Magyar Szó, 1901. május (2. évfolyam, 103-127. szám)

1901-05-29 / 125. szám

Május 29.­ —_1 Magyar szó 125.­szám. 5 ___________________ Jó tanácsokat mondtunk, de kitűnőnek is minősithetnők, már tudni illik az osztrák gyá­ros szempontjából, mert e tanács által jött abba a kellemes helyzetbe, hogy mödlingi gyártmányaival magyar áru gyanánt széde­­leghessen és a honi ipar cégére alatt a jó magyar nép hazafias érzelmeinek kihaszná­lásával fölös nyereséget vághasson zsebre. Nem tudjuk, hogy a titkár urak bárme­lyike tudatlanságból vagy számításból adta-e azt a jó tanácsot. Nem is kutatjuk ezt, de annyi bizonyos, hogy egyik esetben sem ér­demesek arra, hogy egy, a magyar ipar ér­dekeit megóvni hivatott magyar iparkamara kebelében működjenek s bizonyos az is, hogy olyan kamara, mely az ily működést lehetővé teszi, vagy megtűri, alapos felfris­sítésre szorul. Mert úgy a kamarának, mint a titkároknak ismerni kell azon törvényeket, amelyeken működésük alapszik; ez elemi követelmény. Már pedig a jó tanács arra mutat, hogy a kamara titkárai vagy nem ismerik az ipartör­vényt és a védjegyek oltalmáról szóló 1890. évi II. törvénycikket, vagy pedig — s mint alant kimutatjuk, ez a valószínűbb — az utóbbi törvény egyik homályosabb rendelke­zését üzelmeik elburkolására ravaszul föl­használták. Az ipartörvény 58. §-a határozottan ki­mondja, hogy egy iparos vagy kereskedő sem használhat cégén, nyomtatványain vagy hir­detéseiben oly jelzőket, jelvényeket vagy adatokat, melyek a tényleges üzleti viszo­nyoknak vagy a valóságnak meg nem felel­nek. A „Turul“ cipőgyár részvénytársaság, helyesebben az ezzel azonos mödlingi gyár azonban cégében, hirdetéseiben és a cipő­talpakon azt hirdette, hogy magyar gyárt­mányt árul, használta a magyar gyár jegyét, a „Turul“ madarat, tehát a valóságnak meg nem felelő céget és jelvényt. Ennek az eljárásnak törvényellenes voltára kellett volna az osztrák gyárost a kamarai titkár uraknak figyelmeztetni és nem tanác­­csal szolgálni arra, hogy a törvénytelenség a törvényesség leplével burkoltassék. Mert erre az 1890. évi II. törvénycikk tény­leg alkalmas. Ez a törvény 32. §-a, illetve az ez által hivatkozott vám- és kereskedelmi szerződés az osztrák és magyar monarchia két államának területén bejegyzett védjegyek kölcsönös megoltalmazása tekintetében oly­­képen intézkedik, hogy: „az árujegynek, mustrának vagy mintának a két állam terü­letén levő akármelyik iparkamaránál történt letéteményezése és lajstromozása az illető részére mindkét fél területén törvényes ol­talmat biztosít.“ Ebből a szövegezésből hiány­zik annak határozott megjelölése, hogy ebben a törvényes oltalomban mindkét állam, a má­sik állam kereskedőjének vagy iparosának védjegyét részesíti és ezt a hézagos szöve­gezést használták föl arra, hogy a „Turul“ védjegyet Bécsben lajstromoztassák, nyilván­­valólag azért, hogy a „Turul“ az osztrák gyártmányokon is alkalmazható legyen, tehát az ezen védjeg­gyel ellátott cipőket úgy osztrák mint magyar készítmények gyanánt árusíthassák. A kamarai titkár urak ugyanis azt gondol­ták, hogy ha van kétfejű sas, legyen kétfejű turul is. Pedig ha a kamarai titkár urak csak egy keveset is tanulmányozták volna azokat a törvényeket, melyeket ismerni kötelességük, láthatták volna, hogy a törvény az ő szelle­mükben csak ravasz megkerüléssel magya­rázható. Az 1890. évi II. törvénycikk 13. §-a ugyan­is határozottan rendeli, hogy a védjegy azon kereskedelmi- és iparkamaránál lajstromo­zandó, melynek területén az illető vállalat lé­tezik. Azt a titkár urak is jól tudták, hogy a „Turul“ cipőgyár telepe Temesvárott van, remélhetőleg a törvény idézett rendelkezését is ismerik, miért nem adták tehát azt a taná­csot Frankl Alfréd úrnak, hogy a védjegyet Temesvárott lajstromoztassa