Magyar Szemle, 1894 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1894-08-19 / 33. szám

386 Buda várába s feledjen el minden bajt és emelkedjék fel a magyarok mindenható Iste­néhez. Szivben, berken, völgyben, hegyen óhajtsa minden magyar. Hol vagy István király ? Zsófi néni és Sáli bácsi el-kiindult az ősi kúriából. Sáli bácsi felkapott a Murza nevű lovára és Istent segítségül szólítva nekivágott a hosszú útnak. A merre csak ment, mindenütt elmondotta mondókáját Szent-István napjáról és mosta az elmaradni akaró rokonság fejét. »A ma­gyar nemes ember tagja a koronának és a korona egy tagja sem hiányozhatik Szent- István napjáról.« . A hatóságok nem állták útját a lázitónak, bikák, vasas németek nem üldözték Horto­­bágynak síkján. Beszélt poroszkáló lova há­táról életpárjának, magyarázva minden pon­ton, mi történt itt hajdanában. — Látod, kedves párom, ez a vasúton eszünkbe sem jutott volna. Az a peleskei nótáriusság az csak czégér, a való az, hogy közel, nagyon közel akarok lenni a földhöz ezen a szent után, a­mikor keresem . Hol vagy István király ? Itt-amott a föld népének feltűnt a more patria utazó karaván és szóbeszédbe állva megkérdezték, hová és miért utaznak ? És mikor azt mondták, hogy Szent­ István nap­jára, megtisztelni a szent király emlékét, a fejét csóválta a paraszt és csodálkozott, hogy hát ide az urak elmennek, mikor itthon a templomba sohase látják őket. Sáli bátyám többet állt ki a peleskei nó­táriusnál. Megüldözték, megkínozták azok az elvek és nézetek, melyeket útjában az em­berek ajkain megnyilatkozni hallott. Olya­nokra is akadt, kik csakugyan a peleskei nótáriushoz valónak tartották, ha valaki a Szent­ István napját ilyen komolyan veszi. . . Ez is olyan nap, mint a többi. Útközben azután a feleségével borúról-derűről beszél­getve, ugyancsak kifakadt és elkeseredett azon, hogy nagyon kevesen vágynak arra, hogy az ünnepély pillanatában, a magasztos menetnél vallást tegyenek Magyarországról... Legalább életében kétszer-háromszor konfir­málja ezt minden magyar ember, évenként pedig a saját falujában mindig. Ilyen, fájdalmak, ilyen kínok nem érték Zajtay István uramat, mint őt s mire meg­látta Buda várát, Mátyás király palotáját, csak megújult szivében a baj. Hát hová lett István király ? Hová lett a magyar ? Elvitték Budát. Milyen jó volt, hogy more patria utaztak. Hisz ha látták volna, mikor a tapasztaltak felett sírnak, bizony ki is nevetik őket. Az igazi honfit ma megbámulják, színpadi lát­ványnak nézik, mint a peleskei nótáriust és a honleányt, mint Tóti Dorkát, árpaszalmán égetik el. Szent­ István lapja nem nemzeti ünnep, nincs ott a nemzet egészen. Hivatalos ott a többség, kik nem óhajtják Szent­ István ki­rályt, hiában hordozzák jobbját, hiában zeng a szent zsolozsma. Talán elvitték a nemzet szivéből Budát . . Szabadelvű népköltészet. 1.­EMRÉGIBEN az »Egyenlőség« czimü rituális izraelita hetilap került a kezeink közé s ezt a par excelence a világhódító zsidó szellemnek szentelt köz­lönyt nem minden tanulság nélkül lapoz­gattuk végig. A lap vezérczikkében a szer­kesztő úr, Szabolcsi (Weinstein) Miksa do­­rongolja le dr. Herczegh Mihály egyetemi tanárt, a miért oly vakmerő volt, hogy a zsidó-reczipiáló kormánypárt egyik legelő­kelőbb lapjában, a »Magyar Ujág«-ban azt meri fejtegetni, hogy a zsidóságnak mégis csak vannak némely hibáik, a­melyeket az Offenbach szerinti »interessantes Volk«-nak a reczepczió után le kellene vetkőzni s a reczipiáló professzor állításait — a többi között — »alávalóságoknak« nevezi. íme, mily vakmerőség is az a mai liberális világ­ban s a zsidók által annyira igénybe vett véleménynyilvánítási szabadság korszakában a választott népnek még csak tanácsot is adni! Volt továbbá a lapban egy csupán kezdő névbetűkkel alájegyzett czikk, a­mely­nek magát »járásorvosnak« valló szerzője oda konkludál, hogy a rec­epczióra épen nem a zsidóknak volt szükségük, hanem ellenkező­leg a magyar államnak, hogy ezáltal Euró­pával szemben megmentse , egy czivilizált államhoz illő reputáczióját! Elgondolkozva tettük le a lapot s annak nagy vehemencziával megirott czikkeit s las­­san-lassan arra a meggyőződésre jutottunk, hogy hiszen talán nem is mi, czivilizálatlan magyarok reczipiáltuk ezt az önérzettől duz­zadó nép­ természetet, hanem ők voltak olyan szívesek, hogy bennünket reczipiáltak. Ez nagy kegy, a mely emelni fog bennünket Európa előtt s ha egyébnek nem, tartani fog bennünket a Moliére George Dandinjének, vagy Orgonjának s mivel ez az állapot egé­szen a mi akaratunk következtében jött létre, majd meg fogjuk tőlük még azt is hallani, hogy »tu l’as voulu Georges Dandin !