Magyar Szemle, 1906 (18. évfolyam, 1-43. szám)
1906-01-11 / 2. szám
MAGYAR SZEMLE az összes erőket és kiszikkasztja az irodalmat. Ezt a Petőfi-Társaság másodelnöke mondja, de azért nem lesz igazabb. Ennek a közhelynek legelevenebb cáfolata maga Petőfi, akiben a politika megfért a költészettel s akinek a tehetségéből semmit sem ölt ki a politika. Vádoljuk a politikát a maga tehetetlenségéért, az irodalom tehetetlenségéért maga az irodalom felelős. Oroszországban is nyomorúságos volt a politika meg a közigazgatás, Gogoly mégis megírta a Revizort. Sőt talán éppen ezért írta meg. Az irodalom még a tehetetlen politikából is tud táplálkozni. Vagy talán táplálkozik is? A nagygyűlés után lakoma volt s Herczeg Ferenc elnök a felköszöntőjében megállapította (ő maga mondta így: meg kell állapítanom), hogy két igazán kitűnő író között kellett választaniok. A többire nézve bizonyosan igaza van, hogy tudniillik: «Valamennyi egyformán megérdemelte volna a beválasztást». Hét kitűnő író! — nem is számítva azokat, akik már benn vannak, továbbá azokat, akiket az idén még nem is jelöltek. Herczeg Ferencből alighanem a humorista beszélt. Vagy talán neki is jobban esik az a tudat, hogy igazán kitűnő írók gyülekezetének lehet az elnöke? Ki tudja? Van azonban a dologban egy nagyon vigasztaló momentum. A lakoma kitűnően sikerült. Zempléni Árpád rendezte. Ő is költő és természetesen tagja a Petőfi Társaságnak. A napokban volt tíz esztendeje, hogy Paul-Marie Verlaine meghalt. Kint nyugszik Páris szélén, abatignollesi elhagyott temetőben, egyszerű, sima kőlap alatt, melybe rémitő hosszú mondatok vannak vésve apjáról és anyjáról, legalul pedig róla ennyi: Paul Verlaine költő, elhunyt 1896 január 8-án, 51 éves korában. Virág nem illatozik sírján, csak egyszer egy évben, a halála napjának évfordulóján, mikor a kegyelet kivezérel hozzá néhány emlékezni tudó fiatal poétát. Az idén talán többet, mint máskor, mert a halála óta eltelt tíz év alatt a Verlaine-nel eltemetett, de a poémáiban megmaradt tömérdek szeretet az emberek megszámlálhatatlan tömegét fűzte annak a halott poétának halhatatlan szelleméhez. Azok közül valók vagyunk mi is, akiknek lelkében szeretetre talált ez a szeretet, visszhangra a titkon elsírt könyek fájdalma, érző hurra vergődő lelkének dalokban zokogó panasza. Azokkal vagyunk, akik gondolnak a sírkő alatt nyugvó emberre. Az a csupasz sírkő, az az elhagyott temető, porladozó jámbor polgáremberek szomszédsága, örök, halotti csend, béke... megannyi hazugság a pillanatnyi békét soha át nem élt Verlaine körül. Aki, mikor elvesztette álmokban eltelt ifjúságát, belezuhant öntudatlanul, tehetetlenül, mint egy gyermek, az élet megbonthatlan törvények szerint járó kerekei közé, melyek széttépték testét, lelkét. Zuhant, egyre lefelé, míg bele nem vágódott a föld méhébe, de útjában végigjárta az emberi lélek minden érzésének kálváriáját, a legnyomorultabbtól a legfenségesebbig. Az élete a legfantasztikusabb, leghihetetlenebb regény, amilyet csak a nagy Élet tud kitalálni. Elmondani néhány sorban — lehetetlenség. Egyáltalán beszámolni nem tudna róla rajta kívül senki, mert ennek az életnek minden esztendeje, minden órája, minden pillanata őbenne pergett le, mint az egymást szakadatlanul követő könyek, melyeknek