Magyar Szemle 12. kötet (1931. 5-8. sz.)
Halász Gábor: Regényeink társadalmi szemlélete
142 MAGYAR SZEMLE 1931 nak és mint nyelvében, úgy témavoltában is a legtöbb eredeti színt adta regényirodalmunknak. Viszont elfajulása, a háború utáni groteszk szélsőségekkel, a legvégletesebb volt. Teremtő energiája elapadtával élesen kiütköztek a népiesség eredendő hibái. Egy időre összeforrhatott a nemzetlélekkel, új képességeket szabadítva fel benne, de lényegében irodalomellenes, végső kifejlődésében kultúrát és ízlést fenyegető volt és a magyar szellemiségnek semmi esetre sem örök, ősi tulajdonsága, koreszmék szülötte és velük együtt változó és elmúló. A magyar szellemet a népivel azonosítani annyi, mint egyik időleges megnyilvánulási formáját ráerőszakolni a múltra, amelyhez nem sok köze volt és belekényszeríteni a jövőbe, amelyhez talán újból nem sok köze lesz. Regényírásunk sekélyesedő áramába Ambrus Zoltán próbált friss vizeket ereszteni. Vezéralakja volt a magyar fin de siècle érdekes, nyugtalan, intellektuális feszültségekkel és őszinte kultúrakívánással teli, művelt, „franciás", de elsikkadt energiájú íróinak. Nagy igényei voltak a regénnyel szemben; bonyolultabb városi miliőt akart az egyszerűbb vidéki helyett, lassú elemzéseket a nálunk megszokott rohanó stílus helyett, elmélyedő lélekrajzot az adoma helyébe. De túlméretezte szándékait, akárcsak Justh Zsigmond, az előzményekhez, az olvasóközönség kívánságához és a tehetségéhez képest is; friss látású, fölényesen biztos novellákra futotta legjobban az ereje, ízlését, tudását, képességeit szerencsésen szolgálatába fogta természetének zsurnalisztikus alapvonása, ő a szépíróvá nőtt chroniqueur, a kasztba tömörülő irodalmár egyik jellegzetes modern típusának, az újságíró-írónak első és egyben legértékesebb képviselője nálunk. Természetesen előtte is voltak íróink, akik lapokba dolgoztak, de benne először lett egyenrangú a zsurnaliszta az íróval, hogy a nyomában sűrűn felsorakozó seregben végleg felülkerekedjen. A foglalkozás lélektani kategóriává változik; az újságíró, akinek mindennap a megoldást, a feleletet, a készet kell publikuma elé varázsolnia, nen lesz a keresések, távoli célokra irányuló erőfeszítések embere. Meglepetésekre beállított idegzete gyorsan ellankad, kényszerű ügyeskedése hajlamossá teszi a látszathatásokra. Értékelése lassan kint egybeolvad társaiéval, igazán csak az ő véleményük érdekli, szavakban, fogalmakban, sőt érzelmekben különös zsargon alakul ki köztük, amelyet külső ember csak nehézkesen tud követni és amelyet ő megkülönböztetőnek, fölényt adónak érez. Lappangó hatalomvágy dolgozik benne, önérzete a régi romantikus büszkeségnek olcsóbb kiadása ; cikkeiben minden nap „a nemzet eleven lelkiismerete" szólal meg. Nagy biztonságában azonban eltompul minden iránt, ami kívül esik körén, a sokértelmű valóságot szegényes képzeteibe erőszakolja. Nálunk a mesterségbeli általános vonások a középeurópai zsidóság gyorsan petyhüdő, hígan szentimentális szellemével elegyedtek. Éretlen városi irodalom alakult ki (éretlen, mint maga Pest volt összedobált fajtáival, kialakulatlan ízlésével, parvenükultúrájával), újságrovatokat emelve műfajrangra, hírlapi igényeket elégítve ki irodalmi formában. A magára utalt irodalmártípus másik jellegzetes háború előtti képviselője a bölcsészíró volt nálunk. Az elnevezés természetesen