Magyar Szemle 19. kötet (1933. 9-12. sz.)

Katona Jenő: Két költőarc

KÉT KÖLTŐARC SZABÓ LŐRINC ÉS MÉCS LÁSZLÓ K­ÉT VERSKÖTET van előttünk, amelyek közül mindegyik szerzőjének egy nagyobb alkotóperiódusát fogja át.­ Ekként, aki e két kötet alapján próbálja megvonni alkotóik szellemi „ arcélét, bár fejlődésnélküli, sztatikai képet ad, mégis feladatá­hoz elég anyaggal bír. A két költő bizonyos értelemben, tipológiailag két ellentét. Az egyik önmagába zárt, erősen individualsta-intellektualista, önállító egyéniség. A másik alkalmazkodó, önmagát rajta kívül eső, egyén­fölötti erőknek átadó természet. Kissé erősen kirajzolva az ellentéte­ket, e két típus egyike az egyén iránt bír — elsősorban természetesen önmagában — érzékkel és a kollektívum akár mint osztály, akár mint faj érthetetlen valami számára, a másik viszont eljut odáig, hogy szinte már nem is érzi, nem is érzékli azt. Az első a művész-intellektualista, akinek a forma, a mondanivaló „hogyan"-ja a művészet lényegéhez tartozik; a másik rendszerint profetikus típus, aki mondanivalójá­nak tartalmára, küldetése hitére — esetleg formájára — gondol. A kettő összehasonlítása modern líránk két kimagasló költőalakján át, talán nem lesz egészen érdektelen és eredménytelen. NEM KÖNNYŰ DOLOG egy művészegyéniség faculté mai­tresse-ét megkeresni, különösen, ha hiányzik benne egy tehetség fátumszerű uralma a többi fölött. Szabó Lőrincnél pedig, aki leg­újabb költészetünkben az európai kultúra legteljesebb fölszívódását jelenti, a költő és filozófus szintézisével állunk szemben. Bizonyos, hogy semmi sincs benne a cselekvő emberből, ehelyett a modern ember tragikumával passzíve, individualista lelki beállítottsággal nézi az egyre erősebben mechanizálódó, kollektivista világot. A külső élet­ben, a szabad verseny hajrás, aki bírja­ marja hajrájában, a „célok és hasznok világában" is elsősorban az ész szabályozó erejének hiányát sínyli és panaszolja. Teljesen introvertált egyéniség, akiben az élet drámája nem kívüle a külső világban játszik, hanem belül, a lélek mélyén. Lelkének alapstruktúráját az önmagába börtönölt értelem adja, mely elsősor­ban önmagában teremti meg az én és világ kettősségét: a figyelő ész, a tudat és az ösztönös tudattalan, az intellektus és az érzéki élet dualizmusát. A kettő viszonya nem csupán az, hogy az első gyö­kerei a másodikba, a tudattalanba nyúlnak, harmonikusan táplálva azt, hanem igen gyakran egész a tudathasadásig harcban állanak.­ ­ Szabó Lőrinc: Te meg a világ. Pantheon kiadás. Mécs László: Legyen világosság. Athenaeum kiadása.

Next