Magyar Szó, 1901. június (2. évfolyam, 128-153. szám)

1901-06-22 / 146. szám

E10 fixate *1 ár: Ecátr ám _ 38 kor. — flU fsTévreL _ 14 „ — „ Nagyedévre_ 7 „ — , Egy napra 2 ” 40 ’’ Eg ves szám _ A Bűéi. Vjackefl— _ _ _ 10 „ Sta rkMdteai­: IT., Sark&ntyús­ ntexa 8.­ Budapest, 1901. MÁSODIK ÉVFOLYAM. 146. szám. Felelős szerkesztő: Dr. PÁLYI EDE Szombat, junius 22. MOST, VAGY SOHA. Ugron Gábor — az új Petőfi, Budapest, junius 21. Talpra magyar, ki a haza, Itt az idő ! Most, vagy soha! — Rabok leszünk, vagy szabadok? Ez a kérdés: válasszatok! így kezdődik Petőfi Sándornak fe­lejthetetlen «Nemzeti dal»-a, melyet a szabadság halhatatlan költője maga^. szavalt el a lelkesült tömeg tomboló ujjongása között 1848. márczius 15-én, a Nemzeti Muzeum lépcsőzetéről. A franczia külügyminisztertől a füg­getlenségi párt reorganizálására s a franczia-orosz-osztrák-magyar szövetség érdekében alapítandó uj lapok tőkéjére Ugrón Gábor Delcassétől mindenekelőtt 1 millió frankot kért és­ i . . Széli miniszterelnök siet a képviselő­választásokkal . . . A gyár alapítása ... e szerint nagyon sürgős. Annál is inkább mert a választási harczok előestéjén mindig nehezebb a pártszervezés. Kérem, tehát illetékes helyen tudatni, hogy: most, vagy soha! így végződik Ugron Gábornak neve­zetes utolsó «Levele», melyet a függet­lenségi párt halhatatlan rabonbánja 1901 január 7-ikén intézett Delcasse franczia külügyminiszterhez, a franczia-orosz-osz­trák-magyar szövetség, de legkivált az egymillió frank «érdekében». Íme, egy újabb, nagy tanulság az idők változandóságáról! Petőfi a sza­badság lantosa volt s ő is Magyaror­szág függetlenségéért küzdött szóval, tollal, vitéz kardjával egészen a seges­vári sikig­­épéért odáig, a­hová 1899 nyarán a csata évfordulójára rendezett nagy ünnepélyre Ugron Gábor is elve­zette a maga derék székelyeit, hogy el­hintsék a honfiúi kegyelet virágait a szabadsághősök és az «Itt az idő, most vagy soha!» költőjének ismeretlen hantjai fölött. És lám, a népek történetében nem is oly hosszú ötvenhárom év alatt mek­korát fordult a világ. Petőfi és a sza­badság szelleme még csak öt évtizede, hogy átviharzott a magyar nemzet lel­kén s a «Nemzeti­ dal»-nak a paran­csoló, gyújtó, fölemelő, «most, vagy soha!» harczi riadójának máris uj lan­tosa van. Ugron Gábor, a nemzet füg­getlenségi eszméinek a «gáncs­ és fé­lelem nélkül való» letéteményese tűzte tolla hegyére a nagyjelentőségű szava­kat, igy adatván tudtára finoman a franczia külügyminiszternek ezt az egyéb­ként igen prózai kérdést, hogy: -----«No, mi lesz, Delcasse? Lesz pénz, vagy nem lesz pénz? Mert egy millió frankon alul mi a szentnek sem áruljuk el a hazát!» Ne gondolja senki, hogy ok nélkül mondom hazaárulónak Ugron Gábor, vagy ha talán jobban tetszik: «Most vagy soha» Gábor urat. Nem tudnánk olyan igazságtalanok lenni, hogy ilyen súlyos vádakkal illessünk valakit, mert tisztában vagyunk benne, hogy a­kire a tények rábizonyítják a hazaárulást, az meghalt a közéletre nézve. Igaz ugyan, hogy Ugron Gábor e tekintetben olyan, mint a gyík, a­kinek ha levágják a­­ farjí^k#újra kinő: az ő talpfa- és zab­­üegyeinek szellőztetése után is mindenki joggal tehette volna fel róla, hogy utol­jára hallottuk beszélni a parlamentben. Dehogy! A gyik természete nem ha­zudtolta meg magát s Ugrón, mint egy földhöz vágott Anteus, fölkelt és ví­gan folytatta tovább kis ügyleteit. Sze­rencsés ember! A­mi mást tönkre tenne, lehetetlenné tenne, talán az országból is kiüldözne: az őt, — mint valami élet­ elikszik, — még jobban felvilla­nyozza. Rimler emlékezik meg róla úgy épp ebben a szőnyegen levő röp­­iratában, hogy: «olyan ember, a minőt csak évszázadok szülnek.» Mily aranyigazság! Ocskay brigadéros feltámadt és belebújt Ugron Gábor ruhá­jába, sokkal válogatottabb, de nem válo­­gatósabb fortél­lyal törve tulajdon zászlója