Magyar Szó, 1951. július (8. évfolyam, 154-180. szám)
1951-07-01 / 154. szám
lakosi-szendvics“ - korlátlan mennyiségben A hejnal első suzsaroá világítatták meg a tájat, amikor az első patentest vetettem Magyarország földjére. A vonat lassan haladt át a »senki földjén«, amelynek közepén a jugoszláv-magyar határvonal húzódik. Egy tekintetet vetek visszafelé, aminől jöttünk, aztán arra, amerre megyünk. Mindkét oldalon síkság, gabonatábláik s itt-ott egy-egy fa. Mintha nem is két ország közötti határon volnánk. De csakhamar élesen szembetűnik nemcsak az, hogy két ország határán vagyunk, hanem a két világ határán. Kelebián megállt a vonat, s felkapaszkodtak a határszolgálatot teljesítő közegek. Gyanakodva vizsgálgatták a Jugoszláviából érkező utasokat, elvették útlevelüket és továbbálltak. Ugyanolyan formaságok mint minden más határon is. Az azonban, ami ezután következett, nem volt formaság: a megettünk lévő fülkébe betelepedett egy csoport ember. Az első utasok — gondoltam. Ezek az első »utasok« azonban, akik a határon vártak bennünket, — az ÁVO, a magyar Államvédelmi Osztály titkosrendőrei voltak. És ezután egész magyarországi tartózkodásom idején a nyomomban voltak (a magyarok »ávósok«-nak nevezik őket). Mindig legalább ketten vannak, — elöljáróik nem bíznak meg egyben. Ez azonban az »ígéret földjéről« szerzett első benyomásoknak csak egyik része. A másik rész — Sztálin képe minden színben és minden nagyságban. Köröskörül Sztálin-képeket és jelszavakat látni »a nagy Szovjet Szövetség iránti háláról, élén a bölcs és csalhatatlan ... legnagyobb barát...« és hasonló zsolozsmákkal, nyomodban érezni az sávosokat« és látni a rémületet és nyomorúságot az egyszerű emberek szemében, ez annyit jelent, mint átérezni a mai Magyarország valóságát. Az idegen nemigen láthatja meg Magyarországon mindazt, amit a magyar nép lát. Az idegent elszigeteli a rendőri »figyelem« sűrű hálózata és senkivel sem kerülhet érintkezésbe. Mert ha megáll az, hogy szóba elegyedj egy magyarral, ezzel tulajdonképpen börtönre vagy talán még rosszabbra ítélted azt az embert. íme, mi történt, amikor először Budapest földjére léptem, hogy végigsétáljak a főváros utcáin. Egyik forgalmas budapesti utcán van a »Korvin« nagyáruház (amely szovjet tőkével dolgozik) s ebben sok az elárusítónő. Egyikük sízarból is beszél és úgy esett, hogy éppen vele akadtam össze. Nagyon örültem ennek, hogy olymódon könnyen megérthetjük egymást. Beszélgetésünk azonban rövid volt, mert eszembe jutott, hogy kik állnak a hátaim mögött, s hárman voltak, így aztán értőbb mentem. Nem sokkal ezután észrevettem, hogy most már csak két »ávós« követ A harmadik eltűnt Amikor pedig újra elhaladtam annak az elárusítónőnek a pultja előtt, aki szerbül beszélt velem, már nem volt a helyén. Ez az eset nagyon kínosan hatott rám. Egy ártatlan beszélgetés a nyakkendőkről és ingekről, — csupán azért, mert szerbül folyt és mert e beszélgetés egyik résztvevője jugoszláv volt, — ki tudja milyen szenvedésekbe kerül egy egyszerű magyar nőnek. Ezután valami piac mellett vitt el az utam. Délelőtt volt s ugy látszőtt, hogy a piac végei elé járt Az asztalok és az elárusító üzletek majdnem üresek voltak. Itt-ott egy kevés hagyma, zöldség és saáta. Vevő szintén kevés, főleg asszonyok, üres kosárral a karjukon. Annak is, ami még van, kétszámjegyű az ára. Ezeknek az asszonyoknak pedig, akik még itt kószálnak a piacon, legnagyobb részt százegynéhány forintot kell beosztanok havonta. Ennyi pénzük marad, miután férjük fizetéséből kifizetik a házibért, a világítást, és vízdíjat és megveszik azt a csekély élelmiszert, amit jegyre kapnak (sőt gyakran nem is kapnak). Ezeknek nincs joguk arra, hogy azokban a különleges, választékosan, gazdagon berendezett áruházakban vásároljanak, amelyeket a szovjet »szakértők« és az uralkodó bürokrácia vezetői számára rendeztek be. Megálltam egy elárusítóasztal mellett A paraszt előtt néhány csomó zöldihagyma és egy halom zöldség állt. Egy háziasszonnyal beszélgetett éppen, természetesen magyarul s én nem értettem. Vannak azonban dolgok, amelyeket megért az ember még akkor is, ha nem ismeri a nyelvet. S én is megértettem, hogy miről lehet szó, amikor rátekintettem erre az asszonyra. Hagymát