Magyar Szemle, 1895 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1895-01-06 / 1. szám

BUDAPEST 1895. január 6. Előfizetési árak: Egész évre . . 6 frt — kr = 12 kor. Félévre . . . 3 frt — kr = 6 kor. Negyedévre . . 1 frt 50 kr = 3 kor. Mesjelen minden vasárnap. Laptulajdonos és kiadó : Kaczvinszky Lajos. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Budapest, VI., Uj-utc­a 14. sy Egyes szám ára 15 kr = 30 fillér. VII. Év. 1. szám. Hiúság, büszkeség. t­NCSEN emberi tulajdonság, melyben ősidőktől fogva napjainkig bármily kor oly kevéssé szenvedett hiányt s melylyel nőknél - férfiaknál, fiataloknál - öregeknél egy­aránt annyiszor lehetne találkozni, mint a hiúság. De azért a sok hiú ember között nagyon kevés van, ki a hiúság fogalmával tisztában volna. S nem is épen könnyű ezt szabatosan meghatározni. A nők általában azt tartják hiúnak, ki külsejére sokat ád, szereti magát cziczomázni s külső megjelenésével minél nagyobb s általánosabb tetszést törekszik elnyerni. Ennél­fogva általánosan el van terjedve köztük az a vélemény, hogy a hiúság (kivált nőknél) bizonyos mértékben szükséges , mert ki kül­sejére nem ad semmit, az csak rossz hatást gyakorolhat környezetére. Csakhogy ha ily felfogás alapján határoznák meg a hiúságot, a meghatározás szűk is volna, meg tág is. A tetszetős külsőn kívül ugyanis még szám­talan való és képzelt előnyökön alapulhat a hiúság s a híres czinikusok, Diogenészszel élükön, koldusczondráikra ép oly hiúk vol­tak, mint sok előkelő hölgy fejedelmi díszére. Másrészt meg a tetszetős megjelenés nem csak hiúságon alapulhat, hanem rend- és ti­sztaságszereteten is s a­kik csak hiúságból törekesznek minél előnyösebb színben jelenni meg mások előtt, azok legközelebbi hozzá­tartozóik szemében rendszerint épen nem mint a tisztaság- és rendszeretet példány­képei tűnnek fel. A jó öreg Theofrasztus Paracelsus akkép határozza meg a hiúságot, hogy az olyan becsvágy, mely kicsinyes dolgokon alapszik. S hogy a nyelvszokásban »hiábavaló« és »hiú« a dolgokra vonatkoztatva egy jelen­­tésű, ez eléggé bizonyítja, hogy a hiába­valóság és hiúnak fogalma a közfelfogás szerint szorosan összefügg egymással. Csak az a baj, hogy nagyon nehéz meg­állapítani, mi fontos, nagyjelentőségű s mi jelentéktelen, hiábavaló. A hány az ember, annyi erre nézve a fel­fogás. ■ A czimek, rendjelek s kitüntetések haj­szája közepett is vannak, talán nem is épen csekély számmal, a­kik e sokak előtt nagy­becsű dolgokat hiábavalóságoknak tekintik, míg mások az emberek valódi díszéül szol­gáló erkölcsi sajátságokat sokkal kevesebbre becsülik a csillogó testi vagy szellemi elő­nyöknél. Bölcs Salamon, a mint tudjuk, odáig jutott, hogy mindent hiábavalónak tekintett az ég alatt S ha bizonyos is, hogy ezt a felfogást a föld gyönyöreivel eltelt blazirtság érlelte meg benne s fiatal korában egészen más nézetnek hódolt, még­sem tagadható, hogy nincs oly szellemi, erkölcsi vagy anyagi jó a földön, melynek birtokát magunkra nézve érdemnek tekinteni ne volna hiúság. Mert nagy különbség valamit becsesnek elismerni és birtokát magunknak érdemül tulajdonítani. Hogy is tekinthetnék érdemünknek bár­mily testi vagy lelki tehetséget, hisz mind­ezt