Magyar Szemle, 1896 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1896-09-27 / 39. szám
466 tyűjét. Ez a ló volt itt neki egyedüli barátja, mely sohase mondott neki csufondáros szót s melynek szemében sohase látott elfojtott, leselkedő gúnyt. III. Vasárnap volt, mikor Jankó az erdőbe indult. Mig az egész háznép templomban volt, ő fölszedte a sátorfáját, a mint előre megállapították a gazdával , egy lélek se vette észre. Félre rakott pénzén megvette a gazdától kedvelt lovát s megegyeztek abban, hogy Jankó, — ha zsellérül óhajt megtelepedni, — használhatja a földet tiz évig bérben. Ehhez még hozzátette a gazda azon óhaját, hogy ha Jankónak valamikép eszébe jutna visszatérni a világba, az épületek az udvarház tulajdonába mennek át. Ő térne vissza a világba, mikor örül, hogy elhagyhatta ! dörmögött magában s lovát maga után vonszolva mind beljebb nyomult az erdőbe. Hisz kötni való bolond lenne, ha ezt tenné, mikor oly régóta várt már ez óhajának teljesültére. De honnan is gyaníthatta volna, hogy van a világon valaki, aki nem üldözi és kínozza őt ! Meg is fogja hálálni ezt a nagy jóságot; önkényt oda ad mindent az urának, ami megmarad a betévő falatján kívül. S míg erről a nagy jóságról gondolkozott, úgy összefacsarodott a szive az érzéstől, hogy álla reszketett és egy köny csordult végig az arczán. Lopózva osont végig a kacskaringós, süppedékes marhacsapáson, mely emberi nyomoktól érintetlenül kanyargón körül a mocsarak és lápok partjain s az erdős lejtőkön. Aztán fölkapaszkodott egy magas domb hátára, ahonnan nem lehetett mást látni, mint a végnélküli, őszi hervadásnak indult erdőséget s a rengetegben itt-ott nyugvó, hullámtalan tavakat. Mintha semmi élet se lenne arra messze, túl ezeken a néma halmokon, a honnét elhaló moraj se terjedett erre és még füst se száll az égre, emberi lakások jeléül. Jó távol innen hébe-korba egy-egy vadászkutya ugatása hangzik csak s egy-egy vadász lövése dördül meg. De azok is tovább mennek a maguk utján s nem jönnek ide, hogy őt háborítsák. Óvatosság kedvéért mégis egy kis mohát töm lova csengetyüjébe, hogy ne adjon hangot. Mégse tud megnyugodni a lelke. Heteken át gyötri az a homályos, sejtelmes félelem, hogy a »világ» rátalál az ő rejtekére, hogy azok a »szörnyetegek« itt is fölkeresik s eljönnek csapatostul ide, hogy megkínozzák. Utóbb ide is betolakodik Istók, hogy törvénybe idézze gyilkossági kísérlete miatt. S egész őszszel ez a kínos sejtelem gyötri. Lakása egy völgyben van, a tó partján, két magas domb közén. Azon a helyen, hová kunyhóját épitni tervezte, már volt egy dülőfélben levő, félig földbe süppedt erdei viskó, mely azelőtt szénégetők menedékéül szolgált. Rendbe szedi ezt a házikót s ebben lakik, mig fölépiti tanyáját. Ennek elkészültével majd az istállóba fog. Miközben az uj ház gerendáit faragja, sokszor úgy tűnik föl neki, mintha lépteket hallana az erdei ösvényen s valaki el-elsuhanna a fák homályain. Abbahagyja a munkát s hallgatózik, mint egy űzőbe vett tolvaj ; még a kis ujja se moczczan, a lélegzete is visszafullad. Kivált vasárnaponként fél tőlük ; ilyenkor biztonság kedvéért elbujdokol már hajnalhasadtakor az erdőség rejtelmes mélyeire. S visszatérve kunyhójához az est fátyolában tolvaj módra lopózik be a saját portájára, leskelődik és neszeli a rengeteg szívét, mielőtt be merné tenni a lábát. De soha senki se jelenik meg ott. S egy hónap múltával Jankó fedél alá vonhatja házacskáját. Halottak estéjén rak tüzet először uj kemenczéjében. A kemencze búg, a száraz hasábok vidáman pittegnek-pattognak s a füst kéklőn himbálózik a kéményben ide s tova Jankó elnyujtózik a pad hosszában és a lángokba mereszti szemét. Hát végre-valahára saját teteje alatt hajthatja fejét nyugalomra, hát neki is van saját háza ? Hát van egy hely, honnét akárkit joga van kiverni, ha ide tolakodik háborgatni ? Többé nem kell senki előtt fejet hajtania, nem kell senki kedvét keresnie ? . . . Csak életben lenne még az az öreganyja, ide hozná most lakótársul, rögtön ide vezetné őt. Éveken át nem emlékezett rá vissza, nem is akart visszaemlékezni. Hisz az is épen úgy a világ bolondja volt, mint ő és sohase juthatott hozzá, hogy saját háza lett volna. Koldusként halt meg, megvetve és kigúnyolva az emberektől s abban a nagy ínséges esztendőben temették el gyalulatlan koporsóban a közös sírba s még a harangok se szóltak fölötte... Akkor lett csak nyomorúság az élete, mikor őt börtönbe hurczolták s elválasztották őket egymástól. Ettől fogva gyalázták és szidták mindkettőjüket : »Ott jön az a rossz asszony a gyerekével ! Ni, ott a Jankó, a rossz asszony ha ! Ni, ott a Jankó, a rossz asszony fia !