zenéjét oly gyönyörűen megdalolta. Ami kifelé történt vele, annak is csak részleteit ismerik, jellemzőket, igaz, de csak helyenként tudják megmagyarázni a nagy átmeneteket egyik végletből a másikba. Pedig ezekből állt az élete. Volt szerető anyja, szerető felesége, fia, akit szeretett. (Fia, Georges, ma is él, de tébolydában, ahová tavaly vitték apjától öröklött iszákosságából származott paralizise miatt.) Az italt, az absinthet, a feledést, a mámort, a lázas álmokat azonban még jobban szerette, mint övéit és magát. Szenvedélyének föláldozta mindenét s aztán azzal töltötte életét, hogy visszasírta vesztett boldogságát s hogy szabaduljon nyomorult jelenétől, mely pedig elkísérte végső percéig, megint csak a feledésben keresett menedéket. Hivatalnok volt, költő volt s eleinte a parnassienek, Leconte de Lisle, Sully-Prudhomme, Léon Dieux, Catulle Mendés, Francois Coppée, a hivatalos nagyságok közt talált helyet. Vére már meg volt mérgezve, családi boldogsága föl volt dúlva, nyugalma megölve, mikor a végzet összehozta a legkevésbbé hivatalos nagysággal, Arthur Rimbaud-val. Ez 1871-ben történt. Históriai évszám a modern poézis történetében. Rimbaud, ez a maszatos, tagbaszakadt kölyök, ekkor 15 éves volt, az iskola padjaiból rugaszkodott bele a világirodalomba. Ez az örökre emlékezetes gaminje az újkor költészetének, a «Shakspere enfant» — gyermek Shakspere, ahogy Victor Hugo hívta, megalkotója néhány elpusztíthatatlan értékű poémának. (Le bateau ivre.) Találkozásuk végzetes volt mindkettőjükre, mert a kötelék, mely összefűzte őket, eljátszotta tőlük a normális életbe való visszatérés lehetőségét. Végnélküli csavargások, ivások s csak a halálban befejezett züllés született meg ebből a viszonyból. De még valami: egy csodálatos költészet, a modern francia líra. 1873-ban, Brüsszelben Verlaine a tőle válni akaró Rimbaudra nyílt utcán kétszer rálőtt. Verlainet két esztendei fogságra Monsba vitték. Ez az időszak, a fogság ideje, azért nevezetes Verlaine életében, mert ekkor lett belőle, a bűnök, kicsapongások és megaláztatások emberéből a kereszténységnek egyik legnagyobb költője. Rimbaud, ahogy belegázolt a világirodalomba és Verlaine életébe, úgy el is tűnt, de eltörölhetetlen nyomokat hagyott maga után. Húszéves korában megszűnt írni és elhagyta Európát. Az ő élete is afféle megíratlan regény, tele beláthatatlan mélységekkel, mint Verlaineé, csakhogy még sokkal exotikusabb és homályosabb. A börtönviselt, vezeklő Verlaine útja ezután, bár a dicsőség hozzászegődik, szakadatlan sorozata a kétségbeesés, testi-lelki sorvadás és pusztulás perceinek. Genieje ugyan fénykorát éli, ekkor adja ki 1881-ben Sagesse-t, a kereszténység egyik legfenségesebb imáját, de már 1886 után, anyja halála után tehetsége is elzüllik; testét kocsmáról-kocsmára, kórházról-kórházra vonszolja ez a megátkozott költő— poéte maudit — akinek még azt a tréfát is meg kellett érnie, hogy Leconte de Lisle halála után a nyomában homeridák módjára járó fiatalok őt választották meg költők királyának. Pauvre Lélian! Megható imáiba mindjobban beleszól soha nem alvó másik énjének cinikus, fertőző szava, míg végre a betegség teljesen letöri és elpusztítja, pihenni küldi a fáradhatatlan csavargót. PAUL VERLAINE — ÍRTA FÜLEP LAJOS