Magyar Szemle, 1894 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1894-10-14 / 41. szám

4-1­e szám­­ tam magam előtt. Nem emlékezem, milyen rendben, minő szavakkal mondta. Csak érez­tem mindent és mikor felemeltem szememet, a leány arczán is tündöklött néhány ragyogó csepp. A fájdalmas idő juthatott eszébe, a­mi egyszer sötét választófalat emelt közé­jük és a gyászfátyol, a­mi mindig ráborul üde, verőfényes gyermekemlékeire. — Azóta magam szoktam valamit csi­nálni, — a húgaim is segítnek. Ők persze nem ismerték Melindát, akkortájt voltak a zárdában. De összevéve is csak keveset ad­hatunk a szegényeknek. — Magának eszébe sem jut, hogy nekem kötelességem a szegény húgom szándékait magamra venni ? — Önnek ? De igen, eszembe jutott, ha­nem, hanem . . .­­— Hanem azt hitte, hogy mogorva, ke­mény szivü ember vagyok. Durva, kiet­len, zord ! — Ne olyan sok jelzőt, nagyságos uram. Egyiket sem ruháztam rá azok közül. Egy mást. Újra feltűnt ajka közül a pajkos mosoly s egy pillanatra abban hagyta a varrást. — Ej, megmutatom, mire vagyok képes. Ha megharagszik, az én bajom lesz és csak arra kérem, hogy ... hogy azért nézzen el néha­­hozzánk. Tudtam, miért mondja és kíváncsian vár­tam személyemről való véleményét. — Melinda sokat beszélt önről. Nagyon szerethette — s én nagyon kiváncsi voltam. Gyermekkoromból alig emlékeztem és a sok lovagló, vadászó nagy úr közt talán azt sem tudtam, melyik a mi urunk. Mikor most láttam erre sétálgatni magába mélyedve, ha nem mondják is, ráismertem volna a Melinda leírásaiból. Hanem, — igazán, ne haragud­jék, — felénk sem nézett, egyszer látott az ajtóban. Méltóztatott botja gombjával meg­érinteni a kalapját, de jól ráhúzott a sze­gény kutyára, a­miért oda mert szaladni hoz­zám. Láttam — és láttam azt is, hogy a bíró unszolta hozzánk és a hideg, közö­nyös frázis, a mivel belépett, nagyon fel­­boszantott. Közbe felkapta a varrást és még gyakrab­ban folytatta munkáját, csaknem elrejtve piruló arczát a fehér vászon között. — Ennyi vádpont gyűlt össze s én mit hihettem mást, mint hogy . . . — Mint hogy dölyfös arisztokrata vagyok. Most is azt hiszi. — Most már nem. A szolgabiró azt mondta, hogy beteges s tudom, hogy a beteg em­bernek nincs semmihez kedve. Minden, de minden bántja. Tehát a szolgabirónak is lehet valami hasznát venni ? Magamba hálálkodtam is, mert kissé kényelmetlenül éreztem magam s ez az ügyes mentség alig jutott volna eszembe. Még csak nem is hazugság egészen. Feláll­tam és kezemet nyújtva válaszoltam: — Tehát szent a béke! — Szent a béke. E pillanatban lódobogás és apró csengők éles, zűrzavaros hangja hatott be a szobába. A leány kitekintett az ablakon s szemrehá­­nyólag intett kezével. — Látja, nem volt szép Öntől, hogy nem is kérdezősködött a távollévőkről és tőlem, hogy egészen megfeledkeztem róluk. Csend, e bókokat tartsa fenn másoknak, én nem is igen hiszek bennük. A magáéiban legke­­vésbbé. — Még most sem ? Vállat vont, a­nélkül, hogy kérdésemre felelt volna. Majd nyugodt hangon referált a többiekről, a­kiknek élénk csevegése már az udvarról hallatszott. — A bíró szánkáztatta meg őket. Liza csak ezt az egy sportot kedveli. — És maga ? — Én ezt is a többi közt, de hisz lát­hatta, hogy más dolgom van. Meghajtottam fejemet, aztán kissé boszo­­san fordultam a közbe megnyilt ajtó felé. A grófné ugrott be. Kis kucsma volt a fe­­­­­én és magas, karcsú derekán testhez álló, prémes télikabát. Arcza erősen kipirult és ruhája telve ragyogó, fehér pihékkel, me­lyek a rájuk csapódó meleg hatása alatt fel­oldva káprázatosan csillogtak a bolyhos szö­veten. Veszedelmesen szép volt ez a leány, a­mint hideg, nedves kezével megszorítva az enyémet, szemem közé nevetett. — Ah, Isten hozta. Randevú, az Ilka sür­gős dolga, értem . . . Oda perdült a nénjéhez és össze-vissza csókolta a nénje hirtelen elpiruló arczát. — Na, kicsi napraforgóm, ne haragudjék, hisz az én beszédemet nem szokás komolyan venni. Juj de hideg van. Nagy gyorsan levetette kabátját, kalapját, leránczigálta keztyüjét