Magyar Szemle, 1900 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-07 / 1. szám

, azt mondom: ez pompás, ez jól van megcsi­nálva. Olvasok azután egy másik régi ivót és sajnálom az időt, mit reápazaroltam, mert csak mutatott, utána megint egy újat és erről is ez a véleményem. Már most kérdem, az az előbbi két iró, a régi és az új, miben különböznek egymástól? Semmiben. Mind a kettő műve szép és igaz. Olyanok, a­milyeneknek lenniök kell. Az egyik is, másik is igazi író. Ha képről van szó, igazi festő, ha szoborról, igazi szobor­­művész. Tehát­ van egy iskola : a szép, a jó, a tö­kéletes iskolája. Ez nagyon régi. Kezdődött akkor, mikor az irodalom és művészet kez­dődött s tart máig. S az igazi tehetség, az igazi író és művész számára több iskola nincs, csak ez az egy. Mindnyája ehhez az egyhez tartozik. Valóban egy nagy respublika az írók és mű­vészek világa. Nem csak annyiban, hogy ott születési rang nem dönt, hanem annyiban is, hogy a legkülönbözőbb korok igaz tehet­ségei mindnyájan egyazon iskola tagjai. Petrarca, Walther von der Vogelweide, Petőfi, Reviczky, ugyanaz az iskola. Szint­úgy Michel - Angelo és Munkácsy is. Aman­nak faragott Mózese, emennek festett Krisz­tusa ugyanazon iskolából kerültek ki. Az a Mózes igazi Mózes, ez a Krisztus igazi Krisztus. Bár fizikum dolgában is így volna Michel­ Angelo és Munkácsy, között. De fájdalom, ez az utóbbi beletébolyodott az ő Krisztus­­trilógiájába. A zseni elhamvadt az istenség szolgálatában. S még vannak, kiknek Mun­kácsy három Krisztusa nem elég. Kik azt mondják „nem igazán isteni.“ Oh törpe kritikaszterek! Van-e valaki, ki lelke, fan­táziája erejével úgy átölelte volna Krisztust, mint ő? Meg tudnátok-e mondani, hogy hát hogy kell „igazán isteni“ Krisztust festeni, ha még ő sem tudott! De hagyjuk ezeket. Hisz a természetben is vannak bogarak, melyek keresve­­ keresik a negatívumot. Mi keressük a pozitívumot, mit Munkácsy ke­zünkre ad, a nagy századvégi hódolatot, kon­­fessziót, tanuságtételt, mely az ő tragikus sorsában megnyilvánul. A katakombákba egy üldözött rabszolga rajzolja reszkető kéz­zel, primitív vonásokkal a falra az „idhtüsz“-t. S tizenkilenc­ évszázad múlva a világ egyik legnagyobb szelleme nem talál magához mél­tóbb föladatot, mint hogy megfesse őt, az ő szenvedésében. S teljesíti e föladatot oly hévvel, oly ambíczióval, hogy ez még őt is megtöri s mikor készen a­dtt, leroskad. Valóban Krisztus örök, ő minden idők Istene. De nem erről van szó, hanem arról, hogy az igazi tehetségek mindnyájan egy iskolá­hoz tartoznak. Jellemző sajátja ez iskolának, hogy tökéletesen dolgozik, hogy thémáit úgy fogja föl s e fölfogásban akként állítja elénk, hogy kielégítő érzést kelt. Az előszeretet a thómák egyes fajai iránt vagy az pl, hogy az egyik azon kort sze­reti, a melyben él, a másik a múltat, az egyik ezt, a másik azt a műfajt kultiválja, hogy az egyik inkább a vallásos érzést, a másik a hazaszeretetet, a harmadik a szerel­met szólaltatja meg, hogy az egyiknek ilyen, a másiknak olyan a világnéz­ete, az élet­fölfogása, az egyik kedélyvilága derűs, a másiké ködös, az egyik szeret a dolgok böl­cseleti mélyére hatolni, a másik beéri azok közvetlen fölületével, az egyik maga is sze­ret előtérbe állni, maga is beszél, a másik inkább csak alakjait beszélteti, az egyik ábrán­dozó, lelke álmainak él, idealizál, a vigasz­talót keresi, kerüli a fáját, a másik ellenben a sötétség, a nyomorúság felé fordul s azt örökíti meg úgy, a­hogy van, az egyik bő­ségesen, a másik fukarul produkál s más egyebek tehetnek különbséget és ez alapo­kon lehet osztályozni; de ez csak külsőle­ges osztályozás. A lényeges művészi irány, az alkotó erőnek megnyilvánulási módja, az csak egy. Mindnyája egyformán, egy elv szerint alkot s ez az elv: a megragadott tárgyat tökéletesen hozni kifejezésre. A­minthogy az Isten teljesen egy és ugyanazon iskolát követte, akármikor az év­ezredek folyamán a legkülönbözőbb népeket kormányozta, akármikor égitesteket vagy rózsát, vagy méhet alkotott: a végtelen böl­­cseség és szépség iskoláját, úgy az ő általa teremtett igazi tehetségek is mindnyájan egy iskola hívei. Zola, Turgenieff, Tolstoi, Guy de Maupassant mesterek a jellemzésben és Shakespeare teljesen egy iskolába való velük. Mintha egy födél alatt kollégiális egyetértésben dolgoztak volna együtt, föl­osztva egymás közt a szerepeket: te a te orosz, te