Magyar Szemle, 1899 (11. évfolyam, 1-53. szám)
1899-05-21 / 21. szám
240 dísze lesz az iskolájuknak, míg végre Benedek vállalkozott az állandóságra. A házaséletet is olyan hivatalos kötelességnek nézte, mint a tanítást. Senkije sem volt a világon, akitől támogatást várhatott volna , így legalább volt nyugalmas tűzhelye. Elég, ha ezen loboghat a mindennapi ebédet főző lány. Fő az ember anyagi szükségletének kielégítése. Ez az erő. Nemsokára rendes tanárrá nevezték ki. Dolga határozottan jóra fordult. Nem volt költekező ember, tehát évről-évre szaporodott a nő hozománya. Kenyérfogyasztó sem állított be. A szerény lakás csöndjét nem verte föl gyermeksírás. Az asszony folyvást betegeskedett, járt minden évben fürdőre, gyógyittatá magát, de hasztalan. Szerencse, hogy tellett erre a kiadásra. És a tanár úr nagyon egészséges maradt mellette; a fürdő neki használt, nem a feleségének. Csak a lelke érezte évről-évre jobban, hogy szomjas. Epesztően szomjas. Megmagyarázhatatlan érzés, a kielégítetlenség érzése sorvasztó. S alighogy megismerkedett az öreg doktorékkal, alighogy helyet foglalt az asztalközben, mely sohasem lesz olyan ismert a világ előtt, sohasem lesz oly maradandó, mint Nagy Károly asztalköre, azt íratta le a guruló ezüstforint, közel a megváltás. Zseni kisasszony irta le ezeket a szavakat. És a tanár úr mélyen a szemébe nézett, reszketve megszokta kezét s azt mondá: — Értem. Csodálatos. Most már teljesen hiszek benne. IV. Együtt van megint az asztalkor. Forog, szalad a forintos Zseni kisasszony keze alatt. Nem a maga sorsát kérdi a titokzatos szellemtől, hanem a szomszédjáét. — Kérdezze ő maga, — felel a jótékony szellem. Izgatottan veszi kezébe a pénzt Benedek, Zseni kisasszony pedig rójta egymás mellé a betűket. — Mért nem lehettem boldog eddig ? — Mert önző voltál. — Mindent elkövettem, hogy ne legyek az. — De nem vetetted ki mégsem lelked mélyéből. — Igyekeztem teljesíteni kötelességemet, oh szellem ! — Azért vezekeltél oly enyhe módon. — És nem nyílik többé öröm és boldogság számomra ? — Meg fogsz vigasztalódni. — Miképen ? — Egy nő által, aki szeretni fog, ha te is tudod szeretni. — Tudom, ha az az, akire gondolsz. Az az ? — Te mondod. — És ki az ? — Ne kérdezd nevét. Közel van hozzád. Jó, hogy homályos volt a szoba, így nem vette észre szem, mint borul egyszerre lángba a tanár úr szürke arcza. Az ülés után azonban annál többet forgolódott a leány körül Benedek. — A szellem tudja, hogy boldogtalan voltam, — mondá. És tudja, hogy sorsomnak meg kell fordulnia. Amint megmondta a múltkor is, hogy közeledik a megváltás. Szegény feleségem derék asszony volt, de mégsem voltunk egymásnak teremtve. Ideális lelkű nő ifjithatja meg lelkemet. Nem vezet hóbortos érzéki vágy; tudom, hogy mivel tartozom koromnak és komolyságomnak... Egy hozzám illő, finom lélek társaságára vágyom ; vágytam már régóta, titkon, ösztönszerüleg... Zseni kisasszony hátradőlt a zsöllében, szemét nem véve le a mennyezetre festett csillagról, melynek közepén a vöröstakarós lámpa függött és bíboros fényzománczot vetett arczára. — Igen, boldog leszek. Boldog! susogó a tanár úr. V. Benedek hazamenet dialektikázott magában. És megállapodott abban, hogy a jövő séance után meg fogja kérni Zseni kisasszony kezét. Sohasem szeretett még, de ha az, amit hónapok óta érez, szerelem, akkor valóban szereti ezt a leányt. Nincs semmi akadálya házasságuknak. Független jólétet biztosíthat immár annak a nőnek, akivel oly hosszú házasélet után először fog igazán boldog életet élni. Izgatottan várta a jövő vasárnapot. És