Magyar Szemle, 1899 (11. évfolyam, 1-53. szám)

1899-05-14 / 20. szám

230 csarnokba ? Rendes tagok C­obor Béla, Zsi­linszky Mihály államtitkár, levelező­ tag Bo­­rovszky János. A 111. osztály tiszteletbeli tagja Kruspér István, veterán tudósunk, levelező­­tagok Bugárszky István, Tötössy Béla, Méhely Lajos, Portik Ottó és Jormay Béla. íme, ez a legújabb „halhatatlanok“ név­sora, kik a fényes kitüntetésre részint eleget tettek eddigi pályájukon, részint garancziát nyújtottak arra nézve, hogy előbbre viszik a magyar tudomány és irodalom ügyét. Váj­jon köztük vannak-e azok a kiváló tudó­saink, kiknek tehetsége és buzgó munkál­kodása megszünteti azt az anomáliát, hogy a nagyobbszabásu, különösen a Semsey-féle pályázatok egy része meddő marad s évti­zedekig nem jelenik meg oly műt, mely íróját azok nívójára emelné s azok hírnevére tenné méltóvá, kik ma oly szép számmal szerepelnek pl. a külső tagok névsorában ? Ez idén Freycinet úr is kültagjává lön a Magyar Tudományos Akadémiának. Ő már valószínűleg tudni fogja, hogy Budapest nem Bukarest s hogy fővárosa nem Autrichenak, hanem Magyarországnak ! ►. ♦. ♦' ♦ ♦ ❖ .► ♦ .♦ .♦ .♦ .♦ ♦ .♦ .♦ ♦ .♦ .♦ A művészi ízlés különfélesége. ii. Z ALSÓBB néposztályok s az előke­lők ízlése közötti különbség senki előtt sem szorul bővebb igazolásra. Az élet keserves küzdelmei közepette, ne­velésben és tanításban alig részesülve, nem fejlődhetik ki a szegény nép természetes szépérzéke. Primitív alkotásokat teremt, akár­melyik ágát nézzük is ízlése nyilvánulásá­­nak. Primitíveket, az igaz, de azért nem kö­zönséges tulajdonságokkal ékeskednek ezek. Ha valaki megcsömörlött pl. a műköltészet mesterkéltségétől, affektáltságától, zavarossá­gától s szintelenségétől, forduljon a néphez, az ő verseiben s dallamaiban egyszerűségre, őszinteségre, közvetlenségre s festőiségre ta­lál mindenkor. Nem egyszer frissítette már fel a népköltészet az irodalmakat. Hogy messzire ne menjek, Tompa, Petőfi, Arany, nemzetünk örök dicsőségei, a nép gyerme­kei voltak s a népköltészet alapján vitték líránkat s elbeszélő-költészetünket a tökély­nek arra a fokára, hogy már a legfejlettebb európai népek is meghódolnak előttük. Nem­csak az Egyház, a tudomány, művészet és politika veszi tehát igénybe a népet, hogy a kultúra által megőrült emberei helyébe másokat ujonczozzon, hanem a mű­költészet petyhüdt ereit is a népköltészet romlatlan vére üdíti fel. Ám a nép s a felsőbb körök ízlésének kü­lönféle érvényesülése az életnek, műveltség­nek eltérése miatt természetes; már külö­nösebb az, a­mikor egyenlő műveltségű cso­portoknál akadunk különbségre. A modern Páris felsőbb társadalmában, a­mint a nem­rég elhalt Justh Zsigmond egyik könyvében olvasom, két elemnek : a régi nemesség utódjainak, az úgynevezett Faubourg St.­­Germainnek s a bonapartista világnak egé­szen más a szelleme és ízlése. Politikai szerepe ma egynek sincs, műveltsége mind akettőnek magas fokon áll. Amazok kevés vagyonnal bírnak, vallásosak, a szélsőségig ragaszkod­nak hagyományaikhoz, sokat adnak nemes­ségükre, merevek l­emezek pedig, nagy Napóleon katonáinak az unokái, a pénzarisz­­tokráczia tagjai s az idegenek gazdagok, az erkölcsre keveset adók, vétkes életet élők s művészetkedvelők. Szalonjaik hű­en tük­rözik vissza szellemüket. A Faubourg St.-Ger­main a rokokó Ízlés tanyája, a bonapartis­­ták a modern művészetek lelkes pártfogói s fejlesztői. Amott XV. és XVI. Lajos ízlésé­nek csak a formái vannak meg, de hiány­zik a halványkék s a halvány rózsaszín, hiányzik az illatszer, hiányzik minden, a mi a képzeletnek szárnyat adhatna ; legkedve­sebb színük a fehér, a bálokon ebben jelen­nek meg leányaik mindnyájan ; emitt már minden finomult, minden művészies, minden lakás egy múzeum, mert csak ilyen környe­zetben érzik magukat jól. Az egyéniség érvényesülésének kimutatá­sára annyi példát hozhatunk fel, a­hány kiváló művész és író a világ elejétől fogva csak élt. Egyéniség nélkül senki se lett még nagy mű­vészszé s ha valakit annak ismerünk, akkor nemének, vérmérsékletének, gondol­kozásának, érzületének kifejezést kell nyerni műveiben. Csak néhány esetet említek. Meny­nyivel más képeket festett Rafael, mint Michael­­ Angelo. Rafael, a­ki a szerelem gyönyörében élt s tanítványai ragaszkodását élvezte, küzdelem s gyötrődés nélkül terem­tette meg szűzies, szende Madonnáit