Magyar Szemle, 1895 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1895-02-03 / 5. szám

5° keres­ő czikornyákat. Szivét önti bele. Szive pedig igaz érzésekben gazdag. Sajnálatraméltó, hogy czigányaink régi jellege veszendőben van. A zsidóknak a művészetbe való bekontárkodása megméte­lyezte őket is. Elromlott a közönség ízlése. Elromlott a czigány. Arra törekedtünk, hogy a czigány újra czigány legyen. Őrizze meg apái örökét és ne kapaszkodjon a zsidó kötéltánczos zene­szerzők után. Vetkőzze le az ezektől átvett ízléstelenséget és legyen újra magyar. A zenekritika jobbára zsidókézben van, kik nem képesek magyarok lenni; nem tudják át­érezni, hogy ez a föld az, a­melyen apáink vére folyt. Nagy kincsünk nekünk a magyar zene. Nem szabad megengedni azt, hogy annak valutáját zsidó karmesterek rendezzék. A nóta nem fogyott el, csak el van rej­tőzve. Ott van az sok czigány szívében. Hívjuk életre. A magyar szellem ébredése, a magyar nóta ébredése. Mentsük meg a nemzeti zenét Botond. A mai napisajtó. Irta : Ludovicus. (Vége.) Vili. Sajtóiroda. Otthon. Zsurnaliszta-jellem. MŰHELYT, melyben a mai sajtó ké­szül, lefestettük immár s most még ez intézmény néhány kiegészítő ré­szének ismertetése, valamint a sajtó mun­kásainak élet- és jellemrajza van hátra. Meg kell emlékeznünk a rendőri sajtó­irodáról, mely tulajdonkép nem egyéb, mint egy szoba a rendőrség épületében, hol na­ponkint délben s éjfélkor összegyülekeznek a lapok rendőri tudósítói, hogy megtudják, mi történt a főváros területén. Ez iroda azért létesült, hogy a tudósítók ne alkal­matlankodjanak az egyes hivatalnokoknál s hogy a rendőrség köréből csak oly hírek szivárogjanak ki, a­melyeket a rendőrség jónak lát nyilvánosságra hozni. Ez iroda ellen a lapok tudósítói gyakran panaszkodnak, mondván, hogy a rendőrség a legérdekesebb ügyeket elhallgatja. S valóban az intézmény­nek legnagyobb hibája, hogy bár előmoz­dítja a tudósítók kényelmét, a közönséget nem egy esetben megfosztja az ügyek tár­gyilagos kritikájától. A parlamenti tudósítás egyik segédeszköze az országgyűlési gyorsiroda, mely az ország­gyűlési beszédeket bocsátja jó áron a lapok rendelkezésére. A lapok különben tetszésük szerint használják fel a gyorsiroda közle­ményeit, a­mennyiben a nekik tetsző szó­nokok beszédeit egész terjedelmében közlik, más szónokok beszédeit pedig agyonrövi­­dítik. Sőt volt eset, hogy valamely szónokot egészen agyonhallgattak. Az országgyűlési tudósítás egyik hibája, hogy nem egy lap munkatársa be sem várja a gyorsiroda steno­­grammját, hanem egyszeri hallomás után »hasból« ír meg egész beszédeket, így meg­esik, hogy valamely szónok elolvasván a lapot, a saját beszédére nem ismer. Meg kell még emlékeznünk a hirlapirók két intézményéről, a hirlapirói nyugdíjinté­zetről és az Otthonról. A nyugdíjintézet gaz­dag intézet, de csak a hirlapirók kisebb része tartozik tagjai közé. Jellemző, hogy a német újságírók, kik úgy látszik, inkább gondolnak a jövőre, inkább sietnek a tagok közé lépni. Az Otthont eredetileg valamelyes újságíró­­kamara-félének tervezték, de — úgy látszik — azzá nem lesz s társaskör marad. Bár írók is tagjai, a hangadók mégis a riporterek. Hátránya a körnek, hogy luxust igyekszik kifejteni s miután az újságírók anyagi viszo­nyai ezt nem engedik, számos oly tagot vesz fel, a­kiknek az újságíráshoz alig van közük. Miután a hírlapirodalom belső és külső viszonyait ismertettük, kötelességünk egyet­­mást az ujságirók jellemzésére mondanunk. A mi zsurnalisztáink többnyire fiatal­emberek. Ennek oka az, hogy a hirlapírási pályát átmeneti pályának tekintik s min­denki igyekszik előnyösebb poziczióhoz jutni. Csak kevesen feneklenek meg az újságírás­ban s ezek életüket úgy