Magyar Szemle, 1895 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1895-02-03 / 5. szám
5° kereső czikornyákat. Szivét önti bele. Szive pedig igaz érzésekben gazdag. Sajnálatraméltó, hogy czigányaink régi jellege veszendőben van. A zsidóknak a művészetbe való bekontárkodása megmételyezte őket is. Elromlott a közönség ízlése. Elromlott a czigány. Arra törekedtünk, hogy a czigány újra czigány legyen. Őrizze meg apái örökét és ne kapaszkodjon a zsidó kötéltánczos zeneszerzők után. Vetkőzze le az ezektől átvett ízléstelenséget és legyen újra magyar. A zenekritika jobbára zsidókézben van, kik nem képesek magyarok lenni; nem tudják átérezni, hogy ez a föld az, amelyen apáink vére folyt. Nagy kincsünk nekünk a magyar zene. Nem szabad megengedni azt, hogy annak valutáját zsidó karmesterek rendezzék. A nóta nem fogyott el, csak el van rejtőzve. Ott van az sok czigány szívében. Hívjuk életre. A magyar szellem ébredése, a magyar nóta ébredése. Mentsük meg a nemzeti zenét Botond. A mai napisajtó. Irta : Ludovicus. (Vége.) Vili. Sajtóiroda. Otthon. Zsurnaliszta-jellem. MŰHELYT, melyben a mai sajtó készül, lefestettük immár s most még ez intézmény néhány kiegészítő részének ismertetése, valamint a sajtó munkásainak élet- és jellemrajza van hátra. Meg kell emlékeznünk a rendőri sajtóirodáról, mely tulajdonkép nem egyéb, mint egy szoba a rendőrség épületében, hol naponkint délben s éjfélkor összegyülekeznek a lapok rendőri tudósítói, hogy megtudják, mi történt a főváros területén. Ez iroda azért létesült, hogy a tudósítók ne alkalmatlankodjanak az egyes hivatalnokoknál s hogy a rendőrség köréből csak oly hírek szivárogjanak ki, amelyeket a rendőrség jónak lát nyilvánosságra hozni. Ez iroda ellen a lapok tudósítói gyakran panaszkodnak, mondván, hogy a rendőrség a legérdekesebb ügyeket elhallgatja. S valóban az intézménynek legnagyobb hibája, hogy bár előmozdítja a tudósítók kényelmét, a közönséget nem egy esetben megfosztja az ügyek tárgyilagos kritikájától. A parlamenti tudósítás egyik segédeszköze az országgyűlési gyorsiroda, mely az országgyűlési beszédeket bocsátja jó áron a lapok rendelkezésére. A lapok különben tetszésük szerint használják fel a gyorsiroda közleményeit, amennyiben a nekik tetsző szónokok beszédeit egész terjedelmében közlik, más szónokok beszédeit pedig agyonrövidítik. Sőt volt eset, hogy valamely szónokot egészen agyonhallgattak. Az országgyűlési tudósítás egyik hibája, hogy nem egy lap munkatársa be sem várja a gyorsiroda stenogrammját, hanem egyszeri hallomás után »hasból« ír meg egész beszédeket, így megesik, hogy valamely szónok elolvasván a lapot, a saját beszédére nem ismer. Meg kell még emlékeznünk a hirlapirók két intézményéről, a hirlapirói nyugdíjintézetről és az Otthonról. A nyugdíjintézet gazdag intézet, de csak a hirlapirók kisebb része tartozik tagjai közé. Jellemző, hogy a német újságírók, kik úgy látszik, inkább gondolnak a jövőre, inkább sietnek a tagok közé lépni. Az Otthont eredetileg valamelyes újságírókamara-félének tervezték, de — úgy látszik — azzá nem lesz s társaskör marad. Bár írók is tagjai, a hangadók mégis a riporterek. Hátránya a körnek, hogy luxust igyekszik kifejteni s miután az újságírók anyagi viszonyai ezt nem engedik, számos oly tagot vesz fel, akiknek az újságíráshoz alig van közük. Miután a hírlapirodalom belső és külső viszonyait ismertettük, kötelességünk egyetmást az ujságirók jellemzésére mondanunk. A mi zsurnalisztáink többnyire fiatalemberek. Ennek oka az, hogy a hirlapírási pályát átmeneti pályának tekintik s mindenki igyekszik előnyösebb poziczióhoz jutni. Csak kevesen feneklenek meg az újságírásban s ezek életüket úgy töltik, hogy