s minden alakját, a melyeknek a szemében az ég kékeit, ajkukon mosoly játszadozik s homlokukon hajnalpi­ dereng. Michael­­ Angelo teljesen magára volt hagyatva, égbe szárnyaló eszméi voltak egyetlen társai. Szerelem s barátság nélkül élt; fájdalommal telt, szilaj s komor volt, mint a milyen fájdalommal teltek, szi­lajak s komorak alkotásai. Alakjai a sixtini kápolnában küzdenek, szenvednek, kínlód­nak ; úgy tetszik, írja Castelát, mintha villám festette volna oda őket, mintha óriási indulat­ból származnának. Ajkaik olyanok, mintha Jeremiás siralmait lihegnék, mintha átkot szór­nának. A mély vallásosságú, tisztalelkű, szelíd firenzei szerzetes, Fiesole, a­ki képeinek kigondolása s megalkotása közben sírt és imádkozott, még a borús tárgyakat is világos színekkel festette. Már a komor lelkű Angelo sötét színeket alkalmazott. Az egyéniség hatásának ékes bizonysága Petőfi s Arany költészete is. A magyar nép ugyanazon korszakának kiváló szelleme mind a kettő és mégis mennyire különböznek alkotásaik! A féktelen, nyughatatlan, türelmet­len, büszke, daczos Petőfi az erős felindulások s a szilaj érzelmek költője, a­ki képtelen tárgyilagosságra még elbeszélő-költeményei­ben is, hanem minden sora tüzes lelkének hordozója; a szerény, nyugodt, szelid Arany már nem szól hozzánk a szenvedély, a lá­zongó érzület hangján, hanem csöndes lel­kének enyhe érzéseit önti dalba ; elbeszélő műveiben elfelejtkezik magáról, belemerül más emberek belső világába s az éposz s a ballada örökszépségü kincseivel ajándékozza meg nemzetét. Feltártam a fajnak, a nemzetnek, a nem­zetek elemeinek s az egyedeknek szerepét a szépművekben nyilvánuló különféle ízlések létrehozásában ; ezzel azonban korántsem soroltam el minden tényezőt. Van még egy, a­melyről lehetetlen hallgatnom s ez a kor. Nemcsak egy művésznek a pályájában lehet észrevenni a virágzásnak s a hanyatlásnak mozzanatait, hanem a népek művészetében is. S mi az oka ennek az ingadozásnak ? Főképen a kor, a kor a maga életével, ér­zéseivel s gondolataival. Van idő, a melyben alkalmas talajra talál a rithmikus beszédre törő érzés és gondolat, a színnel, kővel, érczczel avagy hanggal kifejezendő szép; máskor ellenben kiszáll az alkotó erő a lel­­kekből s elhallgatnak a múzsák. Majd ismét uj eszmékkel, uj törekvésekkel telik meg az emberek belseje s a szép megérzékité­­sének uj módja okoz esztétikai gyönyörű­séget. A görög eposz Homéroszszal fejlődése leg­magasabb pontjára jut; a többi epikus már csak a lejtőn foglal helyet. Először eseménye­ket mond el a görög népnek a költészet, majd felhangzik az elégia, a dal s az óda az énekesek ajkán, végül pedig halhatatlan tra­gédiák s vígjátékok ragadják el a Dioni­­sziuszt ünneplő közönséget. Nagy Sándortól kezdve hanyatlik a görög irodalom, míg aztán hosszas tengődés után 529-ben kimúl. Az emelkedés vagy hanyatlás, ennek vagy annak a műfajnak a virágzása a korviszo­nyokban gyökerezik. A királyság époszt termel, a­mely hősöket s királyokat dicsőit; a királyság megszűntével az egyedek lelki világa felé terelődik a figyelem s megszületik a líra, ebből pedig a dráma. A görög vá­rosok szabadsága lendületet ad a művésze­teknek, mig az idegen uralom s elnyomatás hanyatlásba dönti azokat. A mi irodalmunk életében észlelhető moz­gás avagy pangás, egyik vagy másik irány­nak a követése is az európai általános vagy a hazai specziális viszonyokkal függ össze. A mostani idők kedvelt műfaja, a tárcza, szintén kapcsolatba hozható a korral. Hírlap temérdek van nagy Magyarországon s mind­egyik akar kedveskedni egy kis történettel vagy elmefuttatással olvasóinak. Hogyne! Még a prospektusok is rejtegetnek néha tárczaféle csemegét hirdetéseik között, hogy maradhatna hát el mögöttük a hírlap; a hír­lap, a­mely, ha már a vezérczikkelyben ront, bont, dönt, tör, dúl, sújt, öl, legalább a vonal alatt hozzon egy kis engesztelőt, egy kis szórakoztatót. A görög tragikusok, ha jól megrémítgették három tragédiával a publikumot, felvidították egy negyedik é­víg darabbal, a szatírdrámával. Mért ne cseleked­hetnék analóg módon a hírlap ? No de nem erről akarok én szólani. Sok a tárcza, mert sokra van szükség. Rövideknek pedig azért rövidek, mert a sok mondanivaló miatt nem engedhet nagy teret nekik az újság, de még a nehéz viszonyok közt élő, ideges, türelmet­ MAGYAR SZEMLE 20. szám.

Next