Magyar Szemle 25. kötet (1935. 9-12. sz.)

Bierbauer Virgil: A kiállítások művészete

Okt. BIERBAUER: A KIÁLLÍTÁSOK MŰVÉSZETE 145 borították a falakat, majd a fasizmus tízéves útját teremsorozat végén ünnepélyes zászlócsarnokba léptünk s végül elértünk a misztikus, a Giovanezza dalától zengő mártír-kápolnába. Állandó fokozás, szinte zenei kompozíció ragadta magával a közönséget, amely még akkor is, ha távol állott a mozgalomtól, felejthetetlen élménnyel távozott. Ezért egyáltalán nem csodálatos az, hogy az eredetileg hat hónapra felépített kiállítást két éven át kellett nyitva tartani. A kiállítási építész fantáziája csapongjon, — legmerészebb ötletei a legértékesebbek — hacsak a jóízlés határain belül maradnak. Leg­elsőrendű feladata az első nagy hatás érdekében egy a mindennapival lehetőleg ellentétes környezetet teremteni, a köznapból kiragadni a látogatót s benne egy új, ismeretlen világba lépés illúzióját kelteni. Épp ezért az elképzelhető legnagyobb hiba történelmi reminiszcenciákra épült teret formálni, pl. egy görög-római oszlopcsarnokot építeni — ez szinte a balsiker megalapozójává lehet! A legszélesebb ívben kell elkerülni a sablonos ünnepélyességet, az azzal járó hűvös unalmat. A kiállítás előcsarnokát a megnyitási ceremóniára beállítani, annak környezetévé alakítani, a legsúlyosabb félreértés,­­ mert a kiállítás nem a megnyitást lebonyolító néhányak, hanem ezrek és tízezrek részére készül. A megnyitás múló pillanatai ezzel szemben lényegtelenek. Vonatkozik ez az egyes kiállítási részletekre, mint a bemutatott anyagra, az egyes tárgyak felállítására. A két korintusi oszlop közé állított felnagyított, papírból formált illatszeres üveg mindenkiből csak egy hatalmas ásítást vált ki, lehet igen ízléses, de nem kiállítás­szerű. Ha ugyanazt a tárgyat soha nem látott térbeli ötletbe helyez­zük, úgy, amint a plakátfestő teszi, mint egy kifejező gesztus, meg­jelenésével együtt a látogató emlékezetébe vésődik. Ez nemcsak ipari és kereskedői kiállításra érvényes, hanem alkalmazandó az eszmei, tudományos kiállításra is, amely tényeket, valóságokat vagy gondola­tokat, eszméket kíván a szemlélő emlékezetébe vésni. A siker titka itt is az, hogy a közönséget lekössük, szinte kényszerítsük a figyelemre, sőt a velünk gondolkodásra. A közönséget ide is az újnak varázsa csalogatja. Ritka az a munkájából fáradtan, napi gondjaitól terhelten érkező, aki tudatosan tanulni jön, — ezért észrevétlenül kell tanítani. A kiállítás látogatóját szinte nem szabad komoly felnőttnek tekinteni, — sokkal inkább gyermek az. Úgy kell vele bánni, mint a gyermekkel: a kiállítás legyen úgyszólván egy nagy Montessori-iskola, tanítson játszva — és pedig a szó szoros értelmében játszva — tevékenykedve. Hiába függnek a falakon komoly értékű, tudományosan szer­kesztett táblázatok, sokatmondó vonalas grafikonok, részletes és éppen részleteik sokasága révén áttekinthetetlen térképek — egyszerűen nem érdeklik a gyermeki lélekkel belépő felnőttet, az nem veszi magá­nak azt a fáradságot, hogy elolvassa, végiggondolja az eléje állítot­takat. Meg kell fogni a szemét, a lelkét, fel kell kelteni az érdeklő­dését, kézen fogva kell vezetni. S ehhez többet ér sokszor egy tréfás kép, a tények humoros beállítása, fordulatos szemléltetése, mert ez olyan út, amelyen a szemlélő hajlandó velünk jönni, követni gondolat­sorunkat, a felsorakoztatott tényekben tájékozódni fog, különösen ha azokat egészen újszerű beállításban állítjuk eléje.

Next