be és miért küld­ték Bécsbe ? Hiszen a Temesvárott belajstro­mozott védjegy Ausztriában is törvényes ol­talomban részesül, a bécsi lajstromozás tehát fölösleges, a minthogy töröltetni is fog . . . .. ha igaz. A 32. §. a külföldi vállalatok védjegyeinek oltalmáról szól és ebben rendelkezik az oszt­rák és magyar monarchia többi királyságai és országai területén lajstromozott, ottani termelő, iparos vagy kereskedő védjegyeinek oltalmáról. Ezen már fent idézett rendelkezés tehát semmiképen sem magyarázható oly ér­telemben, hogy a magyar vállalat védjegye Ausztriában, az osztrák vállalat védjegye pe­dig Magyarországban lajstromozható, mert a védjegy — ha a kölcsönös oltalom szerző­désileg biztosítva is van — nem képez közös ügyet. Mindezek nemcsak a súlyos hibákat, ha­nem a valóságos rosszhiszeműséget is igazol­ják. A hibát és rosszhiszeműséget minden részről. A kamara első titkára részéről, aki állítólag a tanácsot adta, a második titkár ré­széről, mert a tanácsot— holott törvényte­lenségét ismernie kellett — állítólag közve­títette, s a részvénytársaság, illetve Frankl Alfréd részéről, mert a tanácsot elfogadta és gyümölcsöztette. Bűnösek mindannyian, de legbűnösebb maga a temesvári kereskedelmi és iparkamara, a­melynek szelleme és veze­tése ily üzelmeket lehetővé tesz. Ez a kamara sok szót szaporít, szép évi je­lentéseket termel, de a magyar kereskedelem és ipar érdekeinek megóvását megnyugvás­sal rábízni nem lehet. Három-négy tagon kí­vül a többiek önállósággal és a szókimondás bátorságával nem bírnak, hanem vakon kö­vetik a kamarai elnököt, a­ki külföldről be­vándorolt német s dacára annak, hogy két évtized alatt a magyar föld áldásaiban busá­san részesült, magyarul egy szót sem tud, meg nem tanult, mert nem akart. Két évtized alatt ugyanis még egy seregély is megtanul bármely nyelvet, a temesvári kamarai elnök­nél tehát a magyar nyelv nemtudása a tanu­lás akaratának teljes hiányával egyenlő. Régi jó magyar közmondás, hogy: „a fejé­től romlik a hal,“ a magyar nyelv és magyar­ság érdekei iránt közönyös kamarai elnök­nek tehát csak olyan kamarája és oly titkára lehet, mint ő maga. Sükségesnek tartottuk a kérdést ez oldal­ról is megvilágítani és ez után igazolni, hogy a tagadott rosszhiszeműség tényleg fennforog. úgy látszik — a második titkár mentege­­tődző nyilatkozata legalább ezt igazolja, — hogy a bűnösök a vizsgálat folyamán a rossz­hiszeműség vádja ellen tudatlanságukkal vé­dekeztek és ezzel sikerült is nekik az okos vizsgálót és a kormányt becsapni. Pedig a törvények nem ismerésével senki sem védekezhetik, annál kevésbbé védekez­hetnek a kamarai titkárok a szakmájukat ké­pező törvények nem tudásával. Reméljük, hogy a kereskedelmi miniszter, a kérdést az általunk tárgyalt irányban is tisztázni és így a magyar ipar érdekeinek a temesvári kamara területén leendő megóvá­sát egyszer­ mindenkora biztosítani fogja. Erre szükség is van, mert a temesvári ér­dekelt körök és német hírlapjuk a „Temes­­varer Zeitung“ a miniszteri határozat alap­ján már­is alaptalan üldözésnek minősítik a magyar miniszter és sajtó egyhangú felhábo­rodását és szemérmetlenül követelik, hogy a felháborodás hangját elnémítsák. Újságírók Debrecenben. — Kiküldött tudósítónktól. — Debrecen, május 28. A V. H. 0. Sz., a­mely négy betű a Vidéki Hírlapírók Országos Szövetségét jelenti, igen okos dolgot eszelt ki. Ügyeit vándorgyűléseken tárgyaltatja le és e gyűlések szentélyéül mindig azt a várost választja, a­hová a legszívesebben hívták meg. Ez idén Debrecen győzött. A­mi elvégre is nem nehéz. Mert a­hol a vendégsze­retet annyira otthon van, mint ebben a magyar városban, a­hol a polgármestertől lefelé min­denki azon versenyzik, hogy minél többet nyújt­hasson, ott az újságírók csakis legjobban érez­hették magukat.