« Ezóta röstelni kezdte az anyját és az anyja őt s mindketten kerülték egymást, hogy ne találkozzanak. De halálos ágyán üzenetet küldött, hogy jöjjön el meglátogatni. Jankó akkor már munkában volt s nem röstelte visszaküldeni a hírhozót mindenki füle hallatára. Nemsokára másik üzenet érkezett, hogy jöjjön s temettesse el anyját tisztességesen. Temessék el, amint akarják ! felelt és nem ment... Mégis máskép történhetett volna minden, az anyja is szebb napokat láthatott volna, máskép élhetett volna, így furdalja most a lelkiismeret .. S félbeszakítva ezeket a gondolatokat, fölrakosgatja szánjára az elkészített husángokat s elindul, hogy egy kis pénzre tegyen szert, amin tehenet vehessen. . . . Saját kerületében is eladhatta volna a fát. De ott ismét össze kellett volna jönnie azokkal az emberekkel, a kiktől elmenekült. A szomszédos kerületben fekvő városba hajtott s gondosan kikerülte a templomdombot és a többi ismert tanyákat. * A finn falvak szerteszórt házakból vannak és csak a templom körül van némileg sűrűbb építkezés. ost Maggaz Szentté 39 slam• Már tél közepe volt, mikor Jankó ezen azt után koczogott szánjával, a tengerpartról, az ország belsejébe szállítva a kereskedők áruit. Senki sem ismerte itt és senki sem kérdezte, hogy miféle ember. De mégis kikerülte a házakat, mint otthon, kitért a nagyobb falvak elől s a többi fuvaros mögött messze elmaradt. (Folyt. köv.) AFS ^ íft aisaJ®^als?tsalsaisalsai»(^als(^a»salsawtysalsals&sa ais^sasalsalselsalsalsalsalsD* Magyar költők franczia világitásban. FRANCZIÁK előtt majdnem ismeretlen a magyar költői irodalom. Németország ugyszólva egész összefüggésében ismeri költészetünket ; fordítottak német nyelvre Balassitól és Zrínyitől kezdve csaknem minden magyar költőből. Angolország, szintúgy Olaszország jeles fordításokban leírja nép- és műköltészetünk jó részét. A francziák kizárólagosabbak ; kegyeiket nem egykönnyen osztogatják. Jean de Néty magyar dalain és balladáin, Francois Coppée és Desbordes-Valmore asszony Petőfi- és egyéb fordításain kívül a francziák csak német (Kertbeny !) fordításokból ismerték a magyar költészetet. A korán elhunyt Justh Zsigmondnak egyik leghőbben ápolt vágya volt, a francziák előtt feltárni a magyar költői irodalom gazdagságát egy lehető teljes anthológiában. Vágyának teljesültét nem láthatta , de barátja, Melchior de Polignac, az ő és Malonyay Dezső segítségével az idén kiadott egy magyar anthológiát e czím alatt : »Poétes Hongrois, Poésies Magyares, etc.« (Paris, Ollendorf, 1896.). A kötethez Francois Coppée írt előszót. E könyvben fölleljük az ilynemű franczia művek összes jó és rossz oldalait. Könnyedség és bizonyos báj, másrészről bámulatos felszínesség, a kronológia hiánya miatt, a tényeknek a felismerhetetlenségig való eltolása, franczia írókkal való semmitmondó összehasonlítgatás : ezek jellemző vonásai a bevezetésnek. Maguk a fordítások jobbára megállják a helyüket, de a kiválogatás ellen igen alapos kifogások emelhetők Coppée előszavában megemlékszik arról, hogy néhány évvel ezelőtt együtt volt Algériában Justh Zsigmonddal, kiben egy igazi grand seigneurt és művészi lelket ismert meg ; majd elragadtatva írja le 1885 iki magyarországi útját. Ez az út : »bűvösbájos emléke.« A magyar zenéről igy nyilatkozik: »Mindenütt ott van, ott leng a hűvös szellőben, belevegyül az est futalmaiba, ez a zene, melynek dallama szökdelő, mint az őz és epekedő, mint a szerelmi panasz; olykor hősies is, mint a Rákóczy-indulóban.« A czigánynak és a csikósnak bőven kijut a francziás bókból. Coppée mindazáltal kénytelen bevallani, hogy útja nem volt elegendő Magyarország alapos megismerésére. A magyar nép »rejtettebb szépségeit« Polignac úr fordítás-gyűjteménye fedte fel előtte. Szóval Coppée előszava udvarias, finom a magyar néppel és a fordítóval szemben, de egy csöppet sem alaposabb és a dologhoz szólóbb, mint az e nemű franczia előszavak ; ha pedig Coppée azt hiszi, hogy a mi szép van költészetünkben, azt fölfedte neki Polignac úr, akkor továbbra is felszínes és gyarló fogalma marad a magyar irodalomról. Az előszót követő »In memóriám« feliratú czikkelyt Justh Zsigmondnak szenteli a fordító, ki a korán elhunyt magyar irónat vendége is volt Szent-Tornyán. Ez a két