Magyar Szemle, 1900 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1900-03-11 / 10. szám
114 Az öreg odakint náddal tömi a kályhát. Behallatszik, mennyire iparkodik, erőlködik. Lassan kint lágy, kellemes meleg árad el az alacsony szobában. Magdácska sóhajtva borul az ablak párkányára, majd elröpíti tekintetét a rétek felé. Ott pedig hidegen símít az őszi szél. A száraz, sarlóra váró, zörögve hullámzó nádtengerbe ép most bukik alá az öreg nap. Búcsúja megható; öreg már, hamar sir, úgy tesz, mintha ma világított volna utoljára , sugarai között, melyeket a föld pereméről küldött, vérző könyvit hullatja. A lenge felhők, megannyi hálás fiai a napnak, hiv kegyelettel fogják föl az omló könyüket s csakhamar piros szin árad el az égen nyugottól keletig. Távol, nagyon távol, a kanális parton egy sor sudár - jegenye mered bele a vöröslő égbe. Ugy tetszik, mintha ott, vagy ha nem ott, hát onnan nem valami messze lenne valahol a világ vége. — Istenem, Istenem! sóhajt a kis Magda, lakik-e valaki ott túl a jegenyéken, vagy a pirosan szálló felhők mögött ? És meg is kérdezte az édesapjától. — Édesapám, kérem, hogy véli kegyelmed, lakik-e valaki ott a felhők mögött ? A „bölcs“ válaszolt: — Isten lakik ott kedves kis gyermekem. Bizonyosan ott van fölállítva a magas trónusa, melyben az angyalok és megdicsőült szentek udvarlásait fogadja. Az a fényesség is, a mi onnan árad, aligha lehet más, mint a trónusát ékesítő számtalan, drága rubintkő vérvörös sugara. Magdácska, a legkisebb és legkedvesebb, még sokáig nézte a pirosló eget! Mikor pedig beköszöntött az éjszaka, meglátta az Istent. Látta Őt rubinttal kirakott arany-trónusában , látott gyönyörű, szárnyas angyalokat, megboldogult, dicső szellemeket. Kár, hogy kínzó valóra ébredés a legtöbb álom vége. — Hát mégis, mégis ! No, sohasem hittem volna... Ez volt az öregek panasza. Az urak pedig nevették a tiltakozó, erősködő szókat. Megcsinálták a „katasztert.“ Gazdát cserélt majd minden talpalattnyi föld. A java ugyan, — mint egyebütt, másutt, — az uraságé maradt; a közepes része, meg az alja a szegény paraszté. Kovács Gergely is elvesztette a szabad szigetet, de megkapta helyette a sóstavat; ezt a nagy, rémséges süppedékes helyet, melyben csira nád, olcsó káka termett takarmányfa helyett. Bár az is igaz, hogy kóbor vadlud, falánk rucza, szárcsa s más efféle szívesen tanyát, sőt fészket is rak benne. Hanem csak próbálna egyet is elfogni közülök! Vagy nem hallotta? „Nem való fegyver a paraszt kezébe !“ Mégis, hogy a veszett fejsze nyele kárba ne veszszen, meg, mert az öreg munkájának a gazdaság körül úgy sem volt látszata, mit tehetett mást, mint hogy fölkapaszkodott a kesely hátára s kiballagott vele a sóstó környékére. — Megtakarítom, mondogatta, azt a kis takarmányt, mi a padláson van, télviz idejére. Megszomjazott-e az öreg kesely, vagy tán a gazdája hajtotta bele puszta kedvtelésből a sóstóba , mind ez ideig senki sem tudja. Legtöbbnek mégis az a gondolatja, hogy vadmadár röppent föl a gázló állat körül, ez aztán megijedt, megugrott s igy esett az öreg gazda a ronda, posványos iszapba. Összefagyva, fázva, tönkretéve érkezett haza . . . Ágynak dőlt, s csakhamar a sírja is meg lett ásva, így került haza a meghalt fia messze Csehországból, ahol a királyt szolgálta. Nem volt honn sokáig, útja máris a halászszerbe vitte, majdnem minden nap, minden áldott este, a hétfőt, szerdát, pénteket kivéve. Egyszercsak aztán bekövetkezett, amit ez is, az is, a félfalu suttogott, kérő érkezett a Biróék házába. Az öreg megdöbbent. Nyilvánvaló, hogy erre a dologra nem is gondolt. Hogy az ő egyetlen, kedves gyermekét valaki elvigye valaha, az olyannyira lehetetlen, mint hogy kétszer szülessen az ember. Elhatározta, hogy történjék akármi, nem adja. Nem. Biztosan