redakczióról-redakczióra bolyonganak. Az ujságírók anyagi viszonyai ma kedvezőbbek, mint azelőtt voltak, de többnyire ma sem elegendők családfentartásra. A tipikus ujságírók legnagyobb hibája, hogy kevés bennük az önérzet. Miután esztendőkön át mindenféle jellegű vállalat alkalmazottjai voltak, karakterük hajlékonynyá és simulékonynyá vált. Mindenféle nézetet könnyen befogadnak s könnyen feladnak. Szilárd meggyőződéssel a legritkább esetben bírnak. Minthogy az izgalmas események gyors változásai közepette élnek, rendesen hirtelen fellobbanásnak. Azonnal beleélik magukat az új helyzetbe. Hogy mégse tűnjenek fel iránytalanoknak, az általuk képviselt irányért szinte rajongani látszanak, de mihelyt a helyzet s szükséglet változik, lelkesedésük más irányba fordul. A gyors és éjjeli munka következtében többnyire idegesek és blazirtak. Az éjjeli munkára vonatkozólag megjegyezzük, hogy azt beszüntetni a mi viszonyaink közt lehetetlenség, miután a külföldről bécsi közvetítéssel érkező hírek egy része mi hozzánk csak az esti órákban jut el s mindaddig, míg a bécsi s külföldi sajtó nem szünteti be az éjjeli munkát, nálunk azt beszüntetni lehetetlenség. A zsurnaliszták természetének jellemzésére még meg kell említenünk, hogy a hírlapírók közt bizonyos gúnyoros hang honosodott meg. Ez amolyan fölényszerű tónus, mely onnan ered, hogy a zsurnaliszta minden dologba beavatottnak hiszi magát. S csodálatos, hogy míg a zsurnaliszta egyrészt kevés önérzettel bír, ami irányának s elveinek szilárdságát illeti, másrészt mégis fölénynyel beszél az emberekről s intézményekről. E látszólagos ellenmondás abban rejlik, hogy a zsurnaliszta egész életén át nehéz anyagi gondokkal küzd, gyakran gazdát cserés önérzetét elfojtani kénytelen. Ez az elfojtott önérzet tör ki bizonyos gúnyoros fölényben. A zsurnaliszták mindenesetre korunk legtipikusabb alakjai. Sok szorgalmat, néha tehetséget pazarolnak el, nem egyszer — fájdalom — szerencsétlen czélok eszközei gyanánt. Egyrészt előmozdítják ugyan az úgynevezett általános művelődést, másrészt azonban munkásságuk ez előnyeit lerontják gyakori felszinességükkel s az általuk képviselt tendencziáknak gyakori helytelenségével. Ami az egész magyar zsurnalisztikát illeti, el kell ismernünk, hogy sokat változott, fejlődött, de külső fényét — mely különben nem is oly vakító, mint hiszik — gyakran ellensúlyozza belső homálya. $ízagiaz Szemre A vendéghez. Isten hozott, sohá nem látott, Mindig óhajtott hű barát ! Nem leled itt a régi sürgést, A mulatók harsány zaját. Oh csöndes most az ősi fészek, Régtől nem ér vig napokat, De tégedet a régi lánggal A régi szeretet fogad. Ülj ide, öreg asztalunkhoz, Ne kérdezd : merre tűnt A fürge nép, mely itt tanyázott, Velünk vigadt és lelkesült? Bel jól esik megosztni veled Mindent, amit még adhatunk. Együtt ujongtunk egykor, együtt Most tomboljuk ki bánatunk. Azt hittük akkor : ősapáink Öröké, e hon a mienk. Nem gátol semmi, hogy kivívjuk Czélunk, mi dicső és mi szent. Azóta olyak kerítettek Falánk hatalmat idebenn, A kiknek szive, vére, lelke Hozzánk örökre idegen. Rosszabbak ők, mint itt dulongott Tatár, török, német hadak, Kik azt vitték csak, a mi termett, A föld számunkra megmaradt. De ők, bár itt nőttek nagyokká, Furfangosan incselgenek, Hogy bitangok kezére játszák A féltett ősi telkeket. Oh védjük meg minden göröngyük ! Ha szüntelen résen leszünk, Ha erőnk ellenük szegezzük : Ármánykodás nem bir velünk. Ha csábításuk, cselvetésük Senkit se fog megrontani : Hatalmuk tüstént semmivé lesz És nem fognak kifosztani Mit ér nekünk a fény, a pompa, Mit érnek díszes termeik, Hol ünnepük, mit megvetünk mi , gyalázzák, mi minket hevít ? 5 szám