szombaton este a doktor értesítette, hogy nem lesz meg a séance. Még az este elrohant Bagolyvárihoz. — Mi történt ? Miért marad el az összejövetel ? — A miatt a bolond leány miatt. — Bolond leány ? — Igen, a Zseni. Végigjárta a kompániát s kijelenté, hogy az egész jámbor csalás, önmagunkat csaljuk. Neki is jósolgatott a szellem s ime másképen teljesedett be. Mondtam én mindig, hogy esztelen idegbeteg ez a leány. Most bebizonyította. Képzelje csak ! — Mit, mit, az Istenért ? — Férjhez megy! Most! És kihez? A Zöld oroszlánhoz. Tudniillik ahhoz a fiatal kereskedőhöz, aki itt nyitott boltot a sarkon. Hallott már ilyesmit ?... Tegnap kérte megés ő rögtön igent mondott. És gúnyosan hozzátette : azért sem lett igaza a szellemnek. Hazudott. Már most azt szeretném tudni: miben nem volt igaza a szellemnek ? Mondja csak: mi az, amiben nem volt igaza ? Benedek nem mondta meg. Az én madaram. Szeresse más ám a rab madarat. Én azt szeretem, amelyik szabad. Más magáét aranykalitba zárja : Enyém sürödjék aranynapsugárba’. Daloljon másé annak dalokat, Ki neki édes czukmist adogat. Unalmát űzni renyhe tétlenségnek, Zengjen a másé kényes, henye népnek : A kis pacsirta az én madaram, Mely száll a tiszta légben magasan... S a munka fáradalmit édesítve Dalol, mert dallal csordultig a szive. Lampérth Géza. MAGYAR SZEMLE Magda. Irta: Prngl Llga. ISMAMA titkon vörösre sirta a szemét, a papa, a fiatal papa pedig boszos volt egész napestig. Későn ment haza és még csak oda se nézett a szorosan befüggönyzött csöndes kis hálószobának, elkerülte messziről s csak az ebédlőben feküdt le a kanapéra. Azt hitte, gúnyolja mindenki. A csipkés rózsaszin-selyem ingecske, a mely a várt édesarczu, selyemhaju fiúcska helyett a csúnya vörös leányra került, az ostornyél, a nyereg, a hintaló, a melyet már jó előre megvett kéz alatt valamely tönkrement játékkereskedésből, — hja, a szegény emberek praktikusak ! — és, mondom, mindenekfölött érezte, hogy csúfolják a barátai, akik gratuláltak neki az utczán, a kávéházban, ahova bement délelőtt egy kis pohár konyakra. Messziről kiabáltak neki azok és éljenezték, közben pedig dicsekedve emlegették fel a maguk vásott kis nebulóit: — Képzeld, a fiam megfojtott egy macskát, a gazember... — Az még semmi, nevetett a másik, az én fiam a múltkor a vastag Dérczi generális csákóját dobta meg kavicscsal, hogy azt hittem, magam is bajba kerülök, de tudjátok, mindent letagadott a betyár... Életre való, — a mai világban úgy boldogul... — Olyan esze van, mint a borotva, — a fiamnak... A lányokról nem volt se szó, se említés. Bújjatok el szegény kis lányok az ágy alá, hogy ne lásson benneteket senki, az ágy alá, hogy meg ne nőjetek, mert még csak akkor csináltok ezer gondot, ezer bajt és ti pedig megnőttük és mégis öregedtek, ha még úgy az ágy alá is dugnak benneteket. Papácska ott aludt el a díványon, kismama meg még mindig sirdogált. A baba meg se mukkant. Lekötötték az apró kövér karjait, betakarták orra begyéig és ő szegényke csak izzadt és nagyon vörös volt, mintha szégyeltevolna, hogy a világra mert jönni. Aztán félig behunyta duzzadt kis szemhéjait, mert a kicsi babák úgy alusznak és álmodott. A jó Isten tudja miről, talán a túlvilágról, amihez még olyan nagyon közel állott. Bizonyára mi is álmodtunk sokat, de elfelejtettük. Álmodtunk szép fehér lepkékről, amelyek odaültek a bölcsőnk széléhez két oldalt sorban és álmodtunk a fekete lepkékről, amelyek szüntelen viaskodtak a fehérekkel. A fehér lepke az élet, a fekete lepke a halál. Oh ha úgy látnék egész életünkben, hány 21. szám.