Magyar Szemle 12. kötet (1931. 5-8. sz.)

Halász Gábor: Regényeink társadalmi szemlélete

REGÉNYEINK TÁRSADALMI SZEMLÉLETE A NYOLCVANAS évek végén egyik fiatal írónkat magához von­zotta a fin de siécle Párizsának rejtelmesen lobogó fénye.­­ Felajzott idegekkel ment ő is az új szépségek felé, mint nyomá­ban nem egy társa egészen az Adyék csodára éhes nemzedékéig. De amíg Ady Endre csak szédülős víziót, mámoros önérzetet hozott haza az előtte soha meg nem táruló városból, Bakonyából, amelyben egyedül és ismeretlenül kerengett, — a fiatal Justh Zsigmond, aki ott kinn a társasági és szellemi élet forgatagába került, nyitott szemmel figyelte meg, amit értékesnek tartott és tanulságokat próbált leszűrni az itthoniak számára. A franciák pompás irodalmi kultúrája kapta meg, mint a XVIII. század irodalomteremtő magyarjait, íróik ízlése, szelleme, lélekismerete, amelyekben egy állandó és kedvvel vállalt társasági élet eredményeit csodálta, a szalonok lekicsinyelhető, de mégis mindenben érződő hatását, a művészlelkek és a társadalom egymásrautaltságának, egymásratalálásának virágait. „Igen fontos a művészetre és irodalomra nézve az is, hogy képviselői érintkezzenek az emberekkel, a közönséggel. Ez teszi tággá, szélessé a művész, az író világnézetét." Nálunk számos fogyatkozás oka, hogy a művészek kívül élnek a társaságon. Regényíróink emberismerete gazdagodna, ha elkülönödés helyett belevegyülnének a társas életbe. De más, kézzelfoghatóbb előnyökkel is biztat az írók és olvasók érintkezése; felkelti az örök sznob közönség kíváncsiságát, feléleszti vásárlókedvét. „Egy-két ilyen szalon nagyobb érdeklődést idézne elő az irodalom iránt, mint az összes „könyvvásárlást pártoló" felhívások és reklámok együttvéve." „Ahol az író a társaság tagja, ott a társaság érdeklődik az irodalom iránt; ezt mutatja London és Párizs irodalmi élete. Hol az író, művész magára marad, magának él, ott el is lesz nemsokára hagyva s a közönség közönyétől akár éhen is halhat. Ha Princesse Mathilde nem tart nyilt házat, ma nincs realisztikus iskola." Ami hiányzik, meg kell teremteni, át kell plántálni magyar talajba a pom­pázó ritka növényt. A makacs óhajnak visszhangja támad; az idegen példa és a maga gondolatai Don Quichote-jának segítségére siet a valóság. Egyik szellemes, művelt mágnásasszonyunk, gróf Csáky Albinné felajánlja házát a kísérletre. A kezdeményezésnek felülről és nőtől kellett ki­indulnia, hiszen a társaság zárt világa mindig nők körül forrott ki, a szalonélet a háziasszonyok műve és dicsősége. Az akkor induló Hét első számában jelent meg a grófnő lelkes cikke. „Legyen tehát, ami nincs, legyen szalonunk, mely igénytelen, szíves, igazi magyar

Next