Magyar Szemle, 1900 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1900-01-07 / 1. szám
, azt mondom: ez pompás, ez jól van megcsinálva. Olvasok azután egy másik régi ivót és sajnálom az időt, mit reápazaroltam, mert csak mutatott, utána megint egy újat és erről is ez a véleményem. Már most kérdem, az az előbbi két iró, a régi és az új, miben különböznek egymástól? Semmiben. Mind a kettő műve szép és igaz. Olyanok, amilyeneknek lenniök kell. Az egyik is, másik is igazi író. Ha képről van szó, igazi festő, ha szoborról, igazi szoborművész. Tehát van egy iskola : a szép, a jó, a tökéletes iskolája. Ez nagyon régi. Kezdődött akkor, mikor az irodalom és művészet kezdődött s tart máig. S az igazi tehetség, az igazi író és művész számára több iskola nincs, csak ez az egy. Mindnyája ehhez az egyhez tartozik. Valóban egy nagy respublika az írók és művészek világa. Nem csak annyiban, hogy ott születési rang nem dönt, hanem annyiban is, hogy a legkülönbözőbb korok igaz tehetségei mindnyájan egyazon iskola tagjai. Petrarca, Walther von der Vogelweide, Petőfi, Reviczky, ugyanaz az iskola. Szintúgy Michel - Angelo és Munkácsy is. Amannak faragott Mózese, emennek festett Krisztusa ugyanazon iskolából kerültek ki. Az a Mózes igazi Mózes, ez a Krisztus igazi Krisztus. Bár fizikum dolgában is így volna Michel Angelo és Munkácsy, között. De fájdalom, ez az utóbbi beletébolyodott az ő Krisztustrilógiájába. A zseni elhamvadt az istenség szolgálatában. S még vannak, kiknek Munkácsy három Krisztusa nem elég. Kik azt mondják „nem igazán isteni.“ Oh törpe kritikaszterek! Van-e valaki, ki lelke, fantáziája erejével úgy átölelte volna Krisztust, mint ő? Meg tudnátok-e mondani, hogy hát hogy kell „igazán isteni“ Krisztust festeni, ha még ő sem tudott! De hagyjuk ezeket. Hisz a természetben is vannak bogarak, melyek keresve keresik a negatívumot. Mi keressük a pozitívumot, mit Munkácsy kezünkre ad, a nagy századvégi hódolatot, konfessziót, tanuságtételt, mely az ő tragikus sorsában megnyilvánul. A katakombákba egy üldözött rabszolga rajzolja reszkető kézzel, primitív vonásokkal a falra az „idhtüsz“-t. S tizenkilenc évszázad múlva a világ egyik legnagyobb szelleme nem talál magához méltóbb föladatot, mint hogy megfesse őt, az ő szenvedésében. S teljesíti e föladatot oly hévvel, oly ambíczióval, hogy ez még őt is megtöri s mikor készen adtt, leroskad. Valóban Krisztus örök, ő minden idők Istene. De nem erről van szó, hanem arról, hogy az igazi tehetségek mindnyájan egy iskolához tartoznak. Jellemző sajátja ez iskolának, hogy tökéletesen dolgozik, hogy thémáit úgy fogja föl s e fölfogásban akként állítja elénk, hogy kielégítő érzést kelt. Az előszeretet a thómák egyes fajai iránt vagy az pl, hogy az egyik azon kort szereti, a melyben él, a másik a múltat, az egyik ezt, a másik azt a műfajt kultiválja, hogy az egyik inkább a vallásos érzést, a másik a hazaszeretetet, a harmadik a szerelmet szólaltatja meg, hogy az egyiknek ilyen, a másiknak olyan a világnézete, az életfölfogása, az egyik kedélyvilága derűs, a másiké ködös, az egyik szeret a dolgok bölcseleti mélyére hatolni, a másik beéri azok közvetlen fölületével, az egyik maga is szeret előtérbe állni, maga is beszél, a másik inkább csak alakjait beszélteti, az egyik ábrándozó, lelke álmainak él, idealizál, a vigasztalót keresi, kerüli a fáját, a másik ellenben a sötétség, a nyomorúság felé fordul s azt örökíti meg úgy, ahogy van, az egyik bőségesen, a másik fukarul produkál s más egyebek tehetnek különbséget és ez alapokon lehet osztályozni; de ez csak külsőleges osztályozás. A lényeges művészi irány, az alkotó erőnek megnyilvánulási módja, az csak egy. Mindnyája egyformán, egy elv szerint alkot s ez az elv: a megragadott tárgyat tökéletesen hozni kifejezésre. Aminthogy az Isten teljesen egy és ugyanazon iskolát követte, akármikor az évezredek folyamán a legkülönbözőbb népeket kormányozta, akármikor égitesteket vagy rózsát, vagy méhet alkotott: a végtelen bölcseség és szépség iskoláját, úgy az ő általa teremtett igazi tehetségek is mindnyájan egy iskola hívei. Zola, Turgenieff, Tolstoi, Guy de Maupassant mesterek a jellemzésben és Shakespeare teljesen egy iskolába való velük. Mintha egy födél alatt kollégiális egyetértésben dolgoztak volna együtt, fölosztva egymás közt a szerepeket: te a te