Magyar Szemle, 1900 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1900-04-29 / 17. szám
17. szám. A külföldieskedők csoportjához értnk. Mindenütt jó, de legjobb a külföldön. Csak „extra Hungáriám“ van élet. Ami finomság, szellemesség, azt mind a külföldön kell keresni. Nem a külföldnek Magyarországról, de Magyarországnak kell beszélnünk a külföldről. Sári, Pepi, Panni nem sikk, Sarah, Dolly, Pepa a kedves, a jól hangzó. Szeczessziós és dekadens író a valódi, jaj Jókainak, Mikszáthnak, hogy erre nem jöttek rá. Mintha reájuk illenék a Taine mondása : Ha valamely fölkapott ízlés uralkodóvá lesz, hasonlóan a nagy szenvedélyekhez, őrült végletekig fejlődik. Ennek az iránynak markáns képviselői különösen hárman vannak. A korán elhunyt Justh Zsigmond, ki Párisban élt s halt meg. Amit megirt („Káprázatok“, „A pénz legendája“, „Faimus“) abban mély gondolkozást, új és eredeti szellemet találunk. Szilje előkelő, könnyed, franciás. Alakjai azonban sem nem francziák, sem nem magyarok, gép-emberek, kiket az író egy-egy tétel bizonyítására szerkeszt meg, hogy kedvteléssel szedhesse szét. Irt egy könyvet a magyar alföldi népéletből („A puszta könyve“), melyen megérzik a magyar nép szeretete, de az is, hogy lelkületét, gondolkozását megérteni, leírni nem tudta. Ambrus Zoltán műveinek czímei itt következnek : „Ninive pusztulása“, „Király idillek“, „Midász király“ ... És a többi! Milyen keresettség ! Egy ember, ki nem ad kosztosának egyéb ennivalót, mint csupa kaviárt. Finom, előkelő, új és eredeti akarna lenni, de ezt csak affektálja. Zola, Bourget bukkan elő minden sorából. A legkényelmesebbet, legkönnyebbet: az irónia hangját kultiválja, de jó ám ehhez folyamodnunk, valahányszor érezzük, hogy nincs mondanivalónk. Aki szereti az affektácziót és nélkülözheti olvasmányaiban a szívet, az merüljön el Ambrus Zoltán olvasásában. Sohasem élt külföldön, még sincs itthon köztünk. ír kritikákat is, melyeknek van stílusuk, akad bennük élet, (p. o. mikor a nemzeti színház egyes tagjait színházi hivatalnokoknak nevezi el, egy színésztől számon kéri, miért mond „Paul Gorok“-ott polgárok helyett), van ott idézet, elmondja meséit is, de önálló ítélet ugyan nem került még le az esztergájáról. Málonyai Dezső sok szellemmel, előkelő formákkal, finom elemzéssel és megfigyeléssel ir. Most már hazajött, talán megmagyarosodik, mert külföldön töltött évei előtt egyik legmagyarosabb írónk volt. Most még a tárczaírókról szólunk röviden. Greguss Ágost a tárczát levélnek definálja : a közönséghez intézett levél. Csevegés eseményekről és eszmékről. Mi is így fogjuk föl, mert a mi elnyomorodott novelláinknak és zsánerképeinknek épen a tárcza volt a Procustes-ágya. Megkezdte irodalmunkban Vadnai Károly, ki csakugyan a hét eseményeit beszélte meg a tárczában szellemesen, érdekesen. Bérezik Árpád tárczái (a régi „Pesti Naplódban) már rajzokkal vegyültek. Kedves, népszerű tárcza-író volt. Irodalmunkban Ágai Adolf (Porzó) emelte a műfajt tökélyre malicziózus, de sziporkázó életben gazdag szellemével, lapjában a „Magyarország és a Nagyvilágiban. A valódi tárcza-stílust Teleki Sándor ezredes, emigráns műveite. Késő korában kezdett írni s nagy világlátottságának, élményeinek gazdagságát párosította sziporkázó szellemével, néha jó mélyen járó humorával. „Czigány vagyok, de nem tányérozom“, mondotta egy ízben s igy jellemezte legpompásabban tehetségének mesterkéletlen egyszerűségét, közvetlenségét. Az adomázgató magyar és a nagyvilági szalonok közönye volt egy személyben ; kár, hogy az új generáczió inkább a külföldről importált irányzaton kapott, mint az ő tősgyökeres eredetiségén. Ma már légió a mi tárczairóink száma. A legmagvasabbak közül való Kenedi Géza (Quintus), ki magas szempontból, sok szellemmel és mély gondolatokkal beszéli meg társadalmi életünk egy-egy figyelemreméltó momentumát. Tóth Béla — szabatos stilje, szellemessége és csípős élete révén, — ma is ír egy-egy jó tárczát, de látszik rajta, hogy a sokat írás, a nem mindig jó ügy védelme és az őszinteség hiánya mennyire megpróbálják a legkiválóbb tehetségeket is. Több köszönet van a „Szájról-szájra“, „Mende - mondák“ czímű könyveiben s a