Magyar Szemle, 1900 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1900-07-08 / 27. szám
320 Pipin bámult. — „Itt bent szólt valami, — Öcsém én nem tudom kimondani... Az Isten igy akarja... Büszke vértem’ Sötét barátcsuhával fölcserélem. Aztán harczolj kettőnk helyett, öcsém, te És én imádkozom kettőnk nevébe’ !“ Harczos Pipinnek nem volt rá szava, Egyet sóhajtott, az volt válasza. Némán adott kezet, hogy úgy legyen. Derengett már a hajnal keleten. Vértesy Jenő. A sorompónál. Irta: Jancsó Ilona. I. ISSE VÖRÖS, dagadt szemeit megmosta enyhítő szagos vízzel, elhanyagolt haját újból divatos csomóba tűzte föl, aztán elővette azt a szép újruhát, melyet most, a tavaszszal, nem is olyan rég az ura rendelt a számára. Az anyja sírt örömében, csodálkozott és újra kenyezett: ugye, ugye hogy csak meggyógyul a szived lassankint ? Emmi néni nem mutatott csodálkozást, sem örömet a nagy változás miatt. Megjött az eszes passz ! Ugyan ideje is már. Hisz amióta itthon van, egyebet sem tesz, mint sír, aztán elbuvik a kertben a sűrűségben és halálra ereszti magát. Mire való dolog az ? Történt még olyan a világon és történni is fog. Egyébiránt előre megjövendöltem az egészet. Egészen kipirult az utóbbi időben halványnyá vált arcza s amint belenézett a tükörbe, daczosan villogtak elő büszkén fölvetett kis fejéből sötét szemei, a sürtt pillák alul, mint a szent János bogarak a fű közül. Végre elkészült az öltözettel. Csak kettüttt húz. De milyen hitványan varrják föl a gombokat ! Kettő is leszakadt remegő ujjai alatt. Sietve összeturkál fiókot, kosarat, de olyan színű selymet nem talál. Ej, hát még ez is késlelteti! Hisz alig várja, hogy megmutassa a világnak, hogy él, hogy nem búsul. Igazsága van Emmi néninek : nem érdemes. És ő már nem is búsul egy csöppet sem. Nem, nem ! Csak valami forró nedvesség egyre gyűl a szemébe, csak valami úgy sajog, úgy fáj ott a klaszin selyem derékban, hogy majd megszakad. Hát már nem bír találni egy szál szürke selymet? Pedig a varróasztal fiókjából szertehányt mindent. Javítni való harisnyát, galandot, házi czérnát. Ez földön, az ablakpárkányon hever. Százféle apróság, csak az nincs amit keres. Pedig hogy sietne. Mennyire sajnálja azt a három hetet, amit jóformán ott töltött a kert végében levő sűrűségben, ott, abban a nyirkos, homályos csöndességben, ahova nem hallatszik el a gyomláló leányok viczánkolása, nem sugárzik be az ég beláthatlan kéksége s nem dugja föl kis fejét a virág. Csak nagy mérges gombák terpeszkednek kipuffadva a televényes földön. Százlábúak s hangyák futkosnak nyüzsögve, giliszták bujkálnak s a csiga czipeli csikós házát, fehér nyálával odatapadva a fák kérgére, a futó indákra. Ott üldögélt órákig, mozdulatlanul, hang nélkül, könyök nélkül. Ernyedt erőtlenségben ült ott. Az álmatlan éjszakák hosszú sora fölemésztette erejét. A hangja, a könyv elfogyott rég. Elsírta, elpanaszolta mind. A madár nem sirathatja keservesebben hűtlen párját, mint ahogy ő siratta. Az őszi szél nem búg gyászosabban a leveletlen ágak között, mint ahogy ő búgta el gyászos árvaságát. Csitítgatták, vigasztalták, el-elcsukló hangon, kényes szemekkel. Nem tudta hallgatni. Az ő bánata vigasztalan. Körülötte pompázott a nyár termő erejével, éltető harmatával, érlelő sugarával. Nem tudta nézni e fenséges csodát. Nem tudta nézni a fészken ülő madarat, a gyümölcsöző fát, egy darab kenyéren majszoló pozsgás parasztgyermeket. Semmit, ami életet lehelt. Nem tudta hallgatni a tücsök czirpelését, a munkájukat végző kapások dalát, a hálaadó esti harangszót. Nem, mert ez örömhangokra nem visszhangzott a lelke s az élet lüktetésére nem dobogott vissza szive. Csak a homályos, hangtalan csöndességet tűrte. S amint ott ült, feje fölött az ágakból, levelekből szőtt sürű szemfödővel, lábainál a nyüzsgő férgek rajával s körülötte a dohos, párás levegővel; úgy képzelte, hogy egy nyitott sírban ül. Hiszen már nem is jöhet egyéb, csak a halál, az enyészet. Gyönge, lesújtott asszonyi lelke