Magyar Szó, 1901. május (2. évfolyam, 103-127. szám)
1901-05-29 / 125. szám
Május 29. —_1 Magyar szó 125.szám. 5 ___________________ Jó tanácsokat mondtunk, de kitűnőnek is minősithetnők, már tudni illik az osztrák gyáros szempontjából, mert e tanács által jött abba a kellemes helyzetbe, hogy mödlingi gyártmányaival magyar áru gyanánt szédeleghessen és a honi ipar cégére alatt a jó magyar nép hazafias érzelmeinek kihasználásával fölös nyereséget vághasson zsebre. Nem tudjuk, hogy a titkár urak bármelyike tudatlanságból vagy számításból adta-e azt a jó tanácsot. Nem is kutatjuk ezt, de annyi bizonyos, hogy egyik esetben sem érdemesek arra, hogy egy, a magyar ipar érdekeit megóvni hivatott magyar iparkamara kebelében működjenek s bizonyos az is, hogy olyan kamara, mely az ily működést lehetővé teszi, vagy megtűri, alapos felfrissítésre szorul. Mert úgy a kamarának, mint a titkároknak ismerni kell azon törvényeket, amelyeken működésük alapszik; ez elemi követelmény. Már pedig a jó tanács arra mutat, hogy a kamara titkárai vagy nem ismerik az ipartörvényt és a védjegyek oltalmáról szóló 1890. évi II. törvénycikket, vagy pedig — s mint alant kimutatjuk, ez a valószínűbb — az utóbbi törvény egyik homályosabb rendelkezését üzelmeik elburkolására ravaszul fölhasználták. Az ipartörvény 58. §-a határozottan kimondja, hogy egy iparos vagy kereskedő sem használhat cégén, nyomtatványain vagy hirdetéseiben oly jelzőket, jelvényeket vagy adatokat, melyek a tényleges üzleti viszonyoknak vagy a valóságnak meg nem felelnek. A „Turul“ cipőgyár részvénytársaság, helyesebben az ezzel azonos mödlingi gyár azonban cégében, hirdetéseiben és a cipőtalpakon azt hirdette, hogy magyar gyártmányt árul, használta a magyar gyár jegyét, a „Turul“ madarat, tehát a valóságnak meg nem felelő céget és jelvényt. Ennek az eljárásnak törvényellenes voltára kellett volna az osztrák gyárost a kamarai titkár uraknak figyelmeztetni és nem tanáccsal szolgálni arra, hogy a törvénytelenség a törvényesség leplével burkoltassék. Mert erre az 1890. évi II. törvénycikk tényleg alkalmas. Ez a törvény 32. §-a, illetve az ez által hivatkozott vám- és kereskedelmi szerződés az osztrák és magyar monarchia két államának területén bejegyzett védjegyek kölcsönös megoltalmazása tekintetében olyképen intézkedik, hogy: „az árujegynek, mustrának vagy mintának a két állam területén levő akármelyik iparkamaránál történt letéteményezése és lajstromozása az illető részére mindkét fél területén törvényes oltalmat biztosít.“ Ebből a szövegezésből hiányzik annak határozott megjelölése, hogy ebben a törvényes oltalomban mindkét állam, a másik állam kereskedőjének vagy iparosának védjegyét részesíti és ezt a hézagos szövegezést használták föl arra, hogy a „Turul“ védjegyet Bécsben lajstromoztassák, nyilvánvalólag azért, hogy a „Turul“ az osztrák gyártmányokon is alkalmazható legyen, tehát az ezen védjeggyel ellátott cipőket úgy osztrák mint magyar készítmények gyanánt árusíthassák. A kamarai titkár urak ugyanis azt gondolták, hogy ha van kétfejű sas, legyen kétfejű turul is. Pedig ha a kamarai titkár urak csak egy keveset is tanulmányozták volna azokat a törvényeket, melyeket ismerni kötelességük, láthatták volna, hogy a törvény az ő szellemükben csak ravasz megkerüléssel magyarázható. Az 1890. évi II. törvénycikk 13. §-a ugyanis határozottan rendeli, hogy a védjegy azon kereskedelmi- és iparkamaránál lajstromozandó, melynek területén az illető vállalat létezik. Azt a titkár urak is jól tudták, hogy a „Turul“ cipőgyár telepe Temesvárott van, remélhetőleg a törvény idézett rendelkezését is ismerik, miért nem adták tehát azt a tanácsot Frankl Alfréd úrnak, hogy a védjegyet Temesvárott