Magyar Szemle, 1899 (11. évfolyam, 1-53. szám)

1899-05-21 / 21. szám

240 dísze lesz az iskolájuknak, míg végre Bene­dek vállalkozott az állandóságra. A házaséletet is olyan hivatalos köteles­ségnek nézte, mint a tanítást. Senkije sem volt a világon, a­kitől támogatást várhatott volna , így legalább volt nyugalmas tűzhelye. Elég, ha ezen loboghat a mindennapi ebédet főző lány. Fő az ember anyagi szükségleté­nek kielégítése. Ez az erő. Nemsokára rendes tanárrá nevezték ki. Dolga határozottan jóra fordult. Nem volt költekező ember, tehát évről-évre szaporodott a nő hozománya. Kenyérfogyasztó sem állí­tott be. A szerény lakás csöndjét nem verte föl gyermeksírás. Az asszony folyvást bete­geskedett, járt minden évben fürdőre, gyó­­gyittatá magát, de hasztalan. Szerencse, hogy tellett erre a kiadásra. És a tanár úr nagyon egészséges maradt mellette; a fürdő neki használt, nem a feleségének. Csak a lelke érezte évről-évre jobban, hogy szomjas. Epesztően szomjas. Megma­gyarázhatatlan érzés, a kielégí­tetlenség ér­zése sorvasztó. S alighogy megismerkedett az öreg dok­­torékkal, alighogy helyet foglalt az asztal­közben, mely sohasem lesz olyan ismert a világ előtt, sohasem lesz oly maradandó, mint Nagy Károly asztalköre, azt íratta le a guruló ezü­stforint, közel a megváltás. Zseni kisasszony irta le ezeket a sza­vakat. És a tanár úr mélyen a szemébe nézett, reszketve megszok­ta kezét s azt mondá: — Értem. Csodálatos. Most már teljesen hiszek benne. IV. Együtt van megint az asztalkor. Forog, szalad a forintos Zseni kisasszony keze alatt. Nem a maga sorsát kérdi a titokzatos szel­lemtől, hanem a szomszédjáét. — Kérdezze ő maga, — felel a jótékony szellem. Izgatottan veszi kezébe a pénzt Benedek, Zseni kisasszony pedig rójta egymás mellé a betűket. — Mért nem lehettem boldog eddig ? — Mert önző voltál. — Mindent elkövettem, hogy ne legyek az. — De nem vetetted ki mégsem lelked mélyéből. — Igyekeztem teljesíteni kötelességemet, oh szellem ! — Azért vezekeltél oly enyhe módon. — És nem nyílik többé öröm és boldog­ság számomra ? — Meg fogsz vigasztalódni. — Miképen ? — Egy nő által, a­ki szeretni fog, ha te is tudod szeretni. — Tudom, ha az az, a­kire gondolsz. Az az ? — Te mondod. — És ki az ? — Ne kérdezd nevét. Közel van hozzád. Jó, hogy homályos volt a szoba, így nem vette észre szem­, mint borul egyszerre lángba a tanár úr szürke arcza. Az ülés után azonban annál többet forgo­lódott a leány körül Benedek. — A szellem tudja, hogy boldogtalan voltam, — mondá. És tudja, hogy sorsom­nak meg kell fordulnia. A­mint megmondta a múltkor is, hogy közeledik a megváltás. Szegény feleségem derék asszony volt, de mégsem voltunk egymásnak teremtve. Ideális lelkű nő ifjithatja meg lelkemet. Nem ve­zet hóbortos érzéki vágy; tudom, hogy mivel tartozom koromnak és komolyságomnak... Egy hozzám illő, finom lélek társaságára vágyom ; vágytam már régóta, titkon, ösztön­­szerüleg... Zseni kisasszony hátradőlt a zsöllében, szemét nem véve le a mennyezetre festett csillagról, melynek közepén a vöröstakarós lámpa függött és bíboros fényzománczot ve­tett arczára. — Igen, boldog leszek. Boldog! susogó a tanár úr. V. Benedek hazamenet dialektikázott magában. És megállapodott abban, hogy a jövő séance után meg fogja kérni Zseni kisasszony ke­zét. Sohasem szeretett még, de ha az, a­mit hónapok óta érez, szerelem, akkor va­lóban szereti ezt a leányt. Nincs semmi akadálya házasságuknak. Független jólétet biztosíthat immár annak a nőnek, a­kivel oly hosszú házasélet után először fog igazán boldog életet élni. Izgatottan várta a jövő vasárnapot. És