Magyar Szemle, 1900 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1900-04-29 / 17. szám

17. szám. A külföldieskedők csoportjához ért­nk. Min­denütt jó, de legjobb a külföldön. Csak „extra Hungáriám“ van élet. A­mi finomság, szellemesség, azt mind a külföldön kell ke­resni. Nem a külföldnek Magyarországról, de Magyarországnak kell beszélnünk a külföld­ről. Sári, Pepi, Panni nem sikk, Sarah, Dolly, Pepa a kedves, a jól hangzó. Szeczessziós és dekadens író a valódi, jaj Jókainak, Mik­­száthnak, hogy erre nem jöttek rá. Mintha reájuk illenék a Taine mondása : Ha vala­mely fölkapott ízlés uralkodóvá lesz, hason­lóan a nagy szenvedélyekhez, őrült véglete­kig fejlődik. Ennek az iránynak markáns képviselői különösen hárman vannak. A korán elhunyt Justh Zsigmond, ki Pá­­risban élt s halt meg. A­mit megirt („Káp­­rázatok“, „A pénz legendája“, „Faimus“) abban mély gondolkozást, új és eredeti szel­lemet találunk. Szilje előkelő, könnyed, fran­ciás. Alakjai azonban sem nem francziák, sem nem magyarok, gép-emberek, kiket az író egy-egy tétel bizonyítására szerkeszt meg, hogy kedvteléssel szedhesse szét. Irt egy könyvet a magyar alföldi népéletből („A puszta könyve“), melyen megérzik a ma­gyar nép szeretete, de az is, hogy lelkü­letét, gondolkozását megérteni, leírni nem tudta. Ambrus Zoltán műveinek czímei itt kö­vetkeznek : „Ninive pusztulása“, „Király idillek“, „Midász király“ ... És a többi! Milyen keresettség ! Egy ember, ki nem ad kosztosának egyéb ennivalót, mint csupa kaviárt. Finom, előkelő, új és eredeti akarna lenni, de ezt csak affektálja. Zola, Bourget bukkan elő minden sorából. A legkényelme­sebbet, legkönnyebbet: az irónia hangját kul­­tiválja, de jó ám ehhez folyamodnunk, vala­hányszor érezzük, hogy nincs mondani­valónk. A­ki szereti az affektácziót és nélkülözheti olvasmányaiban a szívet, az merüljön el Ambrus Zoltán olvasásában. Sohasem élt kül­földön, még sincs itthon köztünk. ír kriti­kákat is, melyeknek van stílusuk, akad ben­nük élet, (p. o. mikor a nemzeti színház egyes tagjait színházi hivatalnokoknak ne­vezi el, egy színésztől számon kéri, miért mond „Paul Gorok“-ott polgárok helyett), van ott idézet, elmondja meséit is, de önálló ítélet ugyan nem került még le az eszter­gájáról. Málonyai Dezső sok szellemmel, előkelő formákkal, finom elemzéssel és megfigyelés­sel ir. Most már haza­jött, talán megmagya­­rosodik, mert külföldön töltött évei előtt egyik legmagyarosabb írónk volt. Most még a tárczaírókról szólunk röviden. Greguss Ágost a tárczát levélnek definálja : a közönséghez intézett levél. Csevegés ese­ményekről és eszmékről. Mi is így fogjuk föl, mert a mi elnyomorodott novelláinknak és zsáner­képeinknek épen a tárcza volt a Procustes-ágya. Megkezdte irodalmunkban Vadnai Károly, ki csakugyan a hét eseményeit beszélte meg a tárczában szellemesen, érdekesen. Bérezik Árpád tárczái (a régi „Pesti Naplódban) már rajzokkal vegyültek. Kedves, népszerű tárcza-író volt. Irodalmunkban Ágai Adolf (Porzó) emelte a műfajt tökélyre malicziózus, de szi­porkázó életben gazdag szellemével, lapjá­ban a „Magyarország és a Nagyvilágiban. A valódi tárcza-stílust Teleki Sándor ezre­des, emigráns műveite. Késő korában kez­dett írni s nagy világlátottságának, élmé­nyeinek gazdagságát párosította sziporkázó szellemével, néha jó mélyen járó humorával. „Czigány vagyok, de nem tányérozom“, mondotta egy ízben s igy jellemezte legpom­­pásabban tehetségének mesterkéletlen egy­szerűségét, közvetlenségét. Az adomázgató magyar és a nagyvilági szalonok közönye volt egy személyben ; kár, hogy az új gene­­ráczió inkább a külföldről importált irány­zaton kapott, mint az ő tősgyökeres erede­tiségén. Ma már légió a mi tárczairóink száma. A legmagvasabbak közül való Kenedi Géza (Quintus), ki magas szempontból, sok szel­lemmel és mély gondolatokkal beszéli meg társadalmi életünk egy-egy figyelemreméltó momentumát. Tóth Béla — szabatos stilje, szellemessége és csípős élete révén, — ma is ír egy-egy jó tárczát, de látszik rajta, hogy a sokat írás, a nem mindig jó ügy védelme és az őszinteség hiánya mennyire megpróbálják a legkiválóbb tehetségeket is. Több köszönet van a „Szájról-szájra“, „Mende - mondák“ czímű könyveiben s a magyar