Magyar Szemle, 1897 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1897-02-14 / 7. szám
BUDAPEST 1897. február 14. urak : Egész évre . .1 frt — kr · 12 kor. Laptulajdonos és kiadó: Félévre ... 13 frt — kr · 6 kor. Tr . . . Negyedévre . . 1 frt 50 kr · 13 kor. KaCZVlnSZky LajOS. tfegyetlen minden vasárnap. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Budapest, VI., Uj utcza 14. sz. Egres számára 75 kr — 20 fillér. IX. ÉV. 7. szám. Magánügyek a sajtóban. A KERN czikkeztek újabb időben arról, mily nagyra nőtt egy két évtized alatt a magyar sajtó, mily óriási haladást tapasztalunk, ha jelen sajtóviszonyainkat az ötvenes, vagy akár még a hatvanas évek sajtóviszonyaival is összehasonlítjuk. Dikeziókban is elmondották ezt nem egyszer, ha valamely notabilitást üdvözöltek az „Otthon61-ban ” bankettek alkalmával pohárköszöntőkben is gyakran hangoztatták közfigyelem vagy általános figyelmetlenség közepett. Nehéz is volna tagadni, hogy ezekben a czikkekben és dikéziókban sok az igazság. A roppant haladást a sajtó terén lehetetlen észre nem venni. Persze várjon e haladást minden tekintetben tökéleteskedésnek lehet-e tekinteni, az már más kérdés. Temérdek sokat találni a mostani hírlapokban, aminek húsz, huszonöt év előtt nyoma sem volt a napisajtóban. Szintúgy viszont sok elmaradt az újságokból, mi régebben lényeges kiegészítő részeik közé tartozott. Egy-egy lapnak olvasóközönsége akkor meglehetős szűk körre szorítkozott, azért arra kellett a szerkesztőségnek törekedni, hogy minden előforduljon a lapban, ami olvasóinak bármily csekély töredékét is érdekelhette. A hosszas báli-tudósítások innen is, onnan is, terjedelmes referádák műkedvelői előadásokról, szűk körben ismert helyi nevezetességekre vonatkozó szomorú vagy örvendetes hírek, melyek most csak a kis vidéki lapokban foglalnak helyet (ahová valóban tartoznak is), régebben a nagy politikai lapok hasábjait töltötték be. A sok ezer olvasónak kezén megforduló újságok most már nem terjeszkedhetnek ki ily csekélységekre. Vájjon hány olvasóját érdekelheti ennek vagy annak a lapnak, hogy egy jelentéktelen vidéki városkában N. vagy Y.-nál ilyen vagy amolyan napon díszes tánczmulatságot tartottak s hogy milyen toalettekben jelentek meg ott a tisztelt úri hölgyek? Ha minden hírt, mely olvasóközönségének oly csekély töredékét érdekli, mint az említett, valamely elterjedt lap közölni akarna, akkor fontosabb közleményekre alig maradna hely benne. Magánügyek tekintélyesebb, elterjedtebb lapokban most már főleg csak a nyílt térben fordulnak elő, mely rovatot a szerkesztőség mint a tulajdonképeni lapon kívülit tüntet fel, mert közleményeiért nem vállal felelősséget. Pedig gyakran összefüggésben vannak közérdekű dolgokkal s egy-egy panasz vagy felszólalás, mely valamely lapnak nyíltterében jelenik meg, gyakran más újságnak szerkesztői felelősség alatt álló hírrovatában szerepel. A határozott magánügyeket a nagyobb terjedelmű és apróbb hirdetések rovata foglalja magában, mely aztán annál nagyobb tért foglal el valamely lapban, mennél tekintélyesebb, vagyis inkább minél nagyobb elterjedésnek örvend. Hogy ezeket a lapok kiadói nem tekintik közérdekűeknek, melyekkel előfizetőik igényeit törekszenek kielégíteni, azt