nem birt fölemelkedni azon a sűrű szemfödőn fölül, fönt, fönt, hogy a nagy végtelenségbe odaszálljon, a hol enyhét talál minden fáradt lélek, a hol minden panasz meghallgattatik s minden sebre balzsam csöpög. Csak a földet nézte s földi fájdalomtól vonaglott. S amit nem volt képes lelkében előidézni egy virágos mező, vagy zivatar után kiderülő ég látása, hol a szivárvány, a visszasugárzó naptól égő vörössel szegett szürke, majd fehér felhő-foszlány, közbe-közbe egyegy darabja, vagy keskeny sávja a kék égnek, a margit-virág fejek kecses himbálózása, a csengetettkék bólingatása, a vadrózsa szűzi himpora, az ezer színben viruló föld s az ezerszint visszatröző égbolt között az eláradó, madárdalos, balzsamos levegő, mindez imádságra, könyekre indító nagyszerűségek láttára nem érzett vágyat tovább élni. S amire e nagy iskola nem tudta megtanítani, megtanította egy parány, egy eltaposott féreg. Hogy vergődött, vonaglott, ott a lábainál. Meg-megpihent s ismét összeszedte erejét. Gyűrűbe csavarodott. Fölnyujtotta a fejét, hogy ott a levegőben talán segítségre lel. Hogy ott megkapaszkodhat valamiben, melytől fogva tovább vonszolhassa nyomorult, összeroncsolt testét. A kis féreg még élt s az a csöpp erő, mely kicsiny testében hullámzott, küzködött, tiltakozott az enyészet ellen. Az asszony látta a féreg vergődését. Eleinte csak úgy nézte minden gondolat, minden érzés nélkül. Lett ki, hogy van ott valami, mert épen oda nézett. De azt nem tudta mi. Ha talán egy drágaköves ékszer, egy harmatos rózsaág, vagy egy darab kenyér hevert volna a féreg mellett, nem tudott volna különbséget tenni közöttük. A szeme rajta pihent, de a gondolata messze járt. Túl a kerten, a mezőn , a városban. Egy fehérfüggönyös, salugáteros házban, ahol egy szőke leány talán épen most hajtja boldogan fejét egy férfi vállára. Csak ott tudtak időzni gondolatai. Csak oda voltak bezárva, mint a rab madár. — Látta a mosolyukat, a szemük ragyogását s a szive, az a szegény eltaposott szive vergődött, mint az a féreg ott, mely egyszerre fájdalmasan összezsugorodott. A kínnak e leirhatatlan mozdulata rezgésbe hozta látóidegének merevségét. Figyelni kezdte : nini egy féreg... talán épen én tapostam el... hogy küzködik... vájjon ? s igy hullt, mint a szikra agyába az első gondolat, mely nem odaszállt, ahol ők vannak. Vájjon ? Így kérdezte magában, mint ahogy önkénytelenül kérdezzük egy, az ablaküvegen rezgő esőcsöpp láttára: vájjon lefoly-e ? vagy elpárolog láthatatlanul ? Vájjon megél-e ? Aztán csodálni kezdte minden mozdulatát. Hogy nyújtózkodik ! gyüremlik, keringve hullámzik maga körül. Milyen fájdalma lehet. Szegény állat. Már sajnálta, szánta, segíteni szeretett volna rajta. S így lassan kint a gondolata, a szíve érzése, a lelke oda összpontosult arra a küzködő állatra. Nem tudta levenni róla a szemét, a lélekzete elakadt. Csodát látott. Fenséges tragédiáját egy parányi féregnek. S a gondolkozó, halhatatlan lelkű, Isten képére teremtett ember, tanulta szeretni az életet egy féregtől, mely csak annyi, hogy egy veréb lecsillapíthatja vele éhségét. Élni akarok ! ezt látszott kiáltani a hajszál vékony lábacskáknak minden kapaszkodása. Az asszony talán hallotta azt ? Az a hangtalan jaj, az a néma küzködés visszhangra kelt a lelkében, ahova nem talált utat a repülni tanuló fiók fecskék seregének ujjongó örömcsicsergése. Megértette. S mintha az ő élete annak a paránynak az életéhez lett volna kötve, olyan szorongással, csodás érzéssel figyelte. Egyszer csak úgy látszott, hogy vége van. Aztán hirtelen minden erejét összeszedte és... és lábra kap... újra támolyog, mintha visszaesne... de nem ! nem ! Ni apró lábai mozognak és menni bir. Lassan bár, de azért tova haladt, maga után vonszolva féltestének eltaposott roncsát. Bir mozogni! Tud keresni táplálékot, nyugvó helyet. El tud bújni a veszély elül, hüselni a harmatos fűben, melegedni a napsütött porondon. Él! Él! Az asszony sokáig, sokáig nézett utána. MAGYAR SZEMLE 27. szám.