ellen, mint amaz, a régi, akit már a Vígszínház színpadára hurczoltak. Fo­gadja meg Herczeg Ferencz a tanácso­mat és írja meg Most vagy soha Gábor hazaárulását is a Vígszínháznak: ebben még pompásabb anyag vár feldolgo­zásra, mint az eredetiben. Vagy nem vígjátéki s amellett hűen történelem­­szerű alak-e Ugron Gábor, a függet­lenségi párt rettegett vezére, aki dör­gedelmes szónoklatokban támadja a hadügyi kormányt, szavai futó­tűzként gyújtják fel a hiszékeny függetlenségi lelkeket s egyszer csak kisül, hogy mind e támadás azért történt, hogy rabszállítást kapjon a közös hadügymi­nisztertől. És — hisz emlékezhetnek rá — mikor az első vád kipattant, először önérzetesen mindent tagadott; aztán, mikor már nem tagadhatta, beismerte, hogy szállított, a saját termését szállí­totta. Még azután beismerte, hogy töb­bet is szállított, mint a saját termését, végül pedig, mikor már nagyon szorult a kapczája, beismerte, hogy biz’ ö gyö­nyörűen gseftelt a hadügyi kormán­nyal az erdélyi kisgazdák rovására. Ez, ké­rem szépen, szintén egy politikusi kü­lönlegesség: az Ugron-féle fokozatos be­ismerés, amelynek most — az Ugrón— Delcasse ügyben — már második, épü­letes példáját látjuk.. Mikor a Rimler-ügy kipattant, Ugrón a B. H. tudósítója előtt ismert önérzetével úgy félvállról megjegyezte, hogy : — Igen, Rimler szokott volt nekem leveleket irogatni. Néha válaszoltam is reájuk. Nemsokára ezután a bécsi «Neue Freie Presse» leleplezte, hogy Ugrón úr bizony járt Párisban is, sőt Delcasse külügyminiszterrel is beszélt. Erre Ugrón már kénytelen volt beismerni, hogy a «Neue Freie Presse» közlése igaz, de ismét az ő szokott és eléggé meg nem becsülhető önérzetével azt is nyomban kijelentette, hogy volt ugyan Párisban, beszélt is Delcasséval, de ez a társal­gás merő «udvariassági tény» volt. Most pedig — oh,­­átok — ez után a «merő udvariassági tény» után, mint a bomba, egyszerre kipattannak a nyilvá­nosság elé levelek, melyeket Ugron Gábor a saját kezével irt Debcasse fran­czia külügyminiszterhez, melyekben Rimlert igenis «megbizott»-jának nevezi, melyekben — mint az alább rész­letesen olvasható — egy millió fran­kot kér a külügyminisztertől a füg­getlenségi párt »reorganizálására« és a »választási küzdelemre« (óh, a puritá­nok!) s a jó Isten tudja, még mire, mire nem. S nyilvánosságra jön Ugronnak Debcasséhoz intézett »politikai és gaz­dasági előterjesztése«, melyben magában nem kevesebbszer, mint háromszor árulja el a hazát. Először, hogy magyar országgyűlési képviselő létére a Vati­kánra, mint a hármas szövetség ellen­ségére támaszkodik; másodszor, hogy a hazai szlávság s általában a nemzetisé­gek segélyével akarja keresztül vinni a franczia-orosz-osztrák-magyar szövetsé­get; harmadszor pedig, hogy idegen nagyhatalom (Franczia- és Oroszország) pénzével, tehát idegen nagyhatalom ér­dekeinek a támogatására akart — most, vagy soha! — politikát csinálni Magyar­­országban, ugyancsak mint magyar országgyűlési képviselő. Nos, Magyarország polgárai, aki még erre is azt mondja, hogy nem haza­árulás, az hunyja be a szemét, s úgy mondja a színekre, hogy melyik milyen. Mert az úgy is vak, nyitott szemmel is. Mi nem akarunk senkit sem a magán­életében és magánbecsületében zavarni s őszintén kívánjuk, hogy Most vagy soha Gábor s hű bajtársa, Bartha Miklós és pártjuknak a többi tagja is békében él­vezze a polgári élet jámbor örömeit; egyenek-igyanak jól, szívjanak kitűnő szivarokat a Nemzeti Kaszinóból, járja­nak a Park­ Klubba, csak Magyarország politikai életéből, a magyar országgyű­lés házából tűnjenek el, mint a pára s «oszoljanak el», mint a buborék. Mert nem lehet, hogy a­ki ilyen — politikailag jellemezhetetlen — dolgo­kat követett el, mint Ugron Gábor, az Magyarországon továbbra is politikai pártot vezessen, a képviselőházban ezen­túl is felszólalhasson, s egyáltalában

Next