vagy zöldséget akar vásárolni, hiszen itt az ideje már, hogy hazamenjen és főzzön valamit belőle. Tíz forintos bankjegyet szorongat a kezében és alkuszik a paraszttal, de az makacsan csóválja a fejét. Nem jött létre az alku. Az asszony elkeseredetten néz szét maga körül, azután továbbáll, így megy egyik asztaltól a másikig. És ki tudja, hány éhes száj várja otthon, hogy mielőbb hazaérjen. Budapesten szinte minden lépésben találkozók koldusokkal és nyomorékokkal. Többnyire kifakult honvédsapka van a fejükön. Nyilvánvaló, hogy volt katonák, rokkantak. Kapualjakban és utcasarkokon ülnek vagy álldogálnak, némán feléd nyújtják kezüket, vagy hangosan könyörögnek könyöradoményért. Egyeseket tolókocsikban tolnak, írva sok verklit forgatnak. Az emberek azonban egykedvűen haladnak el mellettük. Ugyan ki adna nekik? Az, akinek van, — nem ad, akinek pedig nincs. — az maga is nélkülöz. Sok a munkanélküli is. Mintegy 9 millió lakosa van ennek az országnak s ezek közül mintegy 300.000 munkanélküli. Ennek a háromszázezernek a fele Budapestre jut. Mindettől eltekintve azonban a magyar sajtó lelkiismeretifurdalás nélkül irkál hasábjain a »magas életszínvonalról«, s az »új világról«, amely »a nagy Szovjet Szövetség önzetlen támogatásával« épül. A várost valósággal elárasztják az ehhez hasonló tartalmú feliratok. A kirakatokban és üzletekben pedig, ha áru már nincs is, de akad rengeteg kép: nagy Sztálin-képek és káé Rákosiképek. Magyarországom két életszínvonal van. Az egyiket, — azt a hivatalosat, — nem is lehet idézőjel nélkül emlegetni. Ami pedig azt a másikat, az igazit illeti, — erre vonatkozóan egy hordár mondott néhány szót a budapesti pályaudvaron. Mialatt a bőröndömet cipelte az állomás hosszú folyosóján át, megkísérelte, hogy beszédbe elegyedik velem. Tud egy kicsit oroszul, egy kicsit németül, amikor pedig megtudta, hogy jugoszláv vagyok, nagyon erőlködött, hogy megtalálja a szükséges szavakat. »Látja, hogy nézek ki! — mondta és folt hátán telt ruhájára mutatott Megjegyeztem, hogy hiszen dolgozik és talán mégis csak vásárolhat valamit. Csak legyint a kezével és azt mormogta: — Igen, ha azért a pénzért valóban lehetne kapni valamit. — De mindjárt elmosolyodott ironikusan. — Csak a »Rákosi-szendvicsből« van elegendő. Tudja, ez úgy néz ki, hogy két vaskos hazugság közé betesznek egy nagy ígéretet. Ezt fogyaszthatjuk minden nap korlátlan mennyiségben. Beszálltam a vonatba, amelyen elhagyom Budapestet és Magyarországot. Az ÁVO titkosrendőrei elkísérnek egész a határig s néhányan már el is helyezkedtek a szomszéd fülkében. A. S. ja kérlelhetetlen alkotmányát, rámutatva hanyatlása okaira és tiszta látással rajzolva agóniáját, Írásai persze korántsem éleshangú vádiratok. Sokszor szelídül nála melankolikus, sajnálkozó gesztussá a haldoklás diagnózisa, sokszor fordul humorba oldott rokoni szemmel pusztulásra ítélt életformák felé. Ám ilyesmi sohasem devalválhatja a művészi hatás tevőleges értékét. Igazi író sohasem hazudik, mert hazudni nem tud. Mikszáth sem tudott. Alakjai és problémái, ha egyszer papírra vetette őket, önmagukban, az önmaguk életét kezdik élni, kisiklanak az igazoló szándék hálójából, ha kell, az író akarata ellenére is a valóságot tükrözik. Mikszáthnál ez történik. Felvilágosult író létére nem menekedhet a művészi ösztön, a könyörtelenül objektiváló írói szem kategorikus imperatívusza elől. E műszerek jelzik nála is a csalhatatlan kórképet, akár kedélyes falusi idillt rajzol, akár a múltba feledkezik, akár pedig a legfrissebb jelenből meríti mondanivalóit. így, a talentum e kényszerű igazmondásán keresztül nyilvánul meg részvéte az elnyomottak iránt, ezen et bontakozik ki minden pompás hadakozása a maramiság, a képmutatás, az erénnyé álcázott haszonlesés, az emberi és társadalmi visszásságok minden változata ellen. Íre szűkebb hazája: a palócföld. Az a hegyes, dombos, szakadékos táj, melynek sajátos szláv-magyar szemlélete, egymásbafonódó vegyes kultúrája Mikszáth előtt és után is annyi szinnel gazdagította minden korok magyar irodalmát. Őt akinek származásában is valószínűen kimutathatók szláv vérbeszüremlés nyomai, joggal nevezték kortársai a „nagy palócnak“. Valóben tehetségnek nagy volt, kedélyének, eszejárásának