ajándékul nyertük a Gondviseléstől ? Vagy saját szorgalmunk, becsületes mun­kánk gyümölcsét tulajdonítsuk magunknak érdemül ? Hisz összes szellemi és erkölcsi erőinket, melyek kitartó szorgalomra s be­csületes munkára képesítenek, sem magunk adtuk meg magunknak ! E szerint csak olyan emberről mondhatnék el teljes joggal, hogy nincsen benne semmi hiúság, a­ki egyáltalában semmit sem tekint saját érdemének, a­kiben tehát az önérzet­nek legkisebb nyoma sem található fel. Még a legalázatosabb ember is hiúnak mondható, ha épen abban, hogy magát tel­jesen érdemetlennek tekinti, bizonyos érdemet lát, mely őt másoktól megkülönbözteti s e gondolat önérzetének alapul szolgál. De hát van-e ember, kiben teljesen hiá­nyoznék az önérzet ? Van-e ember, a kinek lelkére ne hatna fölemelőleg annak a tudata, hogy kiváló testi vagy lelki erőkkel van megáldva, még ha érzi is, hogy abban ma­gának nincs semmi érdeme? Alig hiszem, hogy ilyen ember találkoz­nék, hacsak nem egészen hülye, vagy elalja-­­­sodás folytán nem vesztette el önérzetét, sőt­­ még olyat is keveset találni, kinek ne hize­legne, ne esnék jól, ha mások is észreveszik benne azon tulajdonságokat, melyeknek ő értéket tulajdonit, így hát a hiúságot — úgy látszik — ál­talános emberi tulajdonságnak tekinthetjük s csak nagyobb és kisebb fokú nemesebb és nemtelenebb hiúság között tehetünk különb­séget. És mégis teljes joggal szólhatunk hiú és nemhiú emberekről. Miben különböznek ezek egymástól ? Hiúnak csak azt szoktuk nevezni, a ki nagyon kimutatja, milyen jól esik neki, ha mások kiváló tulajdonságait észreveszik s­őt dicsérik, vagy tiszteletet tanusítanak iránta s hogy ez minél inkább történjék, magát lehetőleg előtérbe tolja s tetszetős, vagy tetszetőseknek vélt tulajdonságait minden mód feltűnővé tenni igyekszik. Minél inkább alapszik aztán az ilyen hiúság kicsinyes, jelentéktelen dolgokon s minél kevésbbé válogatós abban, ki előtt csillog­tassa előnyös tulajdonságait, annál inkább nevezhetjük azt, kiben jelentkezik, hiúnak. A ki ellenben helyesen meg tudja ítélni, mit tekinthet valóban becses birtoknak vagy tulajdonságnak s belátván, hogy azért, a mije van, őt egyáltalában semmi elismerés sem illeti ; előnyeit nemcsak hogy nem csillog­tatja, hanem elég lelkiereje van arra is, hogy a jó hatást, melyet mások elismerése s dicsé­rete rája gyakorol, nem engedi nagyon is észrevehetővé tenni : az ilyen ember a szó szokott értelmében nem nevezhető hiúnak, bármennyire tudatában legyen is előnyös tulajdonságainak. Ebből láthatjuk, hogy a tulajdonképeni hiút főleg az erkölcsi és esztétikai ítélet gyöngesége s a magán való uralkodás csekély­sége különbözteti meg attól, a­kit közönsé­gesen nemhiúnak szoktunk nevezni. A hiú nem érti a különbséget értékes és értéktelen között. Mindent fontosnak tart, a mivel bármily körben feltűnhet; nem érzi, mily ízléstelen dolog a dicsekvő, mutogató magaviselet s hogy minden, a miért mások­nak tetszését s dicséretét mintegy kihívjuk, ezáltal nagyon sokat veszit erkölcsi értékéből. Azért a hiúság, ha szenvedélylyé fajul, sok bajnak, sőt veszedelemnek is kútfeje lehet. Üres semmiért gyakran a legértékesebb kincseket is odadobja a hiú, miáltal sokszor

Next