Magyar Szemle, 1904 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1904-08-28 / 35. szám
li IIIHÍllIfllltlIIPIlM 1 ':'ITliri|Il[lli|,^),l|l|l|il|)||))|)|||!)[[[||||^ j.j VÚ~f|E|ii|T I’1 " , ;v,-~p, - 1:||. ;|7j!)||l|-j))))|||||,|||M|||,r).i|jll - ..... ........ . _........_....______ j jj ÍVES^ETíj .................................. j'.!1 "i .......... ÍimSIiIiIÍIÍÍI 'ÍHINIIÍlillílíílll' 1 lil,ri|,i'i:iiíli!|i ,|!l!liíli;Í!liiihníl|l1|,|i,|il!,|:i|!|:iMi::iN|,!l|iLl|,ili|,l l'l'híil'liíl'll'l'l'íl'l'lííilíll'l'l'lIi'll'll'lIM BUDAPEST, 1904. aug. 28. ELŐFIZETÉSI ÁRAK I EGÉSZ ÉVRE......................................12 KOR. FÉLÉVRE............................................. 6 « NEGYEDÉVRE .....................................3 « LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ KACZVINSZKY LAJOS Megjelen minden vasárnap. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL | Budapest, VI., Uj utcza 14. sz. Egyes szám ára 30 fillér. XVI. IV. 35. szám. KÜLFÖLDI TAPASZTALATOK: mióta Magyarország belekeveredett a modern áramlatokba, amióta Európa feszült figyelme elég gyakran volt ráfordítva: sűrűen hangzott föl a panasz, hogy a külföldön nem ismernek bennünket eléggé, s gúnyosan jegyezték meg, hogy Európa pinczérei busás borravalóink révén, amit itthon és a külföldön túlságos bőkezűséggel szoktunk osztogatni, alaposabban ismernek bennünket, mind tudós és irodalmi körei. Hogy a magyar tudományról mit hallanak és miként vélekednek odakint, arról legjobb hallgatni, bár lehetne róla számtalan czikkelyben panaszkodni. Vagy sejtelmük sincs tudományos munkásságunkról, vagy semmibe sem veszik, s a tekintélyét bizonyosan nem emelik. És a belső dolgaink, a házi nyomorúságaink sem alkalmasak arra, hogy a külföldön tisztelettel szóljanak a magyar tudományról. A Mangold-Marczilli eset, a Nyelvtörténeti szótár botránya meg egyenesen azt az előítéletet támaszthatta Európa tudományos köreiben, hogy még a nemzetünkre vonatkozó tudományágak művelésében is követünk el szédelgéseket. Mindezen legkevésbbé sem segít az a folyóirat, amelyet annak idején Hunfalvy Pál alapított s amelynek az lett volna a föladata, hogy tudományos mozgalmainkról tájékoztassa a külföldet. Nem is került régóta, — vagy egyáltalán nem, — a külföld szeme elé olyan szolid tudományos munka, amilyen Timon Ákos magyar jog- és alkotmánytörténetének német fordítása. Jogtudósaink között ez az egyetlen eset, hogy egyik közülük ki mert állani Európa elé, a többi vagy egyáltalán nem dolgozik, vagy csak házi használatra, joghallgatók részére dolgozik. Ugyanez áll körülbelül hazai történeti irodalmunkról is. Ha Huber Alfonz, a kitűnő osztrák történettudós nem tudott volna magyarul, kutatásainak eredményeiben történeti irodalmunk egyáltalán nem jut a külföldre, amely kénytelen lett volna Fesslernek német nyelven írott történetére szorítkozni. Azonban Huber is csak egy ember volt; maga szintén csak az ausztriai vonatkozásáig törődött azzal az irodalommal; s igy történik meg, hogy Fraknói munkáiról sincs halavány sejtelme a külföldi tudós köröknek; mert tudtunkkal legutóbb csak egy munkája jelent meg német nyelven, ezt is másfél évtizede írta XI. Ince pápa részéről Budavárnak a töröktől történt visszafoglalása