s a kályhához sietve kezét annak oldalához tartotta. Közbe bejöttek a többiek is. A szolgabiró Liza mellett s a leány szemében észrevettem azt a csodálatos, mélázó ragyogást, a­mi a fiatal szív boldogságának a biztos jele. Az öreg pár mosolygó, megelégedett arc­c­al köszönt és a szolgabiró sokáig rázogatta ke­zemet. Az egész szobát betöltötte valami hűvös légáram, a­mit magukkal hoztak és sorba helyet foglalván a széles asztal körül, valami csendes, patriarchális hangulat fogta el lelkemet. A békés, vidám, nyugodt arczok, a barátságos meleg szoba és közelemben két fiatal szív illatos, üde, poétikus boldogsága. A grófné szemben foglalt helyet s élénk kék szemét olykor állhatatos kaczérsággal függesztette rám. Egyébként közönyös dol­gokról beszélgettünk s közbe talán egy kis jókedvem is kerekedett. Késő este indultam hazafelé, lassan fütyörészve valami valczer­­félét, a mit a vidám grófné vert ki nagy szélesen a zongorán. Olasz, szentimentális melódia, így kezdődik : Le io ti amo . . . A grófné vagy nagyon kaczér, vagy na­gyon naiv, valószínűleg felületes, de min­denesetre szép leány. És tudvalevőleg ilyen leányok szerezhetik meg legkönnyebben a grófi koronát. Kár, hogy a környéken egy sincs. (Folyt. köv.) Sllagi­ai Szemle Hétről-hétre. — A »Magyar Szemle« eredeti tárczája. — — október 16.:­LVASTAM egy ízben valahol, hogy Oroszországban a hogylétet illető kérdezősködésre a dicsekvők azt szokták válaszolni : császárilag érzem maga­mat. Nem tudom, várjon e szokás fönáll-e mind a mai napiglan, de ha fönáll, akkor bizonyára egy egészséges dicsekvő orosz, még az utolsó muzsik sem kér a császári hogylétből a saját személye számára, akár­milyen hiv alattvalója legyen is különben a hatalmas »atyuská«-nak. Az »atyuska« egészségi állapotáról ugyanis jelenleg a legaggasztóbb hírek" keringenek folytonosan, sőt már egyszer a távíró Sándor czár halálát is jelentette. Bár ez egyszerű börzei fogásnál nem bizonyult egyébnek, azért — úgy látszik — mégis elég ok van az aggodalomra. Az óriás­ termetű, vaserejü autokrata teljesen meg van törve. Élete csak hajszálon függ. Betegágya körül hírneves orvosok tanácskoznak s a­ki miatt milliók nyögnek a létért való kémény tusában, most megbomlott idegzettel küzd, tusakodik, vivő­dik maga is. Akárhogy szépítgessék, min­den arra mutat, hogy gyors léptekkel köze­ledik a felbomlás, a vég. Vájjon, mint Ma­dách Fáraója, meghallja-e most a fehér czár a milliók jajszavát, Szibéria bányáinak örökös bilincscsörgését ? . . . Vájjon eszébe jut-e neki is a »milliók egy miatt« ? . . . Aligha. Mikor egy ily nagy úr beteg, akkor mil­liónyi szolganép nem jöhet számba. Száz­ezrek vérző szive, tengernyi sebhely, mik mindezek az orosz czár beteg agya és ve­séje mellett ? Ezeket megy ő gyógyitgatni a déli tájakra, Görögország mosolygó ege alá s ha ott is hűvösebb légáramlatokkal talál­koznék, Madeirába talán . . . Csak menj, hatalmas Sándor czár. Nagy vigasztalás rejlik birodalmad nyomorultjai számára abban, hogy a te utad is keresz­tekkel, tövisekkel van megtűzdelve, mert Ha többjeink is szenvednek velünk, Kis bajnak látszik mit mi szenvedünk. A világ pedig csak várja továbbra is a tör­­ténendőket s az oroszok maguk visszafojtott lélekzettel lesik a válságos pillanatokat, me­lyek — lehet — beláthatatlan következmé­nyeket fognak maguk után vonni... Justh Zsigmond meghalt! Déli vidéken, enyhe égtáj alatt, Cannes-ban költözött jobb hazába ez az ideális fiatal lélek, ki annyi nemes tűzzel lángolt mindazért, a­mi szép, ki tele volt lelkesedéssel az irodalom­ és a művészetekért. Összeroncsolt tüdeje nem bírta tovább. Ő is megtett mindent, hogy a betegséget, mely­nek csiráit évek óta hordozta magában, vala­miképen legyűrte. Hiába kereste örökké az éltető napsugarat, a tenger párázatos leve­gőjét. Sem a Riviera, sem Catania, sem Afrika, sem az Indiák, sem a földkerekség legjelesebb doktorai nem voltak képesek őt megmenteni. Lassan, de biztosan haladt, az idő előtti sírgödör felé. Pedig mi szépen tudta­ m ±9±

Next