magyar adomák gyűjteményeiben. Senki sem tudja nála jobban leirni az adomát. Régebben s újabban tárczákat írtak Bartha Miklós kiváló publicista, (a természet frappáns megfigyelésével), Szemere Attila, Andronicus (Kozma Andor), stb. A legtöbb lapnak van többé-kevésbbé szellemes tárczairója. MAGYAR SZEMLE XXIII. Szemlénk befejező részeihez érünk. Bővebben méltányoljuk még a magyar Saphok és George Sandok működését, végül, — mint betetőzést, mint koronát, — a katholikus költők ihlett csoportját, közbe azonban aprólékosabb dolgokkal kell végeznünk, amelyeknek külön fejezeteket nem szentelhetünk, mégis oly érdekes mozzanatai irodalmunk és költészetünk utolsó éveinek, hogy ezek jellemzésére fölemlítetlenül nem hagyhatjuk. Ideje lenne megírni a magyar plágiumok történetét. Irodalmunk régebbi korszakaiban igazi föltűnés, ország-világra szóló zaj kerekedett ilyen plágiumok nyomán. Újabb korszakunk simulékonyabb, megalkuvásra képesebb. Botrány olyankor történik, ha valakinek érdekében áll ennek fölfúvása, máskülönben csöndesen elsiklunk a pávatollak láttára, sőt nem törődünk vele, ha az enyém, tiéd, övé parancsaival nem törődő szót akadémikusnak, egyetemi tanárnak választják meg. Úgy látszik, az idősebb Dumas S. tételét fogadják el, aki így szólott: „Ha egy költő olyan dolgokra akad, melyet a maga számára jónak tart és azt elfoglalja, az nem lopás, hanem elhódítás.“ A dr. Bauer Imre ellen indított Plagiosippos-hajszára még igen jól emlékszünk s az érdemes tudóson rajta maradt a sérelem, pedig oly dolgok plagizálásával vádolta különben is érdekelt ellenfele, a melyek forrásait határozottan idézte s meg is jelölte művében. Szárazon került ki a bajból Szilágyi Dezső, kinek parlamenti mayden speeche-éről már másnap kisült, hogy egy kiváló angol férfiú már előbb tartotta meg a londoni parlamentben. Szilágyinál bizonyára a kitűnő alkalmazás volt eredeti. A Kisfaludy-társaság ezépi mese pályázatán dicséretet nyert Csokonainak egy meséje, amelyről csakhamar kitűnt, hogy az Lafontaineből van szóról-szóra lefordítva. Ágai Adolf vitte legtöbbre a plágium terén. Boz Dickens, Paul de Kock, Jules Janin, stb. átplagizálása reánézve a legegyszerűbb vállalkozás volt, írói működésének első korszakaiban tette. Kavicsokat csenegetett, amikor még nem tudta, hogy saját bányájában gyémántok és drágakövek rejlenek. A „Budapesti Szemle“ pechjéről már megemlékeztünk. Nagy Péter unitárius főtiszteletű ur jó tréfája emlékezetes marad a plágiumok történetében. Ezek a valóságos plágiumok. Francziaországban Sardout, nálunk Csiky Gergelyt molesztálták színetlenül részint klasszikusok műveinek utánzásával, részint a darabjaikat bírálatuk alá bocsátott fiatal írók találkoztak volna jobb jeleneteikkel a két ünnepelt író bemutató előadásain. Ugyan mit bántak, ha rongyokba öltöztetett nyomorék szülöttjeiket később testegyenészetileg helyreállítva, selyemben, bársonyban látták viszont, ha mindjárt más nevelőszülő jóvoltából és karján is ? Gyulai Pálnak is ki-kijut a plagizálás vádjából. A plágium, az utánozás és az eszme rokonsága három különböző dolog. E különbségeket oly fényesen kifejtette már a Zrinyiászról szóló tanulmányában Arany János, hogy e tekintetben csakis Magyarországon foroghatnak fönn nézeteltérések, ahol az író, sőt kritikával foglalkozó író sem tartja szükségesnek, hogy Arany János minden sorát töviről-hegyire tudja és ismerje. **:: Irodalmunknak van egy homályban forgó, mindmáig elintézetlen ügye, amelyet pedig nem ártana tisztába hozni. A Kisfaludy-társaság jutalomra is méltatta, sőt ki is adta Bulla Jánosnak „Tündéröv“ czimü gyönyörű naiv regéjét. Bullától azelőtt kevés itt jelent meg, utólag sem sok; a rózsa-poézisét kultiválta, ezek voltak legszebb költeményei. Időközben Ábrányi Emil az akkor általa szerkesztett „Figyelő“ czimü folyóiratban kijelentette, hogy a „Tündérövet“ ők már látták. Egy Turcsányi nevű egyén hozta el hozzájuk évek előtt, mint saját munkáját. Az Ábrányiak abból a kéziratból le is jegyeztek néhány sikerült részletet, amelyek nincsenek meg a nyomtatásban megjelent „Tündéröv“ben. Meglehetős nyíltan vádolták meg azzal Bullát, hogy a mű részben, vagy egészen a 195