Magyar Szemle 2. kötet (1928. 1-4. sz.)

Hajnal István: Arndt magyar utazása 1798-ban

ARNDT MAGYAR UTAZÁSA 1798-BAN.1 n. POZSONYTÓL PEST-BUDÁIG — A KÉT VÁROS — A BŐSÉG FÖLDJE. Másnap korán a hajón kellett lenniök és némelyek bizony épp annyira lógatták fejüket, amennyire táncoló és éneklő kedvükben voltak az este. Hat órakor indult már a hajó; a társaság únott volt s a reggel hideg. Nyolc órakor Arndt nagy harangozást csapott az üvegeken és poharakon a regge­lihez; ez győzött a kedvetlenségen. Még Bécsben jól ellátták magukat sonkával, füstölt nyelvvel, olasz kolbászokkal, sajtokkal, sörrel-borral a hosszú hajóútra s így felfrissülve hősiesen kitartottak estig. Lassan haladt a hajó a széles folyamágyban, sík vidékek mentén, kellemes szigetek közt kanyarogva. Csak ritkán találkoztak lófogatokkal, melyek hajókat vontattak, gyakrabban a két part közt mozgó kisebb-nagyobb csónakokkal. A mezőkön szép nyájak legelésztek; a falvak vidáman inte­gettek fehérre meszelt házaikkal, bár a tetők szakadozottak voltak s a házak, istállók, csűrök igen kicsinyek. Még sok gabona feküdt kinn a földeken, a behordott termés pedig a házak körül állott. Délig kinn a fedélzeten játszottak, tréfálkoztak, utóbb pedig a hőség elől a hajó belsejébe menekültek. Kevesebben voltak, mint Pozsonyig, de azért odabenn sem lehetett soká kibírni a fülledt levegő és a zsidók gyüle­kezete miatt. Ezek nagy muzsikálást csaptak dudáikkal, cimbalmukkal, sőt énekeltek is hozzá. Az utasok eleinte mulattak nyivákoló énekükön, de végül már nem bírták ki; a zsidóiskolák szokásos utánzása meg sem közelítette azt a lármát, mit idegenszerű hangokon, csak rövid szünetekkel, kitartó dühvel végbevittek. Arndt egyébiránt nem valami különös rokonszenvvel emlékezik meg a magyarországi zsidókról, kiknek II. József nagyobb szabadságot adott, mint amilyent Poroszországban élveztek. Bizonyára nagyobb volt itt szerepük, mint Németországban. Schwartner statisztikája szerint Magyar­ország 7,8 millió lakosságából 1785-ben 75.000 volt a zsidó, a következő húsz év alatt 50.000-rel nőtt számuk. Sokat mulattak egy bécsi házaspáron. „A legigazibb bécsi fajta. Egy ily példányt szeretnék mutatóba küldeni valahová, mert igazibbat a közön­séges bécsi népből aligha lehet találni. Az úr kicsiny, kényelmes, kövérkés volt, fekete selyem nadrágban, barna kabátban, mit a hőségben rendszerint levetett magáról. Lépdelése, mint minden mozdulata, a legnagyobb kényel­mességet mutatta. Kövér nyakon telehold arc, melyből többnyire félig lehunyt szempár kukucskált elő. Az élet minden kifejezése a telítettség és ernyedtség zsírja alá volt temetve s a társaság felé legföljebb a sajnálat egy­egy pislantását küldte, mint aki az egyedüli boldog ember e világon. Neje hosszúlábú nyájas teremtés, széles arcvonásokkal, ajkakkal, mik legalább annyit voltak nyitva, mint csukva. Igen fesztelenül érezte magát, mélyen keblei alatt szellőzködött a hőségben, a legfurább helyzetekben ült s hevert.­ ­ Lásd Magyar Szemle I, 427—432.

Next