adomák gyűj­teményeiben. Senki sem tudja nála jobban leirni az adomát. Régebben s újabban tárczákat írtak Bartha Miklós kiváló public­ista, (a természet frap­páns megfigyelésével), Szemere Attila, Andro­­nicus (Kozma Andor), stb. A legtöbb lapnak van többé-kevésbbé szellemes tárczairója. MAGYAR SZEMLE XXIII. Szemlénk befejező részeihez érünk. Bő­vebben méltányoljuk még­ a magyar Saphok és George Sandok működését, végül, — mint betetőzést, mint koronát, — a katho­­likus költők ihlett csoportját, közbe azon­ban aprólékosabb dolgokkal kell végeznünk, a­melyeknek külön fejezeteket nem szentel­hetünk, mégis oly érdekes mozzanatai iro­dalmunk és költészetünk utolsó éveinek, hogy ezek jellemzésére fölemlítetlenül nem hagyhatjuk. Ideje lenne megírni a magyar plágiumok történetét. Irodalmunk régebbi korszakaiban igazi föltűnés, ország-világra szóló zaj kere­kedett ilyen plágiumok nyomán. Újabb kor­szakunk simulékonyabb, megalkuvásra képe­sebb. Botrány olyankor történik, ha valaki­nek érdekében áll ennek fölfúvása, máskü­lönben csöndesen elsiklunk a pávatollak láttára, sőt nem törődünk vele, ha az enyém, tiéd, övé parancsaival nem törődő szót aka­démikusnak, egyetemi tanárnak választják meg. Úgy látszik, az idősebb Dumas S. té­telét fogadják el, a­ki így szólott: „Ha egy költő olyan dolgokra akad, melyet a maga számára jónak tart és azt elfoglalja, az nem lopás, hanem elhódítás.“ A dr. Bauer Imre ellen indított Plagiosip­­pos-hajszára még igen jól emlékszünk s az érdemes tudóson rajta maradt a sérelem, pedig oly dolgok plagizálásával vádolta különben is érdekelt ellenfele, a melyek forrásait ha­tározottan idézte s meg is jelölte művében. Szárazon került ki a bajból Szilágyi Dezső, kinek parlamenti mayden speeche-éről már másnap kisült, hogy egy kiváló angol férfiú már előbb tartotta meg a londoni parlament­ben. Szilágyinál bizonyára a kitűnő alkal­mazás volt eredeti. A Kisfaludy-társaság ezépi­ mese pályáza­tán dicséretet nyert Csokonainak egy meséje, a­melyről csakhamar kitűnt, hogy az Lafon­­taineből van szóról-szóra lefordítva. Ágai Adolf vitte legtöbbre a plágium te­rén. Boz Dickens, Paul de Kock, Jules Ja­nin, stb. átplagizálása reánézve a legegysze­rűbb vállalkozás volt, írói működésének első korszakaiban tette. Kavicsokat csenegetett, a­mikor még nem tudta, hogy saját bányájá­ban gyémántok és drágakövek rejlenek. A „Budapesti Szemle“ pech­jéről már megemlékeztünk. Nagy Péter unitárius fő­­tiszteletű ur jó tréfája emlékezetes marad a plágiumok történetében. Ezek a valóságos plágiumok. Francziaor­­szágban Sardout, nálunk Csiky Gergelyt mo­lesztálták szí­netlenül részint klasszikusok műveinek utánzásával, részint a darabjaikat bírálatuk alá bocsátott fiatal írók találkoz­tak volna jobb jeleneteikkel a két ünne­pelt író bemutató előadásain. Ugyan mit bántak, ha rongyokba öltöztetett nyomorék szülöttjeiket később testegyenészetileg helyre­állítva, selyemben, bársonyban látták viszont, ha mindjárt más nevelő­szülő jóvoltából és karján is ? Gyulai Pálnak is ki-kijut a pla­­gizálás vádjából. A plágium, az utánozás és az eszme ro­konsága három különböző dolog. E különb­ségeket oly fényesen kifejtette már a Zrinyi­­ászról szóló tanulmányában Arany János, hogy e tekintetben csakis Magyarországon foroghatnak fönn nézeteltérések, a­hol az író, sőt kritikával foglalkozó író sem tartja szükségesnek, hogy Arany János minden sorát töviről-hegyire tudja és ismerje. **:­: Irodalmunknak van egy homályban forgó, mindmáig elintézetlen ügye, a­melyet pedig nem ártana tisztába hozni. A Kisfaludy-társaság jutalomra is méltatta, sőt ki is adta Bulla Jánosnak „Tündéröv“ czimü gyönyörű naiv regéjét. Bullától azelőtt kevés itt jelent meg, utólag sem sok; a rózsa-poézisét kultiválta, ezek voltak leg­szebb költeményei. Időközben Ábrányi Emil az akkor általa szerkesztett „Figyelő“ czimü folyóiratban ki­jelentette, hogy a „Tü­ndérövet“ ők már látták. Egy Turcsányi nevű egyén hozta el hozzá­juk évek előtt, mint saját munkáját. Az Áb­rányiak abból a kéziratból le is jegyeztek néhány sikerült részletet, a­melyek nincsenek meg a nyomtatásban megjelent „Tündéröv“­­ben. Meglehetős nyíltan vádolták meg azzal Bullát, hogy a mű részben, vagy egészen a 195

Next