a te franczia viágodból veszed tárgyaidat, én pedig az angol, dán, skót régi történeteket és meséket dolgozom föl. S ez nem­ is lehet máskép. A természet roppant konzervatív. Nincs úgy, a­hogy Heine mondja, hogy lehetne, ha a természet is alkalmaz­kodnék az emberek rosszaságához, hogy akkor ma már a liliom nem volna tiszta, a hajdan szerény ibolya is kokett volna, a csalogány is érzés nélkül, csak routine-ból énekelne s a kutyák is csóválnák ugyan még a farkukat, de hívek többé nem volnának. Nincs így. A ter­mészetben marad minden úgy, a­hogy volt. Az ibolya, a csalogány, a kutya, a fák, a mező, a hegy, a hó, az alkonyat, a szép fül és orr ma is olyan, mint volt évezredek­kel ezelőtt. A szerelmi, családi érzés, becs­vágy, bánat, szomorúság mind olyan ma is, mint volt régen. Ma is annak örülünk, a­minek akkor, ma is az fáj, a­mi akkor. Rubens, ha ma élne, ma is úgy festené meg szőke asszonyait, leányait, mint a­hogy azt a müncheni régi pinakotheka Rubens-termében látjuk és Shakespeare, ha ma írna, ma is úgy szólaltatná meg Romeo és Julia njakán a szerelmet, mint háromszáz évvel ezelőtt. S a­ki ma ugyanezen zsánerben dolgozva az övékétől eltérő irányt akarna követni, nem őket múlná fölül, hanem saját magát bla­­málná. A detail millió változatában érvénye­sülhet az invenczió, az egyéniség, mint a­hogy két ember sincs az életben teljesen egyforma és kettő sem beszél teljesen egy­formán, de a lényeg, az egy marad. A sok különböző vonás, árnyalat mindnyája fölol­vad az egy örök szépben, fönségesben, tra­gikusban, bájosban, kedvesben, komikusban , valamint ez örök és egy, úgy egy lényeg­ben annak megnyilvánulása is akár a régi, akár az új költő lantján, festő ecsetjén, szoborművész vésőjén. Hatni ma is csak azzal és csak úgy lehet, mint régen. Azt mondjuk, hogy ha pl. egy olasz rene­­szánsz-korbeli festő képét nézzük és egy modern magyar festőét, mindjárt látjuk, hogy a kettő egészen más. Persze, mert amannak a thémája más, vagy mert régi hellén, vagy római minta szerint dolgozott, melyen régi görög vagy római típus van megörökítve, vagy mert saját korabeli olasz alakot másolt, míg a mai magyar festő pl. egy képén a mai magyar nép fiát vagy leányát veszi tár­gyául. De ha az az olasz reneszánsz­ festő pl. mai magyar falusi bírót festett volna, az ő képe nem különböznék a mai magyar festő képétől. (A két festőről szólva mindig két igazi tehetséget tartok szem előtt.) Csak a théma, a különböző társadalmi viszonyokból eredő külső Staffage más, az iskola azonban egy t­ütt és igaz visszaadása annak, a­mit visszaadni kell. Figyelje csak meg valaki az igazi tehet­ségek e roppant egységét, mennyire szembe­ötlő az ! S e mellett a nagy iskola mellett van egy másik. A kontárok, a gyöngék, inuksza­­kadt, erő nélkül erőlködők iskolája. Ez is egy és ugyanazon iskola: a nem ugyan örök, de nagyon régi butaság iskolája. Habár ezek között már van nagyobb eltérés, mert hisz a jó és szép csak egy lehet, de ennek taga­dása lehet igen sokféle. Ezek a minden idők szélsőségbemenői, mindennek túlhajtói, szellemtelenei, unalmasai, semmitmondói. A­kik fölkapnak egy czímet és abba burkolóz­nak, pl. hogy ők naturalisták. Ugyan mit akarnak ezzel mondani? Talán, hogy ők találták meg az igazságot, ők hozták meg az igét ? Mintha bizony a világ kezdetétől a világ végeztéig nem volna minden igaz író és művész naturalista ? Csakhogy persze az igazi tehetségek jó naturalisták, a tehet­­ségnélkü­liek pedig rossz naturalisták. Még csak egyet. Hát haladás épen nincs ? De van. A későbbi igazi írók és művé­szek fölöttük állnak az előbbieknek. Petrarca lírája, — egyes gyöngyöket kivéve, unalmas Heinééhez képest. Homérosz végnélkü­li csata­­jelenetei nem foglalhatnának helyet modern eposzokban. Shakespeare sem utánozható ma már mindenben. Ha a mai státusférfiak egé­szen úgy szónokolnának a parlamentben, mint e század első tizedeinek, sőt első felének nagyjai, mosolyt gerjesztenének. Lehet és van tehát haladás. De hát hogy van az, hogy pl. a közép­kor festészete, szobrászata, mielőtt megcsapta volna a reneszánsz szele, oly mélyen alatta állt az ó­korénak, holott a középkor későbben volt mint az ó­kor? Nos hát a dolgokat mű­velődéstörténeti, organikus összefüggésükben kell vennünk. A csillagászati „ma“, nem mindig „ma“ a művelődéstörténelemben is. E szempontból a grönlandi, a kirgiz és mon- MAGYAR SZEMLE 1. szám.

Next