Magyar Szemle 12. kötet (1931. 5-8. sz.)

Halász Gábor: Regényeink társadalmi szemlélete

142 MAGYAR SZEMLE 1931 nak és mint nyelvében, úgy témavoltában is a legtöbb eredeti színt adta regényirodalmunknak. Viszont elfajulása, a háború utáni groteszk szélsőségekkel, a legvégletesebb volt. Teremtő energiája elapadtával élesen kiütköztek a népiesség eredendő hibái. Egy időre összeforr­hatott a nemzetlélekkel, új képességeket szabadítva fel benne, de lényegében irodalomellenes, végső kifejlődésében kultúrát és ízlést fenyegető volt és a magyar szellemiségnek semmi esetre sem örök, ősi tulajdonsága, koreszmék szülötte és velük együtt változó és el­múló. A magyar szellemet a népivel azonosítani annyi, mint egyik időleges megnyilvánulási formáját ráerőszakolni a múltra, amelyhez nem sok köze volt és belekényszeríteni a jövőbe, amelyhez talán újból nem sok köze lesz. Regényírásunk sekélyesedő áramába Ambrus Zoltán próbált friss vizeket ereszteni. Vezéralakja volt a magyar fin de siècle érdekes, nyugtalan, intellektuális feszültségekkel és őszinte kultúra­kívánással teli, művelt, „franciás", de elsikkadt energiájú íróinak. Nagy igényei voltak a regénnyel szemben; bonyolultabb városi miliőt akart az egyszerűbb vidéki helyett, lassú elemzéseket a nálunk megszokott rohanó stílus helyett, elmélyedő lélekrajzot az adoma helyébe. De túlméretezte szándékait, akárcsak Justh Zsigmond, az előzményekhez, az olvasóközönség kívánságához és a tehetségéhez képest is; friss látású, fölényesen biztos novellákra futotta legjobban az ereje, ízlését, tudását, képességeit szerencsésen szolgálatába fogta természetének zsurnalisztikus alapvonása, ő a szépíróvá nőtt chro­niqueur, a kasztba tömörülő irodalmár egyik jellegzetes modern típusának, az újságíró-írónak első és egyben legértékesebb képviselője nálunk. Természetesen előtte is voltak íróink, akik lapokba dolgoz­tak, de benne először lett egyenrangú a zsurnaliszta az íróval, hogy a nyomában sűrűn felsorakozó seregben végleg felülkerekedjen. A fog­lalkozás lélektani kategóriává változik; az újságíró, akinek mindennap a megoldást, a feleletet, a készet kell publikuma elé varázsolnia, nen lesz a keresések, távoli célokra irányuló erőfeszítések embere. Meg­lepetésekre beállított idegzete gyorsan ellankad, kényszerű ügyeske­dése hajlamossá teszi a látszathatásokra. Értékelése lassan kint egybe­olvad társaiéval, igazán csak az ő véleményük érdekli, szavakban, fogalmakban, sőt érzelmekben különös zsargon alakul ki köztük, amelyet külső ember csak nehézkesen tud követni és amelyet ő meg­különböztetőnek, fölényt adónak érez. Lappangó hatalomvágy dol­gozik benne, önérzete a régi romantikus büszkeségnek olcsóbb ki­adása ; cikkeiben minden nap „a nemzet eleven lelkiismerete" szólal meg. Nagy biztonságában azonban eltompul minden iránt, ami kívül esik körén, a sokértelmű valóságot szegényes képzeteibe erőszakolja. Nálunk a mesterségbeli általános vonások a középeurópai zsidóság gy­or­san petyhüdő, hígan szentimentális szellemével elegyedtek. Éretlen városi irodalom alakult ki (éretlen, mint maga Pest volt összedobált fajtáival, kialakulatlan ízlésével, parvenükultúrájával), újságrovatokat emelve műfajrangra, hírlapi igényeket elégítve ki irodalmi formában. A magára utalt irodalmártípus másik jellegzetes háború előtti képviselője a bölcsészíró volt nálunk. Az elnevezés természetesen

Next