni a felsőbb rendeletre és amelyekre a liberális sajtó esőstől ontotta a magasztalásokat. Valamikor mindenféle nemzetéletben a népdal ott született a délibábos rónákon, vagy a »felhőkig kacsongó« bérczeken ; született a kunyhók eresze alatt, szerető szivek mélyében és a szó és a dallam egyszerre fakadt és énekhangban, vagy furulya siralmában szállt országokká, világokká. A népköltészetre épült a nemzeti költészet s mint terebélyfa gyökere az ősi talajból, úgy merítette erejét, így nyerte java színét és illatát a népköltészettől minden, a mi valamely nemzetnek maradandó szellemi kincsévé vált. így született előbb hazánkban is a népköltészet, ennek jön leányává a szelíd szerelmi dal, vagy az a búsongó fiú, a népballada, — és mily nagy vétek, mekkora otrombaság, hogy most felülről oltanák be méreganyaggal ezt a költészetet és felülről akarnák őseredetiségéből kivetkőztetve, új, sivár irányba verni és téveszteni. Nem politikát írunk, az irodalom és költészet magyar eredetiségének megoltalmazására s az esztétikai ízlés megrontásának akadályozására törekszünk, a midőn — szembe állítva a magyar népköltészetben található helyes és valódi felfogással — rámutatunk a népköltészetbe csempészett liberális dugárura ! . . . (•) S'!tagiaz, Szemle Mikor Sáli bácsi hazaért, hiában kérdeztek tőle akármit, nem felelt mással, csak ezzel: »Elvitték Budát.« Mit ér az ünnep, ha azt nem ünnepelik? Botond. 33. sjdm. Oh, a halandók múlandó kegye ! Jobban vadásszuk Istennek kegyénél. Ki mosolyidegén épit reményt, Úgy él, mint árboczon részeg hajós. Minden lökésre kész alázuhanni A szörnyű mélység végzetes ölébe. Shakespeare. *** A szép orczának nem kell kendőzés. Pázmány P.