orosz, te a te franczia viágodból veszed tárgyaidat, én pedig az angol, dán, skót régi történeteket és meséket dolgozom föl. S ez nem is lehet máskép. A természet roppant konzervatív. Nincs úgy, ahogy Heine mondja, hogy lehetne, ha a természet is alkalmazkodnék az emberek rosszaságához, hogy akkor ma már a liliom nem volna tiszta, a hajdan szerény ibolya is kokett volna, a csalogány is érzés nélkül, csak routine-ból énekelne s a kutyák is csóválnák ugyan még a farkukat, de hívek többé nem volnának. Nincs így. A természetben marad minden úgy, ahogy volt. Az ibolya, a csalogány, a kutya, a fák, a mező, a hegy, a hó, az alkonyat, a szép fül és orr ma is olyan, mint volt évezredekkel ezelőtt. A szerelmi, családi érzés, becsvágy, bánat, szomorúság mind olyan ma is, mint volt régen. Ma is annak örülünk, aminek akkor, ma is az fáj, ami akkor. Rubens, ha ma élne, ma is úgy festené meg szőke asszonyait, leányait, mint ahogy azt a müncheni régi pinakotheka Rubens-termében látjuk és Shakespeare, ha ma írna, ma is úgy szólaltatná meg Romeo és Julia njakán a szerelmet, mint háromszáz évvel ezelőtt. S aki ma ugyanezen zsánerben dolgozva az övékétől eltérő irányt akarna követni, nem őket múlná fölül, hanem saját magát blamálná. A detail millió változatában érvényesülhet az invenczió, az egyéniség, mint ahogy két ember sincs az életben teljesen egyforma és kettő sem beszél teljesen egyformán, de a lényeg, az egy marad. A sok különböző vonás, árnyalat mindnyája fölolvad az egy örök szépben, fönségesben, tragikusban, bájosban, kedvesben, komikusban , valamint ez örök és egy, úgy egy lényegben annak megnyilvánulása is akár a régi, akár az új költő lantján, festő ecsetjén, szoborművész vésőjén. Hatni ma is csak azzal és csak úgy lehet, mint régen. Azt mondjuk, hogy ha pl. egy olasz reneszánsz-korbeli festő képét nézzük és egy modern magyar festőét, mindjárt látjuk, hogy a kettő egészen más. Persze, mert amannak a thémája más, vagy mert régi hellén, vagy római minta szerint dolgozott, melyen régi görög vagy római típus van megörökítve, vagy mert saját korabeli olasz alakot másolt, míg a mai magyar festő pl. egy képén a mai magyar nép fiát vagy leányát veszi tárgyául. De ha az az olasz reneszánsz festő pl. mai magyar falusi bírót festett volna, az ő képe nem különböznék a mai magyar festő képétől. (A két festőről szólva mindig két igazi tehetséget tartok szem előtt.) Csak a théma, a különböző társadalmi viszonyokból eredő külső Staffage más, az iskola azonban egy tütt és igaz visszaadása annak, amit visszaadni kell. Figyelje csak meg valaki az igazi tehetségek e roppant egységét, mennyire szembeötlő az ! S e mellett a nagy iskola mellett van egy másik. A kontárok, a gyöngék, inukszakadt, erő nélkül erőlködők iskolája. Ez is egy és ugyanazon iskola: a nem ugyan örök, de nagyon régi butaság iskolája. Habár ezek között már van nagyobb eltérés, mert hisz a jó és szép csak egy lehet, de ennek tagadása lehet igen sokféle. Ezek a minden idők szélsőségbemenői, mindennek túlhajtói, szellemtelenei, unalmasai, semmitmondói. Akik fölkapnak egy czímet és abba burkolóznak, pl. hogy ők naturalisták. Ugyan mit akarnak ezzel mondani? Talán, hogy ők találták meg az igazságot, ők hozták meg az igét ? Mintha bizony a világ kezdetétől a világ végeztéig nem volna minden igaz író és művész naturalista ? Csakhogy persze az igazi tehetségek jó naturalisták, a tehetségnélküliek pedig rossz naturalisták. Még csak egyet. Hát haladás épen nincs ? De van. A későbbi igazi írók és művészek fölöttük állnak az előbbieknek. Petrarca lírája, — egyes gyöngyöket kivéve, unalmas Heinééhez képest. Homérosz végnélküli csatajelenetei nem foglalhatnának helyet modern eposzokban. Shakespeare sem utánozható ma már mindenben. Ha a mai státusférfiak egészen úgy szónokolnának a parlamentben, mint e század első tizedeinek, sőt első felének nagyjai, mosolyt gerjesztenének. Lehet és van tehát haladás. De hát hogy van az, hogy pl. a középkor festészete, szobrászata, mielőtt megcsapta volna a reneszánsz szele, oly mélyen alatta állt az ókorénak, holott a középkor későbben volt mint az ókor? Nos hát a dolgokat művelődéstörténeti, organikus összefüggésükben kell vennünk. A csillagászati „ma“, nem mindig „ma“ a művelődéstörténelemben is. E szempontból a grönlandi, a kirgiz és mon- MAGYAR SZEMLE 1. szám.