Magyar Szemle 41. kötet (1941. 7-12. sz.)
Gróf Kálnoky Hugó: Tisztázzuk a fogalmakat
A MAGYAR SZEMLE 1941 köszönhette az 1789-es és 1848-as forradalmaknak, mikor a felháborodott nép támadt fel a korlátlanul uralkodó hatalom ellen. A liberalizmusnak sikerült ugyan a kiváltságos társadalmi osztályokkal szemben az emberi jogokat elismertetnie, de megbukott akkor, amidőn a valósággal és az emberi természettel nem számolva, egyoldalú szabadság-eszményt hirdetett és képtelen volt megvédelmezni a gazdaságilag gyengébbek jogait a kor leghatalmasabb haszonélvezőjével, a tőkével szemben. A társadalmi szerkezeteknek ez a kiegyensúlyozatlansága éles megvilágítást kapott a világháborúban, midőn az általános hadkötelezettség mindenkire egyforma kötelességeket rótt; a háború után pedig olyan megmozdulásokra vezetett, melyek a gazdaságilag hátrányosabb helyzetben lévők kezébe akarták letenni az egyeduralmat. Ez nem volt más, mint a másik végletbe való menekülés. Természetesen azok, akiket egyrészt a liberalizmus gazdasági és szociális bajai, másrészt az ezekre bekövetkező reakció válságai sújtottak, nem tűrték szó nélkül a szenvedéseket, szükségképen a válaszuk a nemzeti forradalom volt. A nemzeti forradalmak, ámbár nagy vonásokban egyeznek, különböző időpontokban indultak meg és a nemzeti léleknek és történelemnek megfelelően, sajátosan eltérnek egymástól. Például az a harc, melyet Németország és Olaszország más és más okból indított meg Versailles ellen, a világháborúban részt nem vevő Spanyolországban nem juthatott szerephez, ámbár a spanyol nemzeti forradalomnak azokkal a hatalmakkal is szembe kellett szállnia, amelyek Versailles-ban hangadók voltak. Érdekes, hogy ugyanakkor az a Portugália, amely híven kitartott az öröklött angol szövetség mellett, a nemzeti Spanyolországot ismerte el, nem a másikat. Ha a nemzeti mozgalmak belső szervezetét, a nemzeti léleknek megfelelő belpolitikai célokat egyenként vizsgáljuk, a közös vonások mellett még erősebben kidomborodnak a különbségek. Minden nemzeti mozgalomban közös követelmény az államhatalom fokozottabb tekintélye. Közös bennük az is, hogy nemzeti és szociális programmot hangoztatnak. Erőteljesen hangsúlyozzák saját állami és nemzeti függetlenségüket, saját népük természetes és elvitathatatlan jogát az Istentől nekik kijelölt darab földre vagy földrészre, nevezzék azt akár hazának, akár élettérnek. Közösen hangoztatott felfogásuk az is, hogy a saját erejükből, saját elgondolásuk szerint, a nemzeti sajátosságok szellemében és a különböző nemzeti szükségleteknek megfelelően alkotott államforma nem exportáru, holt sablon, melyet rá kell húzni, vagy rá lehet kényszeríteni más fajú népekre is. Az egyes tekintélyuralmi országokban az államformák annyira magukon viselik az illető nép sajátos bélyegét, annyira visszatükrözik a néplelket és a máshol fel nem lelhető, meg nem ismételhető történelmi fejlődést, hogy már csupán a szóban forgó országok alkotmányaiban mutatkozó szembeötlő különbségek kereken megcáfolják azokat, akik a mozgalmakat egy kalap alá fogják. Például amíg Olaszország kitartott a királyság öröklött államformája mellett és új alkotmányát a fasiszta korporációk rendszerére építette fel, addig Portugáliában a rendi kamara mellett még nemzetgyűlés is van, melynek tagjai választott népképviselők. E két ország tehát az osztályképviselet elvét valósította meg. Ugyanakkor Spanyolországban a Caudillo mellett a falangisták tanácsa áll, melynek tagjait maga a Caudillo nevezi ki. Németországban általános választások alapján összehívott birodalmi gyűlés szankcionálja a Führer és a miniszterek gesztióját. Minél alaposabban vizsgáljuk továbbá, hogy az egyik vagy másik tekintélyuralmi ország hogyan oldja meg gazdasági problémáit,pl. az aranystandard esetében, amely mellett Portugália kitart, a többi tekintélyuralmi állam pedig nem. a