Magyar Szemle, 2017 (26. évfolyam, 1-12. szám)
2017 / 7-8. szám - TANULMÁNYOK - Makkai Ádám: Haza a magasban - A chichagói Kodály Zoltán Társaság tíz éve (1969 és 1979 között)
is sikerrel megpályáztam egy középiskolai állást - az 1850 táján alapított Solani School vett fel mint francia, latin, német és orosz tanárt. A diákság többnyire japán-kínai-filippinó családokból származó fiúkból állt, akik az USA térképét egyetemek hálózatának tekintve kérték az ajánlóleveleket öt-hat egyetemre egyszerre. Tőlük tanulva én is ezt tettem, és három lehetőség közül választva bekerültem a Yale-re általános és indogermanisztikai nyelvészet szakra. 1963-ban kaptam meg az MA (magister artium) fokozatot, 1965-ben a PhD (philosophiae doctor) címet. Végig ösztöndíjas voltam, soha egy cent tandíjat nem kellett fizetnem. A doktorátusom témája szokatlan volt a Yale egyetemen, ahol a több évtizedes szokás szerint a disszertációk egy eladdig kevésbé ismert, avagy teljesen ismeretlen „exotikus", azaz ázsiai, afrikai avagy óceániai nyelv hangtanát, morfológiáját és esetleg a mondattanának egy részét írták le. Nagy csodálkozást és nem csekély szkepszist váltott ki tanáraimból, amikor én a mai amerikai angol idiómáit választottam disszertációm témájául. „És kik lesznek az informánsai?" - kérdezték nem csekély aggodalommal. „Például ön"- feleltem -, „elvégre tetszett szolgálni a hadseregnél". Erre nem voltak felkészülve. Eddig mindig ők voltak a „civilizált kutatók", és a vizsgált nyelv ösztönös beszélői a „barbárok", de engem mindig az élő, a beszélt nyelv érdekelt akár a magyar, akár az angol nyelvterületen. Két évig Los Angeles mellett dolgoztam mint komputeres fordítás kutató. Számtalanszor bebizonyosodott, hogy akár komoly irodalommal, akár a köznép beszédbeli fordulataival kellett törődnöm, az angol nyelv zsúfolva van idiómákkal, és aki ezeket nem ismeri, mindig idegen hangzással fog beszélni. Nagy magyar kolóniát találtam Los Angelesben, ahol különösen értékes munkát végzett Szörényi Éva Kossuth-díjas színművésznő, a havonta ismétlődő Széchenyi teák ihletett házigazdája. Sokat tanultam tőle a két év folyamán, például annak a felismerését, hogy ha egy 750-800 fős hallgatóság kedvencet választ magának az elérhető versek s azok szerzői közül, akkor figyelemfelkeltő az új verseket kedvenc költőiknek ajánlani. A költőkkel szemben pedig tapintatból őrizkedni kell a kritikus hangvételtől. Kannás Alajos, Tűz Tamás, András Sándor és én voltunk a „modernista ellenzék" az elhíresült Füveskert (Tollas Tibor és hívei) csoportjával szemben. Mikor az egyik március 15-én már százhuszadszor nyüszített fel az emigráció „Talpra magyarjává" jambizált „bebádogoztak minden ablakot" refrénű vers. Kannás nagy kajánul ezt a változatot kínálta: „ablakba tettek minden bádogost, önmutogató hangos kisokost", amin mi nagyobbat derültünk, mint tennénk azt manapság, mikorra ugyanis megtanultuk, hogy a legszerényebb irodalmi hazához is anyagi alapok szükségeltetnek. Ezt sulykolta ugyanis belénk Tollas Tibor, a Nyugat-