lajstromoztassa be és miért küldték Bécsbe ? Hiszen a Temesvárott belajstromozott védjegy Ausztriában is törvényes oltalomban részesül, a bécsi lajstromozás tehát fölösleges, a minthogy töröltetni is fog . . . .. ha igaz. A 32. §. a külföldi vállalatok védjegyeinek oltalmáról szól és ebben rendelkezik az osztrák és magyar monarchia többi királyságai és országai területén lajstromozott, ottani termelő, iparos vagy kereskedő védjegyeinek oltalmáról. Ezen már fent idézett rendelkezés tehát semmiképen sem magyarázható oly értelemben, hogy a magyar vállalat védjegye Ausztriában, az osztrák vállalat védjegye pedig Magyarországban lajstromozható, mert a védjegy — ha a kölcsönös oltalom szerződésileg biztosítva is van — nem képez közös ügyet. Mindezek nemcsak a súlyos hibákat, hanem a valóságos rosszhiszeműséget is igazolják. A hibát és rosszhiszeműséget minden részről. A kamara első titkára részéről, aki állítólag a tanácsot adta, a második titkár részéről, mert a tanácsot— holott törvénytelenségét ismernie kellett — állítólag közvetítette, s a részvénytársaság, illetve Frankl Alfréd részéről, mert a tanácsot elfogadta és gyümölcsöztette. Bűnösek mindannyian, de legbűnösebb maga a temesvári kereskedelmi és iparkamara, amelynek szelleme és vezetése ily üzelmeket lehetővé tesz. Ez a kamara sok szót szaporít, szép évi jelentéseket termel, de a magyar kereskedelem és ipar érdekeinek megóvását megnyugvással rábízni nem lehet. Három-négy tagon kívül a többiek önállósággal és a szókimondás bátorságával nem bírnak, hanem vakon követik a kamarai elnököt, aki külföldről bevándorolt német s dacára annak, hogy két évtized alatt a magyar föld áldásaiban busásan részesült, magyarul egy szót sem tud, meg nem tanult, mert nem akart. Két évtized alatt ugyanis még egy seregély is megtanul bármely nyelvet, a temesvári kamarai elnöknél tehát a magyar nyelv nemtudása a tanulás akaratának teljes hiányával egyenlő. Régi jó magyar közmondás, hogy: „a fejétől romlik a hal,“ a magyar nyelv és magyarság érdekei iránt közönyös kamarai elnöknek tehát csak olyan kamarája és oly titkára lehet, mint ő maga. Sükségesnek tartottuk a kérdést ez oldalról is megvilágítani és ez után igazolni, hogy a tagadott rosszhiszeműség tényleg fennforog. úgy látszik — a második titkár mentegetődző nyilatkozata legalább ezt igazolja, — hogy a bűnösök a vizsgálat folyamán a rosszhiszeműség vádja ellen tudatlanságukkal védekeztek és ezzel sikerült is nekik az okos vizsgálót és a kormányt becsapni. Pedig a törvények nem ismerésével senki sem védekezhetik, annál kevésbbé védekezhetnek a kamarai titkárok a szakmájukat képező törvények nem tudásával. Reméljük, hogy a kereskedelmi miniszter, a kérdést az általunk tárgyalt irányban is tisztázni és így a magyar ipar érdekeinek a temesvári kamara területén leendő megóvását egyszer mindenkora biztosítani fogja. Erre szükség is van, mert a temesvári érdekelt körök és német hírlapjuk a „Temesvarer Zeitung“ a miniszteri határozat alapján máris alaptalan üldözésnek minősítik a magyar miniszter és sajtó egyhangú felháborodását és szemérmetlenül követelik, hogy a felháborodás hangját elnémítsák. Újságírók Debrecenben. — Kiküldött tudósítónktól. — Debrecen, május 28. A V. H. 0. Sz., amely négy betű a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségét jelenti, igen okos dolgot eszelt ki. Ügyeit vándorgyűléseken tárgyaltatja le és e gyűlések szentélyéül mindig azt a várost választja, ahová a legszívesebben hívták meg. Ez idén Debrecen győzött. Ami elvégre is nem nehéz. Mert ahol a vendégszeretet annyira otthon van, mint ebben a magyar városban, ahol a polgármestertől lefelé mindenki azon versenyzik, hogy minél többet nyújthasson, ott az újságírók