Magyar Szemle 35. kötet (1939. 1-4. sz.)
Fekete Lajos: Az új Törökország
Jan. FEKETE : AZ ÚJ TÖRÖKORSZÁG 63 dalmára az új angolbarát kormánynak. Az udvari urak, hogy szabaduljanak tőle, visszaküldték Anatóliába (1919 április) „hadseregfelügyelőnek" oda, ahol hadsereg már nem volt. MINDAZ, ami Kemallal eddig történt, nem különb az átlagos katonai karriernél, milyet a világháborúban egymással szemben álló táborok százszámra tudnak felmutatni. Kemal pályafutásának rendkívüli szakasza csak ezután kezdődött. Mikor a török határokon kívül és belül mindenki úgy érezte, hogy az antant részéről olyan ítélet készül elhangzani, amely nemcsak a török államnak, hanem a török népnek is biztos pusztulásával egyértelmű. Kemal volt az egyetlen, aki a török nép jövőjében még hitt és aki azzal az elhatározással indult Kis-Ázsia belsejébe, hogy még a lehetetlent is megkísérli. Anatóliának az a része, ahol először megjelent, emberben és anyagban rendkívül szegény föld volt s ami értéket ott régebbi idők mégis összegyűjtöttek, a világháború felvonuló seregei már régen széttaposták. Kemal teljesen kiélt „front mögötti területet", szétszórt, szervezetlenségben akarat és remény nélküli embereket talált, akik egymásról semmit sem tudtak és egymással nem törődtek. Ezt látjuk a szivaszi kongresszuson is, melyet a keleti országrész ügyeinek megbeszélésére hívott egybe: itt 25—30 főnyi gyülekezet veszi körül (1919 szeptember), szakállas vének és kisvárosi fiatalok, hogy statisztáljanak egy mű elindításánál, amelyről épp oly kevéssé volt sejtelmük, mint a nehézségekről és módokról, melyeken keresztül a cél elérhető. Ő, a vezér is gyűrötten, sápadtan, beesett arccal ült közöttük. Ankarában, ahová az időközben megnagyobbított országrész képviselőit, az öntudatosabb „nagy nemzetgyűlést" félévvel később, 1920 áprilisában összehívta, már zárt tömegeket látunk mögötte. Hívei egy egész termet megtöltenek, sok köztük a tanult és tapasztalt férfi, aki régebben a szultáni kormány támasza volt és egyesével szökdösött át hozzá. De a mozgalom mérhetetlen anyagi bajokkal küzdött, mindenki reménytelennek látta. Nemcsak a nagy nemzetgyűlés ülésezett egy szegényes darakszerű épületben, ahol márványoszlopok helyett rajvonalkályhák csövei futnak fölfelé, hanem az egész ország ilyen egyszerű, felkészületlen, anatóliai volt. A vakmerő vállalkozásnak pénze nincs, embere és hadianyaga kevés s a rossz utakon az is alig bír mozogni, szinte összeroskad a szegénység alatt. Az emberek azonban már bizakodóbbak, manifesztumokat adnak ki a vitág népeihez, józanul és bátor hangon követelve, hogy tudomást vegyenek róluk és arról, amit akarnak. Kemal úgy látta, hogy két dolgot kell sürgősen tisztáznia: viszonyát a megszálló hatalmakhoz, a külföldhöz, s ha ez sikerült, viszonyát saját császárához és a török nép egyeteméhez. A nagy oszmán birodalomból, a birodalom nyugtalan és megbízhatatlan tartományai közül Kemalt csak a török nép lakta föld érdekelte. A török föld azonban, különösen ott, ahol az politikai vagy gazdasági vonatkozásban értékes, ahol kemény búza és édes gyümölcs terem rajta, idegenek kezében volt, mindenki, angolok és franciák.