Magyar Szó, 1901. június (2. évfolyam, 128-153. szám)
1901-06-22 / 146. szám
E10 fixate *1 ár: Ecátr ám _ 38 kor. — flU fsTévreL _ 14 „ — „ Nagyedévre_ 7 „ — , Egy napra 2 ” 40 ’’ Eg ves szám _ A Bűéi. Vjackefl— _ _ _ 10 „ Sta rkMdteai: IT., Sark&ntyús ntexa 8. Budapest, 1901. MÁSODIK ÉVFOLYAM. 146. szám. Felelős szerkesztő: Dr. PÁLYI EDE Szombat, junius 22. MOST, VAGY SOHA. Ugron Gábor — az új Petőfi, Budapest, junius 21. Talpra magyar, ki a haza, Itt az idő ! Most, vagy soha! — Rabok leszünk, vagy szabadok? Ez a kérdés: válasszatok! így kezdődik Petőfi Sándornak felejthetetlen «Nemzeti dal»-a, melyet a szabadság halhatatlan költője maga^. szavalt el a lelkesült tömeg tomboló ujjongása között 1848. márczius 15-én, a Nemzeti Muzeum lépcsőzetéről. A franczia külügyminisztertől a függetlenségi párt reorganizálására s a franczia-orosz-osztrák-magyar szövetség érdekében alapítandó uj lapok tőkéjére Ugrón Gábor Delcassétől mindenekelőtt 1 millió frankot kért és i . . Széli miniszterelnök siet a képviselőválasztásokkal . . . A gyár alapítása ... e szerint nagyon sürgős. Annál is inkább mert a választási harczok előestéjén mindig nehezebb a pártszervezés. Kérem, tehát illetékes helyen tudatni, hogy: most, vagy soha! így végződik Ugron Gábornak nevezetes utolsó «Levele», melyet a függetlenségi párt halhatatlan rabonbánja 1901 január 7-ikén intézett Delcasse franczia külügyminiszterhez, a franczia-orosz-osztrák-magyar szövetség, de legkivált az egymillió frank «érdekében». Íme, egy újabb, nagy tanulság az idők változandóságáról! Petőfi a szabadság lantosa volt s ő is Magyarország függetlenségéért küzdött szóval, tollal, vitéz kardjával egészen a segesvári sikigépéért odáig, ahová 1899 nyarán a csata évfordulójára rendezett nagy ünnepélyre Ugron Gábor is elvezette a maga derék székelyeit, hogy elhintsék a honfiúi kegyelet virágait a szabadsághősök és az «Itt az idő, most vagy soha!» költőjének ismeretlen hantjai fölött. És lám, a népek történetében nem is oly hosszú ötvenhárom év alatt mekkorát fordult a világ. Petőfi és a szabadság szelleme még csak öt évtizede, hogy átviharzott a magyar nemzet lelkén s a «Nemzeti dal»-nak a parancsoló, gyújtó, fölemelő, «most, vagy soha!» harczi riadójának máris uj lantosa van. Ugron Gábor, a nemzet függetlenségi eszméinek a «gáncs és félelem nélkül való» letéteményese tűzte tolla hegyére a nagyjelentőségű szavakat, igy adatván tudtára finoman a franczia külügyminiszternek ezt az egyébként igen prózai kérdést, hogy: -----«No, mi lesz, Delcasse? Lesz pénz, vagy nem lesz pénz? Mert egy millió frankon alul mi a szentnek sem áruljuk el a hazát!» Ne gondolja senki, hogy ok nélkül mondom hazaárulónak Ugron Gábor, vagy ha talán jobban tetszik: «Most vagy soha» Gábor urat. Nem tudnánk olyan igazságtalanok lenni, hogy ilyen súlyos vádakkal illessünk valakit, mert tisztában vagyunk benne, hogy akire a tények rábizonyítják a hazaárulást, az meghalt a közéletre nézve. Igaz ugyan, hogy Ugron Gábor e tekintetben olyan, mint a gyík, akinek ha levágják a farjí^k#újra kinő: az ő talpfa- és zabüegyeinek szellőztetése után is mindenki joggal tehette volna fel róla, hogy utoljára hallottuk beszélni a parlamentben. Dehogy! A gyik természete nem hazudtolta meg magát s Ugrón, mint egy földhöz vágott Anteus, fölkelt és vígan folytatta tovább kis ügyleteit. Szerencsés ember! Ami mást tönkre tenne, lehetetlenné tenne, talán az országból is kiüldözne: az őt, — mint valami élet elikszik, — még jobban felvillanyozza. Rimler emlékezik meg róla úgy épp ebben a szőnyegen levő röpiratában, hogy: «olyan ember, a minőt csak évszázadok szülnek.» Mily aranyigazság! Ocskay brigadéros feltámadt és belebújt Ugron Gábor ruhájába, sokkal válogatottabb, de nem válogatósabb fortéllyal törve tulajdon zászlója