tudja, érzi, hogy az öreg szíve még azon a napon meghasadna érte . . . — Nem tehetem, György, sehogy sem tehetem ! Hát nem látod, hogy mennyire fiatal, egész gyerek az istenadta? Aztán mondd csak, ki visel gondot rám, szegény öregre ? Ki fogja le szemeimet az örök álomra ? — Itt maradok édesapám, itt, itt maga mellett, nem hagyom el soha, szólott a kis Magda. — Ugye nem, ugye nem, kedves jó gyermekem ! tört ki a szó az öregből s vele együtt örömkönyvinek árja; aztán átkarolta a gyönyörű, dédelgetett lánykát s csókolta ölelte. Magdácska azonban folytatta lassan, akadozva, irulva-pirulva: — Itt maradok lelkem édesapám, aztán Istenem Istenem, hát hogyan is mondjam ! György is majd idejön... Tovább nem folytathatta. — Mit mondasz ? pattan föl az ősz apa. Hát a hónapos rózsának is ily éles a tövise, van neki árnyéka ? Fekete árnyéka ? A megrettent leány könyörögni kezdett. Azt mondta, hogy az ő sorsa se legyen más, mint a többié, hogy tehet-e róla, ha már egyszer a jó Isten így akarja... S mint lágy czimbalomszó, olyan volt a szava, mint a puha fuvalom az épen most nyíló virágszirmok fölött, mint a remegő árvamadár búja, mely szerelmet lehelő erdő közepéből hallszik, mint estveli harang, melynek zenéjére lágyul a szív s ezer kéz záródik ájtatos imára. A vén halász fölkelt. Kemény szándék szállott a komor arczára; siró gyermekét gyöngén félretolta, a kérőt s a vőlegényt az ablakhoz vezette. — Látod, szóltam ehhez, látod, ott messze azt a nádas, kákás rétet ? Ami közötte villog, az a sóstó vize. Odaadom a leányomat, eljöhetsz érte. De tudod-e mikor ? Majdha búza terem a sóstóban... Épen kapóra jött a nagy vállalat, munka. Kovács György is ott volt a munkások között, úgy ásta, véste kapával, csákánynyal azt a gyökeres, turfás, istenadta földet, mintha ettől a munkától nem az élete, de az örök üdvössége függne. Tíz, húsz prüszkölő, füstölgő gépezet szívja a vizet; ezer meg ezerlépésnyi hosszú facsatornák függenek a jégben s folyik a viz innen is, onnan is az újonnan ásott egyenes mederbe. Soha, még a sötét éjben, esőben, viharban sincs szünete a zakatolásnak, a számtalan emberkéz munkájának. Amin pedig a vasnak, aczélnak ereje megtörött, tűz emésztette meg a kemény, szívós nádgyökereket. Az emésztő szikra lehatolt a föld belsejébe, meggyuladt, égett a föld maga ölnyi vastagságban, égett hónapokig, míg csak a tél hava erejét nem vette. Gyümölcsajtó táján a jó Kovács György már jelenthette, hogy „gabona zöldei a sóstóban.“ — Öcsém, szólt Biró Mihály, nem ismered a régi szokásokat. Nem olvasod a régi írásokat. Az evangélium mondja, hogy senki sem épít házat homokra. Várd a végét, várd szent Iván napját. Akkor kezdődik régi szokás szerint az aratás... Hogy esett meg az aratás ? ez lesz beszédemnek igazándi tárgya. A sóstó közepén kis pocsolya terül; korcs maradványa a régi időknek, amolyan két öl széles egy öl mély, melyet az ifjú gazda szorgalma sehogysem volt képes eltüntetni. Puha, renyhe, lágymeleg vizében lomha csibor evez, sáros fenekén mérges skorpió mered s zsákmány után leselkedik. A hév napsugár párát fakaszt a langyos víz fölött; szél támad napkelet felől, fölkapja a párát s viszi ragadja, messze el a nyugati országokba. A lenge pára menne tova, szívesen utaznék, szívesen bámulna le a sok szebbnélszebb vidékre, csillogó tavakra, fényes városokra ; de a büszke felhő, amelyben számtalan, sohasem látott társával utazott, kevély rohanása közben nem sejtett, hatalmas akadályra bukkant. Óriás hegyorom állja el útját. Oldala csupa hó, teteje fénylő jég. Estszállat körül következett be az ütközés... A kevély felhő gomoly foszlányokra szakadt s kalapnyi foltokban lézengtek részei a roppant hegy körül ide-oda; a párák jórésze kemény jéggé fagyva telepedett le a hegy oromra. MAGYAR SZEMLE 10. szám.