Magyar Szemle, 1898 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1898-12-25 / 52. szám
52. szám, nem bóbiskolok, akkor nem mennek zabba a lovak. — Nem kell megijedni. — Kifagyhat a pára a lovakból, uram. Egy darabig nem beszéltünk. János vezette a lovakat, én fogtam a gyeplőt. Nem lett volna rá szükség, de János azért kért rá, hogy a nagy hidegben valahogy el ne aludjam. Néha hátra nézett és ha a fejemet álomra látta ingadozni, hangosan biztatta a Tündért meg Álmát. Mentünk, mendegéltünk s egyszer megint elveszett az út. Most már magam is féltem. Ilyen ordító hidegben a rengeteg szivében fegyver nélkül nem bátorságos az út. Az álom mindig jobban-jobban kerülgetett. János, hogy el ne aludjam, hazai dolgokat beszélt. Kutyákról, lovakról, a vendégekről, akiket vártak. Beszélhetett. Egészen elcsüggedtem , nem bíztam abban, hogy valaha haza érjünk. — Csak valami élő ember akadna elénk, ha mindjárt útonálló is. Legalább útbaigazítana, — szóltam. János nagyokat füttyentgetett. A lovak bokrosodtak ugyan, de a hóban nem tudtak elragadni. — Nagyon letértünk az igaz útról. Aprószentekig is elkóborolhatunk itt. A szél meg-megrázta a fákat. Ha lett volna is csapás, a zúzmara befedezte. Se a hármas halomra, se a határkőre nem lehetett ráakadni. — Csak előre, János bácsi . . . — Se előre, se hátra, uram. Úgy látom, vágáshoz érünk, azután befagytunk. A lovak megálltak. A nyerges és rudas is élesen hegyezték füleiket. Nem mentek tovább. Hirtelenében azt hittem, hogy farkasok jönnek. A ló ösztöne megérzi a közelgő veszedelmet. Eszembe jutott mindaz a farkas-kaland, mit olvastam, hallottam, vagy festve láttam. János egypár lépésre előre ment és elkiáltotta magát: — Valaki . . . — Kicsoda ? — Nem tudom. — Szólítsa meg, János bácsi ... Magam is leszálltam és követtem Jánost. Egy öreg anyóka előtt állt meg, aki egy nagy batyut czipelt a vállán és leült pihenni . . . — Jó estét adjon Isten, köszöntött János. — Fogadj Isten, felelt a vénasszony. — Eltévedtünk. — Látom, uram. — Pedig hazafelé iparkodunk. — Minden jó lélek oda iparkodik. Ezen az estén még a fenevad sem hagyja el nyugvóhelyét. — Nem tudunk kibontakozni az erdőből .. . — Nehéz az most, uram. Jöjjenek felénk. Egy kis szöglet jut az embereknek, fedél az állatoknak. Elindultunk. Soha életemben, a legnagyobb bajok között sem vigasztalódtam meg úgy, mint a vénasszony szavaira. A vénasszony hozzá volt szokva a rengeteghez, itt lakott. Ki - ki szereti hazáját, akármilyen kopár, akármilyen rémítő is. Sajátságos hangja volt. A durva ruhához nem illett az a barátságos nyájas hang, nem a költői merengés, melylyel az erdőt dicsőítette. Más hangon válaszolt nekem, más hangon Jánosnak. Jól esett neki az udvariasság, hogy batyuját a kocsira tétettem. — Szép ez az erdő, mikor fakad, zöldé, vagy lombja hull. Az avar ropog, vagy a hó csikorog lábaink nyoma alatt. Szép, nagyon szép, csak meg kell érteni. A Teremtő minden munkájáért igaz szívből itt adhatunk csak hálát. Mintha szárnyaink volnának, közelebb vagyunk az éghez. Könyv, kép, zene az erdő. Beszél olyan nyelven, mi még talán az apostolok nyelvénél is szebb. Aki jó ember, megértheti ezt a nyelvet. A rossz emberek siketek az Isten szavát hallani, mely az erdőből szól . .. Álmélkodva hallgattam az anyókát, ki a havon oly biztosan és oly méltósággal lépett, mintha teremben sétálna és hódolatokat fogadna. — Nem fél ? kérdem. — Istenre bíztam magamat, felelt ő. Nemsokára egy kis gunyhóhoz értünk. Az előrészben konyha volt. — Itthon vagyunk ? — Itthon, uram. Szíveskedjék besétálni. A kocsis a szarvasetetőbe beállíthatja a lovakat, azután jöjjön be ő is és adjunk hálát a szent estén Istenünknek. A szobácskában egy öreg erdőcsősz fogadott. — Isten hozta, tessék beljebb kerülni. — Köszönöm. Levetettem a bundámat. Az öreg felakasztotta. Székkel kínált. — Eltévedtek, ugye ? — Ez .. .