­­ Merem állítani, hogy nincs az a fejedelem,­ akit külömb­özös fogaton vittek volna be a va­súttól, mint ahogy Kubinyi Zsigmondot, a szö­vetség elnökét vitték és az is bizonyos, hogy is­merkedési estélyen remekebb asszonysereg még nem övezett szürkébb képet, mint az Angol királynő kertjében, ahol a tárogató hangjai mellett búsultak azok a derék jóképű kollegáink, akiknek termetéről éppenséggel nem ri le az újságírói nyomor. Persze, ők azt mondják, ez a vidéki jó levegőtől van. Megállapítandónak tartom azt is, hogy a leg­több ansichti-kártya azokból fogyott, amelyeken a történelmi nevezetességű két tornyos ref. templom van lerajzolva, amely tornyokban ,ugyancsak történelmi jelentőségű pillanatokban szólal meg a nagy harang. A rendőrkapitányság felfüggesztette a zenélés záróráját és hajnal felé csak úgy szólt még a muzsika, mint esti 9 óra­kor, amikor az „ismerkedés“ megkezdődött. Vasárnap este kezdődött ez így és folytatódik még ma is, a Hortobágyon, ahová városi lan­tokon szállították ki a társaságot. Akik haboz­tak, hogy menjenek-e, vagy sem, azokat ilyetén­­képp győzték meg. — Aki Debrecenben van és nem megy ki a Hortobágyra, az huszonötöt érdemel ... — És aki kimegy ? . . . — Az másodszor meg nem teszi, de ha meg­teszi, ötvenet érdemel... Nem tudom, botról van-e szó, vagy egyébről ebben a kecsegtetésben, de azt hiszem, a Hor­tobágy szépségeit, amiket én itt különben egy­általán nem szándékozom felfedezni, megunni sohasem lehet, valamint hogy a telivér debreceni ember sem unja meg soha a maga Nagyerde­jét és kirándul oda, amikor csak teheti... Hát ebben a városban folyt le most a vidéki hírlapírók kongresszusa, amelyre a Budapesti­ Újságírók Egyesülete is kiküldte a maga­ képviselőit Szathmáry Mór főtitkár, Zempléni P. Gyula könyvtáros, dr. Fekete Ignác ügyész és Lóránt Dezső választmányi tag képviseleté­­­ben, akik különösen arra voltak hivatva, hogy eltérítsék az esetleges „szervezkedési“ terveket attól az iránytól, ahol az inkább hatalmi kér­déssé fejlődnek a hivatásos újságírók legnagyobb­­ hátrányára. A kongresszus kitért az ügy tárgya­lása alól, az igazgatóság pedig a kérdést két­ségtelenül az újságírók érdekeinek megfelelő­ módon fogja megoldani. Mi is történt hát a kongresszuson ? Hétfőn délelőtt a kereskedelmi akadémia dísz­­­­termében volt a közgyűlés, melyet az igazgató­ság ülése előzött meg. A közgyűlésen Kubinyi­­ Zsigmond elnök üdvözölte az Újságírók Egyesü­letének küldötteit, valamint az Otthon képvise­lőit, akiknek nevében Szatmári Mór és Sas­­ Ede mondtak köszönetet. Az elnök jelentette : ezután, hogy a szövetség vezetői minden irány­ban iparkodtak az újságírói érdekeket előmozdí­­tani. Palócz főtitkár előterjesztette a számadá­sokat, melyek szerint a vagyon jelenleg 33,118 korona. A bevételt 15,411 koronára, a kiadást 10,800 koronára irányozták elő. A számadásokat elfogadták. Az alapszabályokat módosították. A tagdíjat 24 K-ról 12 K-ra szállították le. Benedek Árpád indítványára elhatározták, hogy évenkint 500 korona ösztöndíjjal egy-egy újság­­írót tanulmányútra küldenek. A kormányt is fel­kérik hasonló ösztöndíj adományozására. Az aradi Kossuth-szoborra 100 K-t szavaztak meg. Elha­tározták, hogy Szinnyey Józsefet és Mezei Ernőt Üdvözlik. A jövő évi közgyűlést Kassán tartják meg. Debrecennek vendégszeretetéért köszönetet szavaztak.* Rövid idő alatt tehát sokat és alaposan vé­geztek vidéki kollégáink, a hálájukat aztán igazában Csokonai szobránál rótták le, lábai elé letéve egy hatalmas babérkoszorút. Itt volt az igazi ünnep. Szávay Gyula a szónok, egye­bek közt így szólt a szerelem és kor halhatatlan költőjének ércalakjához : úgy érezzük valóban, hogy e pillanatban ott­hagyod érc­ köntösödet és lejössz ide közénk,

Next