abból láthatjuk, hogy a hirdetésekért a beküldőktől díjat vesznek és pedig nem épen csekélyet. A szerkesztőségeknek ezekhez rendesen kevés közük van s nem igen bánják, ha rovatuk szűk körre szorítkozik is. Annál többre becsülik azonban a kiadók és laptulajdonosok, mert nem hogy ők fizetnének értük, mint a főlapban foglaltakért, hanem nekik fizetnek busásan. Pedig nem is épen csak azokat érdeklik a hirdetések, akik beküldik , hiszen miért fizetnének a hirdetők annyit a néhány sorért, melyet a hirdetések rovatába felvétetnek, ha nem számítanának arra, hogy sokan olvasni fogják, sokan keresik azt, amit ők kínálnak? Aztán csupa mulatságból is sokan olvassák főleg az apró hirdetéseket s ha tán valamely újság előfizetőinek számára nincsenek is befolyással, egyes példányoknak nagyobb számban való elkelését határozottan előmozdítják. A gyász- és himenhíreket rendesen nem szokták a hirdetések közé sorozni, pedig azok is többnyire csak magánérdekűek. Vannak azonban lapok, melyeknél bátran hirdetésszámba mehetnek, mert nem szerepelnek ugyan a tulajdonképeni hirdetések között, de azért épen úgy bizonyos díjat kell értük fizetni, mint a hirdetési rovatban foglaltakért. A mondottak szerint azt lehetne gondolni, hogy tehát a tisztán magánügyeket tartalmazó közlemények teljesen kiszorultak a tekintélyesebb lapok főrészéből. S mégsem áll így a dolog. Vannak kiváltságos egyéniségek, kikre nézve a legtekintélyesebb lapok is kivételt tesznek. Ugyanolyan dolgokat, melyeket más közönséges halandóról csak a nyílt térben vagy a hirdetések között lehet olvasni, sőt még tán ott sem: róluk legalább is a napihírek rovatában tesznek közhírré, sőt nem ritkán külön czikkeket is szentelnek nekik. A politika, irodalom s általában a közélet egyes kitűnőségeit e megkülönböztetés mégis illeti, mert őket alig érheti valami, ami nem volna egyszersmind közérdekű is. De már az egyes lapok szerkesztőinek, munkatársainak, kiadóinak, nyomtatóinak, stb. háziügyeit csakugyan nem tekinthetjük olyan közérdekűeknek, hogy azok mellőzését valamely lapra nézve veszteségnek tartanók. S mégis minduntalan találkozunk a lapokban olyan közleményekkel, melyek a hozzájuk közelállókra vonatkozólag tisztán magánjellegű dolgokat tartalmaznak. Majd arról értesíti egyik újság nagyszámú olvasóit, hogy A. vagy B. kitűnő eredménynyel letette a doktorátust, hogy ez vagy az fájdalmas operácziónak vetette alá magát, mely szerencsésen sikerült, hogy X.-nek pénztárczáját kilopták a zsebéből,stb.; majd hoszszasabban czikkez egy lapnak munkatársa a kis Aladárról, ki igazi méltó fia atyjának, arról a fájdalmas csapásról, mely ezt vagy amazt érte, arról az ajándékról, melylyel bizonyos urat tisztelői megleptek, stb., stb. Ha az illető név után még hozzáteszik, hogy: „kedvelt, tisztelt, jeles, stb. munkatársunk“, „lapunk kiadójának atyja vagy bátyja“, „főszerkesztőnk sógora, apósa“, vagy másféle magyarázó jelzővel kisérik, akkor legalább hamar tisztában vagyunk, miért tisztelik meg őket oly hosszú, vagy legalább nagybetűs czikkel; mig az ily magyarázó jelzők nélkül Isten tudja milyen nevezetességekre gondolunk s önkénytelen kellemetlenül érint, hogy be kell magunknak vallani, mily sok nevezetességnek neve ismeretlen