Magyar Szemle, 1906 (18. évfolyam, 1-43. szám)

1906-01-11 / 2. szám

MAGYAR SZEMLE AZ ÖREG KASZÁS BÁLINT LOVAS — IRTA P. ÁBRAHÁM ERNŐ E­­.múlt egy jó negyedóra és még mindig hiába egerészett a szemem az országúton. Sehogysem akart rajta feltűnni a nagy­bátyám kocsija. — Bizonyosan későn kapták a sürgönyt — gon­doltam.­­— Legjobb lesz, ha gyalog vágok a tanyá­nak. Gyönyörű tavaszvégi délután volt. Köröskörül hatalmas táblákban hullámzott a búza, az árpa, a rozs. Az útmenti páros árkot csomóstul hí­mezte a pipacs, a búzavirág, a zsálya, a mécs­virág, közbe-közbe egy-egy megkésett gólyahír sárgállott. Bőven tévedt a virágokból a buja ka­lászok közé is. Legkivált a tolakodó vadrepce foltozta a zöld vetést. Az utat terebélyes akácfák árnyalták. Egyik-másik ölesen magaslott a többi fölött. Egy pár szemtelen szarka azoknak a he­gyibe ült, hangos csörgéssel menekülgetve elő­lem. A kerékvágásban itt is, amott is a búbos­­pacsirta szemelt. A bátrabbja szinte lépésnyire be­várt s csak akkor szaladt fürge iramodással az útfélre. Az egész telet és a tavaszt is a városban húz­tam ki s most alig győztem betelni régi szere­tőmmel, a pusztával. Dologidő volt s egyedül bandukoltam az egész országúton. De alig gyalogoltam egy félóráig, szekérzör­gés ütötte meg a fülemet. Hátranéztem. A tikosi dűlő alatt boglyásan bodorodó porfelleg közepé­ben rozoga vasalt szekér közeledett. Jó negyed­órába telt, míg beért. Egy öreg parasztgazda haj­totta a két apró mokánylovat. Ráncos arcát vö­rösre barnította a nap. A szájában debreceni makrapipa lógott. Mikor mellém ért lassú koco­gással, lépésbe lassította a két sárgát. — Aggyon Isten jó napot! — Adjon Isten magának is, bátyám! — Hová utazik az ifj’úr? — A Gombásra. — Hát akkor csak kapják föl, elviszem a Varjú­­laposig. A\­val is hamarább lesz. Fölültem az öreg mellé, az első saroglyára. Egy pár paraszti ruhadarab volt a sovány ülés. Az öreg lőcsre akasztotta a gyeplőszárat, lassan a markába verte a pipáját, kihúzta a nadrágja mellől a dohányzacskót, kérges hüvelykujjával megtömte belőle a pirosbarna cserepet, azután a foga közé akasztotta a kurta meggyfaszárat és kénes gyufát keresett elő a dolmánya zsebéből s addig tartott két szálat a dohány fölött, mig csak a körméig nem égett; akkor a gyufát is a dohány hegyibe nyomkodta, ráhajtotta a pléh­­kupakot, kezébe vette a gyeplőt s csak akkor adta föl a szót, mikor megint vígan kocogott a két sárga. — A tekintetes ut­­án bátyja az ifj’urnak? — Nagybátyám. — Akkor hát nála is marad most darab ideig? — Mig a nyár tart. — Eltart őszig. Elhallgattunk. Kis idő teltén megint kezdte: — Tán inkább is szeret itt az ifj’ur, mint a városba’ ? — Hogy az igazat mondjam, a városból csak a tornyot szeretem. Azt is csak úgy, ha messzi­ről látom a hegyét. — Szabadabb is itt. Ne te, ne! Hova nem mászna mán a másikra! ? — támadt a rudasra. Egy kicsit előreemelkedett ültében s végighúzott rajta az ostorral. — Pedig jó menőnek nézem — vetettem oda. Megcsillant az öreg szeme. — Olyan ez, uram, mind akettő, akár valami tátos. — Maga nevelése ? — Vettem. A nyergest öt hete, a rudast nyóc napja. — Hamar összetanultak. — Hát jó egy pár ló ez együtt, csak a rudasba szor­t vóna egy kis csillagvizsgáló természet! Mer’ nagyon lehordja a fejét. Most is a fedet túrja e! Mindjárt meg is rántotta a ló száját a gyeplővel. — Csak jól húzzon, az a fő. — Az ellen nincs panasz. Egymaga elegendő vóna egy csiplőgép­ek­be. De mégis csak úgy arányos az, ha passzol a másikkal. Veszek is he­lyette most szombaton a pógári (Tisza-Polgár) vásáron akurátusabb párt a Lepkéhez. — A nyergeshez? — Ahho, ha ugyan kapok hozzá. Mer’ most ugyan le van nyitve egy kicsit, hogy égisz hé­ten, meg a múlt héten is fuvarba járt, de ha lábra kap, nem adnám egyszáz pengőst. Szeretettel szegezte a szemét a két állatra s csendesen suhintott egyet felettük. Egy kis útmenti tanya mellett tartottunk. A ház előtt egy parasztlegény kurjongatott. — Megájjik mán, Bálint bátyám, vegyik föl engem is! Az öreg visszakiáltott: — Hová számítasz? — Andris bátyámékhoz. — Gyere hát na! A legény háttal a szekéroldalnak vackolódott az öreg mögé. Máig se tudom, miféle praktiká­val gubbasztott azon a kemény helyen olyan kényelmesen. Csendesen pipázott ő is.

Next