Magyar Szemle 46. kötet (1944. 1-3. sz.)
Máthé Elek: Korbán
Ravasz László a közigazgatás kérdéseiben már a felszabadulás pillanatában tisztán látta a később bekövetkezett bajokat és jóslatai így egy kicsit Cassandra-sorsra jutottak. Mennyivel jobb lett volna, ha a magyar kormányzat megfogadta volna a jó tanácsot: Erdély igazgassa önmagát. Nagyszerűen jellemzi néhány szóval, hogy mi volt Erdélyben a húszéves román fennhatóság alatt. A húsz évig tartó balkáni közigazgatás azt jelentette, hogy rendes úton semmit nem lehetett elérni, vesztegetéssel mindent, hamar. Aki nem sajnálta a pénzt, azt gyönyörűen kiszolgálták. Ezzel szemben a magyar adminisztráció becsületes, kissé gőgös és még abból a világból őrzött meg lelki hagyományokat, amikor az igazgatás földesúri tevékenység, patriarchális hatalom gyakorlása volt, pedig ma az adminisztráció kiszolgálás. Az erdélyi ember politikai gondolkodásának látszólagos ellentmondásait Ravasz László azzal magyarázza, hogy Erdély egyrészt mindig szabadelvűbb volt, mint az anyaország, másrészt nem ment át két forradalom szörnyű következményein. Ezért tesz személyes tanulságot arról, hogy a román uralom első esztendejében, 1919 nyarán, Erdélyben a legizzóbb magyarok várták a vörös hadsereget, amelyről csak azt tudták, hogy magyar és szabadulást visz. Ezért történhetik meg Erdélyben, hogy lehet valaki elméletben demokrata vagy liberális gondolkozású és emellett a gyakorlatban ultra-nacionalista ; lehet valaki még szabadkőműves is s emellett annyira gyökeresen magyar és keresztény, mint akár egy magyar püspök. De azért látja az érem másik oldalát is és nyomban hozzáteszi: Erdélynek nincs igaza, mikor liberális szólamokat hangoztat és helytelenül cselekedtek az erdélyi férfiak, mikor szabadkőműves páholyokba beléptek. Ugyanilyen politikai józansággal foglal állást Ravasz László a transzilvanizmus szűk látókörű és helyi hazafisága ellen. Ellenszerül azt ajánlja, hogy a Királyhágón át szakadatlanul járjon a jövő-menők serege, „de fontosabb, hogy ők jöjjenek atyafi látogatóba, mint hogy a mi embereink tóduljanak oda ..." Az angol mondás tréfásan „boltról beszélés "-nek — talking shop — nevezi, amikor valaki a beszéd tárgyát állandóan olyan dolgokra tereli, amelyek hivatása révén hozzá legközelebb állanak, így van Ravasz László Erdéllyel. Erdély van legközelebb a hitéhez, Erdély földjét, népét, lelkét ismeri legjobban.. A „korban" második kötetében, amely a nem közvetlenül egyházi vonatkozású beszédei és írásai gyűjteményét tartalmazza, a már idézett levélen kívül három erdélyi vonatkozású tanulmányát találjuk: egyet Erdélynek a magyar kultúrában elfoglalt szerepéről, egyet az erdélyi irodalom magyarságáról, azonkívül megemlékezést a visszatérés első évfordulóján. Az utóbbi beszédnek minden szaván érzik, hogy annak, aki elmondta, a szíve legmélyéről fakadt. Emlékszünk, ugyebár, milyen különös érzés volt, amikor a vágy megvalósult, a lehetetlen valóra vált, egyénileg is életünk legnagyobb örömét, nemzeti mivoltunk egyik döntő eseményében éltük át. Lehetünk boldogok esküvőkor, gyermekeink bölcsőjénél, megnyert csaták és elért eredmények ormán, legboldogabbak életünkben mégis akkor voltunk, amikor a magyar advent karácsonyra fordult. Mutassak-e rá ezzel kapcsolatban, hogy az élet fő tartalma nem az egyéni sorsban, hanem a közösségben rejlik , mutassak-e rá arra, hogy legnagyobb örömeink, legmélyebb érzéseink, énünk legboldogabb kitágulásai csak közösségi életünk változásaiban érhetők el. Milyen kicsiny lett egyszerre egész egyéni világunk, szerelmünk, becsvágyunk, anyagi és erkölcsi eredményeink, panaszaink és kényelemérzetünk ahhoz képest, amit a kolozsvári bevonuláskor éreztünk, volt ami felforralta a vérünket, mikor székely atyánk fiai szakadozottan, sírva, a szent örömtől szinte szűkölve, megpróbálták szabadon énekelni a Himnuszt . . .