Magyar Szemle, 1904 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1904-05-08 / 19. szám
BUDAPEST, 1904. május 8. « SZÉPIRODALMI, KRITIKAI És MŰVÉSZETI HETILAP. előfizetési Árak: LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: EGÉSZ ÉVRE......................................12 KOR. FÉLÉVRE.............................................. 6 « KACZVINSZKY LAJOS Budapest, VI., Uj utcza 14. sz. NEGYEDÉVRE ....................................3 « Megjelen minden vasárnap. Egyes szám ára 30 fillér. ~~L XVI. ÉV. 19. szám. JÓKAI MÓR i smét mély gyásza van a magyar nemzetnek. Nagy írója, az utolsó esztendőkben talán legnagyobb, dicsőségben és hírnévben első a magyarok közt, jobblétre költözött. Jókai Mór kiszenvedett,hirdetik mindenfelé. Jókai Mór diadalmaskodott, mondjuk inkább, akik úgy vallják, hogy nagysága most kezdődik inkább, a midőn a halál jóságos keze letörülte egyéniségéről mindazt, ami fájdalmas, a mi kínos volt és a mi nagyságának megítélésébe zavarólag vegyült. Mert e perezben már nem lehet, nem szabad egyébre gondolnunk, nem lenne illő egyebet latba vetnünk, mint ama fényes tulajdonságait, ama halhatatlan alkotásokat, amelyek magát dicsővé tették, a melyek emelték nemzetének dicsőségét, sőt tulemelkedvén egy ország határain, közkincsévé lőnek a művelt emberiségnek. «Omnia jam fuerunt, fieri quae posse negariam» — minden megtörtént, a minek lehetőségét tagadtam, így énekli keservében Róma nagy költője. Valóban, lehetetlennek látszott nekünk, hogy oly korszak előtt állunk, amelyben Magyarországnak még élő, nagyságukkal a nemzet dicsőségére még tevékeny jelesei sorában nem találjuk a legjelesebbet, a legnagyobbat, Jókai Mórt. A magyar nemzet e pereiben — fájdalom! — azon nemzetek közé számítandó, amely a temetőkbe kénytelen zarándokolni, ha a valódi nagyság érdemeinek kíván koszorújával adózni. «Kik a ti nagyjaitok?» kérdezte tőlünk az irányunkban többnyire elfogultan viselkedő, művelt külföld. Elősoroltuk azokat, akik voltak, utaltunk azoknak — hála a Mindenhatónak — nem épen csekély számára, akik egy vagy más tekintetben a jelesség, a kiválóság, az érdemes buzgóság bizonyos fokozatáig emelkedtek! «Azok bizonyára voltak nagyok, ezek lehetnek nagyok — hangzik némi kárörömmel a sürgető szó — de nevezzétek meg az élet, kit zavaros közéletetek versengésében világnagyságnak ismerhetünk el, a ki tündöklő csillagként világit mostani szürkeségetekben ...» És akkor bizton, bátran, büszkén neveztük meg Jókai Mórt, ki nagy a legnagyobbak közt s ez idő szerint bizony egyetlen tüneménye volt Magyarország szellemi világának, akinek fejére habozás nélkül illeszthettük nem csupán a jelesség koszorúját, hanem a lángelme koronáját is. Szinte azt hinnők, hogy meseszámba menő gondolat, ma már valóban vakmerő játéka a képzelemnek, hogy még csak nem is oly régen bőségében voltunk oly nemzeti nagyságoknak, kiket nagyoknak fogadtak el Európa és az egész világ művelt népei. Valóban volt pedig korszaka Magyarországnak, amelyben egyszerre éltek, együttműködtek, hogy többet ne említsünk, a politikában: Széchenyi, Deák, Kossuth; a költészetben: Vörösmarty, Arany, Petőfi, Madách, Tompa; a regényirodalomban : Eötvös, Jósika, Kemény és Jókai Mór. Jól jegyezzük meg: életük egy-egy szakában egyszerre és együtt állottak előttünk a nemzeti dicsőség napfényétől övezve, oly tündöklő nagyságok különkülön és oly mérhetlen érték együttvéve, hogy azon időben, ha közelebb tud férkőzni Európa művelt nemzeteinek szívéhez, nincs nép, mely a szellemi verseny terén elvihette volna a győzelem-pálmát Magyarország elől. Ma pedig, mikor a világ versenytere már hozzáférhetőbb és az erők mérkőzése szabadabb, biztosabb, egyetemesebb, a magyar nemzeti dicsőség ama szemkápráztató világából egyedül Jókai Mór élt közöttünk, úgy maradván a törpe korra, mint a törpék országába tévedett Gulliver. De olyan Gulliver, kinek nem kellett attól rettegnie, hogy oly környezetbe kerülhet valahol, amelyben őt törpének vagy csak kisebbnek is találhatnák az emberek. Ama nagyok közé tartozott, akiknek hatása túlcsap az irodalomtörténeti kereten. Halhatatlan irodalmi érdeme az, hogy ő alkotta meg a valódi magyar elbeszélő stílust. Míg ő nem írta meg nagyobbszabású regényeit, addig is gazdagodott irodalmunk nagyértékű elbeszélő művekkel, de a regény műfajának közkeletűvé tétele, annak a hangnak megütése, melytől az igazi magyar írók sohasem tértek el többé, ha azt óhajtották, hogy a nemzet őket megértse, megszeresse, az a Jókai Mór érdeme és dicsősége. Jókai Mór tette nélkülözhetővé hazánkban a legmodernebb külföldi elbeszélőket. Mi szükség volt az idősebb Dumasra, Suere és a többiekre, mikor már Jókai Mór szellemének kifogyhatatlan forrása állott a magyar olvasó rendelkezésére? Hogy a magyar regény stíljét, genrejét megalapíthassa és elpusztíthatatlanul meggyökereztesse, sokat, sokfélét és sokaknak kellett szünetlenül alkotnia. A nagyszabású bank volt, mely az inzolvencziától féltette a magyar elbeszélő irodalmat, azért küldte folytonfolyvást piaczra termeléseit. Mi lett volna a hetivásárból, ha egyszer elmaradnak a legnagyobb iradalom szállítószekerei ? Azért volt helytelenség a szigorú rendszer szabályait alkalmazni erre a nagy íróra, akinek munkássága nem csupán irodalmi czélok felé mozgott, de egyúttal nagy faji erőpróbát, nemzeti missziót is képviselt. Föntartván — ha kellett —, egymagában is a magyar regényirodalom folytonosságát, egyúttal elénk tárta a magyar népélet és középosztály hamisítatlan szellemét, kifogyhatatlan bőségben ismertetett meg a magyar ember típusainak hű rajzolataival, egyszóval nem csupán a magyar regényt, de ennek keretében a magyar lelket, magyar életet, magyar jellemet is megismertette a nemzettel és az egész világgal. Érdekfeszítő mesék, a képzelem délibábjának legcsodálatosabb játékai, a leíróképesség csodálatos művészete jutalmazták könyveinek olvasóját, közben a játszi humor csillogó