szombaton este a doktor értesítette, hogy nem lesz meg a séance. Még az este elrohant Bagolyvárihoz. — Mi történt ? Miért marad el az össze­jövetel ? — A miatt a bolond leány miatt. — Bolond leány ? — Igen, a Zseni. Végigjárta a kompániát s kijelenté, hogy az egész jámbor csalás, önmagunkat csaljuk. Neki is jósolgatott a szellem s ime másképen teljesedett be. Mondtam én mindig, hogy esztelen ideg­beteg ez a leány. Most bebizonyította. Kép­zelje csak ! — Mit, mit, az Istenért ? — Férjhez megy! Most! És kihez? A Zöld oroszlánhoz. Tudniillik ahhoz a fiatal kereskedőhöz, a­ki itt nyitott boltot a sarkon. Hallott már ilyesmit ?... Tegnap kérte meg­és ő rögtön igent mondott. És gúnyosan hozzátette : azért sem lett igaza a szellem­nek. Hazudott. Már most azt szeretném tudni: miben nem volt igaza a szellemnek ? Mondja csak: mi az, a­miben nem volt igaza ? Benedek nem mondta meg. Az én madaram. Szeresse más ám a rab­ madarat. Én azt szeretem, a­melyik szabad. Más magáét aranykalitba zárja : Enyém sü­rödjék aranynapsugárba’. Daloljon másé annak dalokat, Ki neki édes czukmist adogat. Unalmát űzni renyhe tétlenségnek, Zengjen a másé kényes, henye népnek : A kis pacsirta az én madaram, Mely száll a tiszta légben magasan... S a munka fáradalmit édesítve Dalol, mert dallal csordultig a szive. Lampérth Géza. MAGYAR SZEMLE Magda. Irta: Prngl Llga. ISMAMA titkon vörösre sirta a sze­mét, a papa, a fiatal papa pedig boszos volt egész napestig. Későn ment haza és még csak oda se nézett a szorosan befüggönyzött csöndes kis háló­szobának, elkerülte messziről s csak az ebédlőben feküdt le a kanapéra. Azt hitte, gúnyolja mindenki. A csipkés rózsaszin-selyem ingecske, a mely a várt édesarczu, selyemhaju fiúcska helyett a csúnya vörös leányra került, az ostornyél, a nyereg, a hintaló, a melyet már jó előre megvett kéz alatt valamely tönkrement játékkereske­­désből, — hja, a szegény emberek praktiku­sak ! — és, mondom, mindenekfölött érezte, hogy csúfolják a barátai, a­kik gratuláltak neki az utczán, a kávéházban, a­hova be­ment délelőtt egy kis pohár konyakra. Messzi­ről kiabáltak neki azok és éljenezték, közben pedig dicsekedve emlegették fel a maguk vásott kis nebulóit: — Képzeld, a fiam megfojtott egy macskát, a gazember... — Az még semmi, nevetett a másik, az én fiam a múltkor a vastag Dérczi generális csákóját dobta meg kavicscsal, hogy azt hittem, magam is bajba kerülök, de tudjátok, mindent letagadott a betyár...­­ Életre való, — a mai világban úgy boldogul... — Olyan esze van, mint a borotva, — a fiamnak... A lányokról nem volt se szó, se említés. Bújjatok el szegény kis lányok az ágy alá, hogy ne lásson benneteket senki, az ágy alá, hogy meg ne nőjetek, mert még csak akkor csináltok ezer gondot, ezer bajt és ti pedig megnőttük és mégis öregedtek, ha még úgy az ágy alá is dugnak benne­teket. Papácska ott aludt el a díványon, kismama meg még mindig sirdogált. A baba meg se mukkant. Lekötötték az apró kövér karjait, betakarták orra begyéig és ő szegényke csak izzadt és nagyon vörös volt, mintha szégyelte­­volna, hogy a világra mert jönni. Aztán félig behunyta duzzadt kis szemhéjait, mert a kicsi babák úgy alusznak és álmodott. A jó Isten tudja miről, talán a túlvilágról, a­mihez még olyan nagyon közel állott. Bizonyára mi is álmodtunk sokat, de elfelejtettük. Álmodtunk szép fehér lepkékről, a­melyek odaültek a bölcsőnk széléhez két oldalt sorban és álmod­tunk a fekete lepkékről, a­melyek szüntelen viaskodtak a fehérekkel. A fehér lepke az élet, a fekete lepke a halál. Oh ha úgy látnék egész életünkben, hány­ 21. szám.

Next