töltik, hogy redak­­czióról-redakczióra bolyonganak. Az ujság­írók anyagi viszonyai ma kedvezőbbek, mint azelőtt voltak, de többnyire ma sem ele­gendők család­fentartásra. A tipikus ujságírók legnagyobb hibája, hogy kevés bennük az önérzet. Miután esz­tendőkön át mindenféle jellegű vállalat al­kalmazottjai voltak, karakterük hajlékonynyá és simulékonynyá vált. Mindenféle nézetet könnyen befogadnak s könnyen feladnak. Szilárd meggyőződéssel a legritkább esetben bírnak. Minthogy az izgalmas események gyors változásai közepette élnek, rendesen hirtelen fellobbanásnak. Azonnal beleélik magukat az új helyzetbe. Hogy még­se tűnjenek fel iránytalanoknak, az általuk képviselt irányért szinte rajongani látszanak,­­ de mihelyt a helyzet s szükséglet változik, lelkesedésük más irányba fordul. A gyors és éjjeli munka következtében többnyire idegesek és blazirtak. Az éjjeli munkára vonatkozólag megjegyezzük, hogy azt beszüntetni a mi viszonyaink közt lehe­tetlenség, miután a külföldről bécsi közve­títéssel érkező hírek egy része mi hozzánk csak az esti órákban jut el s mindaddig, míg a bécsi s külföldi sajtó nem szünteti be az éjjeli munkát, nálunk azt beszüntetni lehe­tetlenség. A zsurnaliszták természetének jellemzésére még meg kell említenünk, hogy a hírlapírók közt bizonyos gúnyoros hang honosodott meg. Ez amolyan fölényszerű tónus, mely onnan ered, hogy a zsurnaliszta minden dologba beavatottnak hiszi magát. S csodá­latos, hogy míg a zsurnaliszta egyrészt ke­vés önérzettel bír, a­mi irányának s elvei­nek szilárdságát illeti, másrészt mégis fölény­nyel beszél az emberekről s intézményekről. E látszólagos ellenmondás abban rejlik, hogy a zsurnaliszta egész életén át nehéz anyagi gondokkal küzd, gyakran gazdát cseré­s önérzetét elfojtani kénytelen. Ez az elfoj­tott önérzet tör ki bizonyos gúnyoros fölény­ben. A zsurnaliszták mindenesetre korunk legtipikusabb alakjai. Sok szorgalmat, néha tehetséget pazarolnak el, nem egyszer — fájdalom — szerencsétlen czélok eszközei gyanánt. Egyrészt előmozdítják ugyan az úgynevezett általános művelődést, másrészt azonban munkásságuk ez előnyeit lerontják gyakori felszinességükkel s az általuk kép­viselt tendencziáknak gyakori helytelensé­gével. A­mi az egész magyar zsurnalisztikát illeti, el kell ismernünk, hogy sokat változott, fej­lődött, de külső fényét —­ mely különben nem is oly vakító, mint hiszik — gyakran ellensúlyozza belső homálya. $ízagi­az Szemre A vendéghez. Isten hozott, sohá nem látott, Mindig óhajtott hű barát ! Nem leled itt a régi sürgést, A mulatók harsány zaját. Oh csöndes most az ősi fészek, Régtől nem ér vig napokat, De tégedet a régi lánggal A régi szeretet fogad. Ülj ide, öreg asztalunkhoz, Ne kérdezd : merre tűnt A fürge nép, mely itt tanyázott, Velünk vigadt és lelkesült? Bel jól esik megosztni veled Mindent, a­mit még adhatunk. Együtt ujongtunk egykor, együtt Most tomboljuk ki bánatunk. Azt hittük akkor : ősapáink Öröké, e hon a mienk. Nem gátol semmi, hogy kivívjuk Czélunk, mi dicső és mi szent. Azóta olyak kerítettek Falánk hatalmat idebenn, A kiknek szive, vére, lelke Hozzánk örökre idegen. Rosszabbak ők, mint itt dulongott Tatár, török, német hadak, Kik azt vitték csak, a mi termett, A föld számunkra megmaradt. De ők, bár itt nőttek nagyokká, Furfangosan incselgenek, Hogy bitangok kezére játszák A féltett ősi telkeket. Oh védjük meg minden göröngyük ! Ha szüntelen résen leszünk, Ha erőnk ellenük szegezzük : Ármánykodás nem bir velünk. Ha csábításuk, cselvetésük Senkit se fog megrontani : Hatalmuk tüstént semmivé lesz És nem fognak kifosztani Mit ér nekünk a fény, a pompa, Mit érnek díszes termeik, Hol ünnepük, mit megvetünk mi , gyalázzák, mi minket hevít ? 5 szám

Next