ellen, mint amaz, a régi, akit már a Vígszínház színpadára hurczoltak. Fogadja meg Herczeg Ferencz a tanácsomat és írja meg Most vagy soha Gábor hazaárulását is a Vígszínháznak: ebben még pompásabb anyag vár feldolgozásra, mint az eredetiben. Vagy nem vígjátéki s amellett hűen történelemszerű alak-e Ugron Gábor, a függetlenségi párt rettegett vezére, aki dörgedelmes szónoklatokban támadja a hadügyi kormányt, szavai futótűzként gyújtják fel a hiszékeny függetlenségi lelkeket s egyszer csak kisül, hogy mind e támadás azért történt, hogy rabszállítást kapjon a közös hadügyminisztertől. És — hisz emlékezhetnek rá — mikor az első vád kipattant, először önérzetesen mindent tagadott; aztán, mikor már nem tagadhatta, beismerte, hogy szállított, a saját termését szállította. Még azután beismerte, hogy többet is szállított, mint a saját termését, végül pedig, mikor már nagyon szorult a kapczája, beismerte, hogy biz’ ö gyönyörűen gseftelt a hadügyi kormánnyal az erdélyi kisgazdák rovására. Ez, kérem szépen, szintén egy politikusi különlegesség: az Ugron-féle fokozatos beismerés, amelynek most — az Ugrón— Delcasse ügyben — már második, épületes példáját látjuk.. Mikor a Rimler-ügy kipattant, Ugrón a B. H. tudósítója előtt ismert önérzetével úgy félvállról megjegyezte, hogy : — Igen, Rimler szokott volt nekem leveleket irogatni. Néha válaszoltam is reájuk. Nemsokára ezután a bécsi «Neue Freie Presse» leleplezte, hogy Ugrón úr bizony járt Párisban is, sőt Delcasse külügyminiszterrel is beszélt. Erre Ugrón már kénytelen volt beismerni, hogy a «Neue Freie Presse» közlése igaz, de ismét az ő szokott és eléggé meg nem becsülhető önérzetével azt is nyomban kijelentette, hogy volt ugyan Párisban, beszélt is Delcasséval, de ez a társalgás merő «udvariassági tény» volt. Most pedig — oh,átok — ez után a «merő udvariassági tény» után, mint a bomba, egyszerre kipattannak a nyilvánosság elé levelek, melyeket Ugron Gábor a saját kezével irt Debcasse franczia külügyminiszterhez, melyekben Rimlert igenis «megbizott»-jának nevezi, melyekben — mint az alább részletesen olvasható — egy millió frankot kér a külügyminisztertől a függetlenségi párt »reorganizálására« és a »választási küzdelemre« (óh, a puritánok!) s a jó Isten tudja, még mire, mire nem. S nyilvánosságra jön Ugronnak Debcasséhoz intézett »politikai és gazdasági előterjesztése«, melyben magában nem kevesebbszer, mint háromszor árulja el a hazát. Először, hogy magyar országgyűlési képviselő létére a Vatikánra, mint a hármas szövetség ellenségére támaszkodik; másodszor, hogy a hazai szlávság s általában a nemzetiségek segélyével akarja keresztül vinni a franczia-orosz-osztrák-magyar szövetséget; harmadszor pedig, hogy idegen nagyhatalom (Franczia- és Oroszország) pénzével, tehát idegen nagyhatalom érdekeinek a támogatására akart — most, vagy soha! — politikát csinálni Magyarországban, ugyancsak mint magyar országgyűlési képviselő. Nos, Magyarország polgárai, aki még erre is azt mondja, hogy nem hazaárulás, az hunyja be a szemét, s úgy mondja a színekre, hogy melyik milyen. Mert az úgy is vak, nyitott szemmel is. Mi nem akarunk senkit sem a magánéletében és magánbecsületében zavarni s őszintén kívánjuk, hogy Most vagy soha Gábor s hű bajtársa, Bartha Miklós és pártjuknak a többi tagja is békében élvezze a polgári élet jámbor örömeit; egyenek-igyanak jól, szívjanak kitűnő szivarokat a Nemzeti Kaszinóból, járjanak a Park Klubba, csak Magyarország politikai életéből, a magyar országgyűlés házából tűnjenek el, mint a pára s «oszoljanak el», mint a buborék. Mert nem lehet, hogy aki ilyen — politikailag jellemezhetetlen — dolgokat követett el, mint Ugron Gábor, az Magyarországon továbbra is politikai pártot vezessen, a képviselőházban ezentúl is felszólalhasson, s egyáltalában