— No nem baj. Legalább vendégünk van. Van egy kis étel, egy kis ital és tűznél melegedhetünk a Megváltó születése estéjén. Teríts, mama. Az öregasszony vakító fehér abroszt terített. Minden edény, evőeszköz a tisztaságtól ragyogott. Meglepetve vizsgálódtam a szobában. A falon gyönyörű úriasszony arczképe volt. Az öreg csakhamar lerántotta a titok leplét az arczképről. Elmondta, hogy ez a szép fiatal uriasszony az ő élete párja. — Ugye szép ? — Szép. — Még most is az. Szeretjük egymást. Itt az erdőben nem fagy meg a szeretet. ízletes vacsora került az asztalra. Az ünnepi kalács sem hiányzott. Az öreg csősz, ki egy vén fejedelemhez hasonlított, az asztal előtt imádkozott. Az anyóka kínálgatott. Örült, hogy vendégelhetett. Vacsora után rágyújtottunk és az öreg csősz elbeszélte regényüket. Rajzmester volt az ő édestársa testvérénél. Megszerették egymást. A büszke szülők nem engedték meg a házasságot. Elszöktek. Bolyongtak a világban. Végre erre a kis pihenőre akadtak ötven évvel ezelőtt. Itt élnek. A világról semmit nem tudnak, a világ sem róluk. Ha két ember szereti egymást, egymáson kivül semmi sem érdekli. Az a nyájasság, az a szeretet, melylyel egymást elhalmozták, felmelegített. Jól találtam magam. Karácsony estéjén ily szép regény és ilyen remek élőkép valóban meggyőzött arról, hogy a Megváltó, a szeretet Istene minden évben születik. Másnap odahaza voltam és elbeszéltem ezt a karácsonyi történetet, mit szavakkal fölösleges felczifrázni. Egy újságíró naplójából. Irta: Zöldi Márton. Rossz emberek. BŰNÖSÖKET értem, azokat, kik gonoszságukkal szenzácziós figyelmet ébresztenek. Fájdalom, ezek az újságírásnak dédelgetettt thémái, minthogy az olvasóközönség mohón érdeklődik személyük és viselt dolgaik iránt. A kriminalisztikus szenzáczióknak mindig nagy közönségük volt s igy az érdeklődést nem szabad egyenesen a mai kor rossz ízlésének rovására jegyezni. . Azok közül a gonosztevők közül, kiket a két utolsó évtizedben mint újságírónak látni volt alkalmam, egyik sem foglalkoztatta oly élénken fantáziámat, mint Jáger Mari, a hírhedt hódmezővásárhelyi boszorkány, kinek mindkét végtárgyalásán jelen voltam. Most is előttem rejtélyes sfinksz -arcza, melybe mindent bele lehetett olvasni, de amelyből semmit sem lehetett kiolvasni. Több mint harmincz napon át hallgattam korrekt feleleteit, már tudniillik az ő védelme szempontjából korrekteket. A keresztkérdések tüzében ott állott az az alacsony, nagykoponyáju, ránczosképű asszony s egy pillanatra nem vesztette el pokoli energiáját. Dobák Béla főügyészhelyettes az egyik tárgyalás után elkeseredve mondotta, hogy ha egy hétig gondolkoznék minden kérdésen, amit Jáger Marihoz intéztek, akkor sem tudna helyesebb választ adni. Mindnyájan annak az ijedtségnek a hatása alatt állottunk, hogy ilyen gonoszságnak ilyen észtehetség állott szolgálatában. Legalább húsz ember pusztult el az ő fehér porától (igy nevezte ő a treoxid-arzént) s mégsem lehetett többre elitélni, mint tizenöt évre. Miután őt magát oly alaposan volt alkalmam tanulmányozni, az első végtárgyalás folyamában, egy este kimentem az öngyilkossá lett Páka László hódmezővásárhelyi rendőrkapitánynyal a Tabánba, abba a lapos nádfedelű házba, mely máig is Jáger Marie s a melyben leánya, veje és két unokája lakik. Ebben a házban volt a hires boszorkánykonyha, melynek tulajdonosnőjéről az amerikai újságok is hasábokat írtak. Már öreg este volt, mikor odaértünk. Kísérőmet, az erélyes kezű rendőrkapitányt MAGYAR SZEMLE 617