csakis legjobban érezhették magukat. Merem állítani, hogy nincs az a fejedelem, akit külömbözös fogaton vittek volna be a vasúttól, mint ahogy Kubinyi Zsigmondot, a szövetség elnökét vitték és az is bizonyos, hogy ismerkedési estélyen remekebb asszonysereg még nem övezett szürkébb képet, mint az Angol királynő kertjében, ahol a tárogató hangjai mellett búsultak azok a derék jóképű kollegáink, akiknek termetéről éppenséggel nem ri le az újságírói nyomor. Persze, ők azt mondják, ez a vidéki jó levegőtől van. Megállapítandónak tartom azt is, hogy a legtöbb ansichti-kártya azokból fogyott, amelyeken a történelmi nevezetességű két tornyos ref. templom van lerajzolva, amely tornyokban ,ugyancsak történelmi jelentőségű pillanatokban szólal meg a nagy harang. A rendőrkapitányság felfüggesztette a zenélés záróráját és hajnal felé csak úgy szólt még a muzsika, mint esti 9 órakor, amikor az „ismerkedés“ megkezdődött. Vasárnap este kezdődött ez így és folytatódik még ma is, a Hortobágyon, ahová városi lantokon szállították ki a társaságot. Akik haboztak, hogy menjenek-e, vagy sem, azokat ilyeténképp győzték meg. — Aki Debrecenben van és nem megy ki a Hortobágyra, az huszonötöt érdemel ... — És aki kimegy ? . . . — Az másodszor meg nem teszi, de ha megteszi, ötvenet érdemel... Nem tudom, botról van-e szó, vagy egyébről ebben a kecsegtetésben, de azt hiszem, a Hortobágy szépségeit, amiket én itt különben egyáltalán nem szándékozom felfedezni, megunni sohasem lehet, valamint hogy a telivér debreceni ember sem unja meg soha a maga Nagyerdejét és kirándul oda, amikor csak teheti... Hát ebben a városban folyt le most a vidéki hírlapírók kongresszusa, amelyre a Budapesti Újságírók Egyesülete is kiküldte a maga képviselőit Szathmáry Mór főtitkár, Zempléni P. Gyula könyvtáros, dr. Fekete Ignác ügyész és Lóránt Dezső választmányi tag képviseletében, akik különösen arra voltak hivatva, hogy eltérítsék az esetleges „szervezkedési“ terveket attól az iránytól, ahol az inkább hatalmi kérdéssé fejlődnek a hivatásos újságírók legnagyobb hátrányára. A kongresszus kitért az ügy tárgyalása alól, az igazgatóság pedig a kérdést kétségtelenül az újságírók érdekeinek megfelelő módon fogja megoldani. Mi is történt hát a kongresszuson ? Hétfőn délelőtt a kereskedelmi akadémia dísztermében volt a közgyűlés, melyet az igazgatóság ülése előzött meg. A közgyűlésen Kubinyi Zsigmond elnök üdvözölte az Újságírók Egyesületének küldötteit, valamint az Otthon képviselőit, akiknek nevében Szatmári Mór és Sas Ede mondtak köszönetet. Az elnök jelentette : ezután, hogy a szövetség vezetői minden irányban iparkodtak az újságírói érdekeket előmozdítani. Palócz főtitkár előterjesztette a számadásokat, melyek szerint a vagyon jelenleg 33,118 korona. A bevételt 15,411 koronára, a kiadást 10,800 koronára irányozták elő. A számadásokat elfogadták. Az alapszabályokat módosították. A tagdíjat 24 K-ról 12 K-ra szállították le. Benedek Árpád indítványára elhatározták, hogy évenkint 500 korona ösztöndíjjal egy-egy újságírót tanulmányútra küldenek. A kormányt is felkérik hasonló ösztöndíj adományozására. Az aradi Kossuth-szoborra 100 K-t szavaztak meg. Elhatározták, hogy Szinnyey Józsefet és Mezei Ernőt Üdvözlik. A jövő évi közgyűlést Kassán tartják meg. Debrecennek vendégszeretetéért köszönetet szavaztak.* Rövid idő alatt tehát sokat és alaposan végeztek vidéki kollégáink, a hálájukat aztán igazában Csokonai szobránál rótták le, lábai elé letéve egy hatalmas babérkoszorút. Itt volt az igazi ünnep. Szávay Gyula a szónok, egyebek közt így szólt a szerelem és kor halhatatlan költőjének ércalakjához : úgy érezzük valóban, hogy e pillanatban otthagyod érc köntösödet és lejössz ide közénk,