történetében. Különben a hazai természettudományról szintén jobb hallgatni. A legelrejtettebb és a legjelentéktelenebb zugaiba rejtőznek természettudósaink, amiről a külföldi tudomány természetesen nem vehet tudomást. És nem mernek írni például felső mathematikai, fizikai vagy nagyobb szabású zoológiai kézikönyvet, vagy elakadnak benne s igy történik meg, hogy ez idő szerint például csak egy tisztességes fizikai kézikönyvünk van, ezt is Roito után fordították olaszból. Valamivel nagyobb a forgolódás a tulajdonképeni irodalom terén. Jókainak több munkája német, angol, stb. nyelven megjelent; Mikszáth Kálmán, Rákosi Viktor, stb. kisebb dolgozatai sem ismeretlenek a külföld előtt; néhány törekvő hazai izraelitának is az a czélja, hogy egy-egy dolgozatocskája belekerüljön a birodalmi német lapokba; nagyon, de nagyon ritkán franczia vagy egyéb újságokba. Aki pedig fordítja, az rendszerint köztünk élő apró és jelentéktelen újságíró, aki rászorult azoknak a honi hatalmasoknak támogatására és pártfogására. A sajtó persze gondoskodik, hogy itthon ezekről a fordításokról mindig tudomást szerezzünk, s világos, hogy ezzel az illető szó minden egyes esetben megkapja a nemzetközi kiválóság pálmáját és olyan kozmopolitának érzi magát, akire egész Európa csodálattal tekint, holott odakint úgy elmosódik dolgozataiknak benyomása, hogy még azok sem emlékeznek rájuk, akik elolvasták. Így maradt a felszínen egyedül Jókai, számtalan munkája, hosszú élete és politikai múltja miatt, s mert a bécsi lapok révén évtizedek óta szokott a nevéhez az európai olvasóközönség. Nagy írónak őt sem tartották soha a külföldön ; az is köztudomású, hogy bármilyen nyelven készült fordításban rendkívül sokat veszt az értékéből. S mindezt halálakor kellett olvasnunk a külföldi lapokban, amelyek között a londoni Times még azt olvasta ránk, hogy Jókait mi magunk azért tartottuk nagy írónak, mert értelmileg ifjú, sőt gyermekkorunkat éljük, azaz a magyar nemzet állana még ilyen fejletlen fokon; s ugyanaz a lap nem is tartotta érdemesnek megemlékezni más nagy írónkról, vagy nagy költőnkről, úgy hogy olybá tűnt föl a dolog, mintha Jókai előtt, után és körül olyanok nem is léteztek volna. Hasonlóan boszantó és megalázó külföldi tapasztalatokat szerezhetünk költői irodalmunk területén is. Általánosan elismert igazság nálunk az, hogy külföldön Petőfit a legnagyobb lírikusok közé sorozzák s izgatott örömmel lelkesedünk azon, ha ezt valahol megírva találjuk, vagy ha valamelyik kevésbbé ismert külföldi irodalomtörténész ezt elismerni kegyeskedik. Akárhogyan tiltakozzunk is ellene, nem teljesen örvend nagy lírikusunk ilyen világirodalmi tekintélynek a külföldön; európai nagy kollégái között mindig az utolsó sorba kerül, aminek egyetlen oka a magyar nyelvnek egyedülállása Európában, a fordításoknak kisebb-nagyobb tökéletlensége. Kertbeny után Neugebauer és egyegy franczia meg olasz próbálkozott meg vele, a dicséretes jóakarat mellett pedig csakis halavány reflexét tudják visszaadni Petőfi lelkének. El lehetünk tehát készülve arra is, hogy Petőfit előbb-utóbb le fogják fokozni a Jókai színvonalára, akit másodrangúnak tartanak a világirodalomban s elsőrangúnak tarthatja őt a saját nemzete. Petőfi azért nem lesz kisebb, de veszt a magyar