« Reczi­­piáltatásunk azonban nem ment valami köny­­nyen, mert hogy méltókká váljunk egy el­­zsidósodott társadalom rangjára a czivili­­záczió keretén belül, ez a leereszkedő nép­faj előbb átalakította politikánkat, a maga szája íze szerint irányozta a büntető-törvény­­könyvet, kezébe vette a hírlapirodalmat, a maga pionírjaival helyettesítette poétáinkat és íróinkat, a vidéki színpadokon már zsidó jargon és zsidó termet tükrözi vissza a ma­gyar jelleget s ha Ditrói (Himmelstein) Mór kolozsvári színházi direktor csakugyan kine­veztetik a nemzeti színház főrendezőjévé, Fáy (Frankl) Szeréna, Ivánfi (Weisbrunn Ignácz) Jenő és Faludi (Held) Kálmán mellé majd kapunk még több művészt, kik annak a nyelvnek lesznek apostolaivá, a­melyet a zsidó matadorok kegyelméből beszél a sajtó, színész és beszélnek már a szalonok. Minden téren rec­ipiáltak hát bennünket, csak egyetlen egy tér van még, a­melyen megmaradtak az ős­eredeti magyar jelleg, a magyar őserős formák, őszinte közvetlenség és ez az eddig elhanyagolt tér nem egyéb, mint a magyar népdal, a magyar népköltészet. Szerencse, hogy ez a sziget sem maradt soká fölfedezetlenül, szerencse, hogy ennek az eddig intakt világnak is akadt Columbusa s hogy az »Egyenlőség« által kontemplált egyenlőség itt is megtette a magáét és mi­vel a magyar nép — hogy, hogy nem — nem akar liberális nótákat faragni a pász­­tortűz mellett, a fonóban és furulyaszó mel­lett ; miután a puszták fia, mezők vadvirága nem akar Wekerléről és Visontai Somáról úgy énekelni, mint hajdan énekelt Türr Pis­táról és Klapkáról : hát csináltak, illetőleg csináltattak a zsidó »igriczek« ilyen nép­dalokat is. Előttünk fekszenek azok az izlésrontó, sivár tákolmányok, a­melyeket népiskolák­ban, hangversenyeken és orfeumokban hal­lottunk már énekelni a felsőbb rendeletre és a­melyekre a liberális sajtó esőstől on­totta a magasztalásokat. Valamikor minden­féle nemzet­életben a népdal ott született a délibábos rónákon, vagy a »felhőkig ka­­csongó« bérczeken ; született a kunyhók eresze alatt, szerető szivek mélyében és a szó és a dallam egyszerre fakadt és ének­hangban, vagy furulya siralmában szállt or­szágokká, világokká. A népköltészetre épült a nemzeti költészet s mint terebélyfa gyökere az ősi talajból, úgy merítette erejét, így nyerte java színét és illatát a népköltészettől minden, a mi valamely nemzetnek maradandó szellemi kin­csévé vált. így született előbb hazánkban is a nép­­költészet, ennek jön leányává a szelíd sze­relmi dal, vagy az a búsongó fiú, a nép­ballada, — és mily nagy vétek, mekkora otrombaság, hogy most felülről oltanák be méreganyaggal ezt a költészetet és felülről akarnák őseredetiségéből kivetkőztetve, új, sivár irányba verni és téveszteni. Nem politikát írunk, az irodalom és köl­tészet magyar eredetiségének megoltalmazá­­sára s az esztétikai ízlés megrontásának aka­dályozására törekszünk, a midőn — szembe állítva a magyar népköltészetben található helyes és valódi felfogással — rámutatunk a népköltészetbe csempészett liberális dug­­árura ! . . . (­•) S'!tagi­az, Szemle Mikor Sáli bácsi hazaért, hiában kérdeztek tőle akármit, nem felelt mással, csak ezzel: »Elvitték Budát.« Mit ér az ünnep, ha azt nem ünnepelik? Botond. 33. sjdm. Oh, a halandók múlandó kegye ! Jobban vadásszuk Istennek kegyénél. Ki mosolyid­­egén épit reményt, Úgy él, mint árboczon részeg hajós. Minden lökésre kész alázuhanni A szörnyű mélység végzetes ölébe. Shakespeare. *** A szép orczának nem kell kendőzés. Pázmány P.

Next