ihletének minden izében pedig palóc. A palócmagyarság jellemének, anekdotázó kedvének, meleg szivének és tehetségének nemcsak megelevenítője, hanem emberi alakjában és magatartásában megtestesülése volt. Népies irányú karcolataiban, de regényeiben is, egész színpompás galériáját vonultatja fel a nyomorgó törpeegzisztenciáknak. ínséges kis emberek, gyökértelen, osztályuk perifériájára szorult aprónemesek, zsellérek, jobbágyok, iparosok, kovácsok, csizmadiák, szűrszabók, fuldokló nincstelenek végtelen serege menetel munkáiban. Sorsukban és kizsákmányolóik sorsában nemcsak elvénhedt osztályok, hanem egy egész világ széthullásét látja a rothadás szivárványpompájában. ABeszterce ostroma egyike a nagy magyar író legérdekesebb alkotásainak. A cselekmény magva, imint Mikszáth a regény elő«-------- maga heszáhal — való történet. Ezt az önmagában kisigényű, sőt a patológia fogalomkörét súroló vonatkozásaival egyenesen elriasztó históriát, egy korából kiesett különc gróf hatalmaskodásainak és meghökkentő bolond éké''nak eseménysorozatát építi átfogó hiteles korrajzzá. A magát középkori oligarchává visszaálmodó Pongrác gróf somnambus és manómanikus alakja köré bájos, de erőteljesen jellemző mesét kerekít. A viharzó cselekmény csillogó külsőségei mögött pedig megteremti az élettől duzzadó figurák sokaságát. A tolvajjá és szélhámossá züllött koldusarisztokrata, az élvezetvágyó pap, a ledér komédiásnő és a félbolond gróf köré gyülekező többi élősködő merész realizmussal rajzolt alakjaival szembeállítja a feltörekvő új világ képviselőit, a romlottságot pedig a becsület diadalrajuttatásával állítja pellengérre. Hozzá mer nyúlni társadalmi problémák átértékeléséhez, meséinek behízelgő muzsikájából fenyegető erővel zendül ki korhadt intézmények, politikai és társadalmi áleszmények összeomlásának moraja. Az emberi felvilágosodás hatalmas erőtartalékai felülkerekednek a tegnapi szemléletek zsarnok és szipolyozó tunyaságán. Ezt példázza Mikszáth életműve és ebben rejlik nemcsak írói és emberi nagysága, hanem időálló népszerűségének titka is. Debreceni József | FŐTT-TOJÁS MOSZKVÁBAN. A moszkvai dán nagy követ háztartása szükségletére 400 tojást rendelt Koppenhágából. Amikor a küldemény megérkezett, megdöbbenve vette tudomásul, hogy főtt tojást kapott. A * vizsgálat során megállapították, hogy Koppenhágából * friss tojást küldtek, de aszovjet határon egy tisztviselő mind a négyszázat megfőzette. Amikor megkérdezték tőle, hogy miért tette ezt,kijelentette, hogy egy szabályzatban olvasta, hogy »a mezőgazdaságilag elmaradott országokból a torjóssal könnyen betegséget vihetnek át«. A szovjet kormány ezt hivatalosan közölte a dán nagykövetséggel. NÖVEKEDIK AZ ANGOL SZÉNTERMELÉS. A brit 'r kormány adatai szerint ezév januárjától június 15-éig 2.732.000 tonnával ermel- lkedett a brit széntermelés a ' múlt év hasonló időszakához viszonyítva. Az utóbbiöt hónap alatt Anglia 104 millió 358.300 tonna szenet termért. 5 300.000 PARASZT MENEKÜL A SZÁRAZSÁG ELŐL. (Észak-Braziliában már néhány hónapja óriási szárazság pusztít. Az északbrazil állam helytartója hivatalosan közölte a brazil korsmánnyal, hogy az utóbbi heek folyamán 300.000 paraszt arra kényszerült, hogy el hagyja otthonát, mert éhintség és ivóvíz-hiány fenyegeti. A helytartó kérte, hogya brazil kormány sürgős intézkedéseket foganatosítson , mert könnyen zavargások törhetnek ki. KÉTÓRÁS NEVETÉS. Egy fiatal dán leány tánc közben , sárból elvevette magát -vitákat, táncosa viccet mondott neki. A nevetésnek azonban nem szakadt vége,, hanem hisztérikus nevetőgörcsbe ment át. Az orvos csak két óra múlva tudta le- csillapítani a leányt, s azt mondta, hogy a nevetőgörcs ilyen súlyos esetével hosszú éves gyakorlata során még nem találkozott. A leány táncosa, aki a viccet mondta, annyira megijedt a következményektől, hogy egyáltalán nem emlékszik, mit mondott, de hasonlóképpen a leány sem emlékszik. CSAK MOST ADTÁK MEG MAGUKAT. A csendesóceáni Ana tabáni kis szigetet hat éven át 19 japán katona tartotta megszállva» abban a hitben, hogy a háború még nem fejeződött be. A katonák a napokban megadásuk jeléül kitűzték a fehér lobogót. Számukra ekkor fejeződött be a második világháború. Az amerikai repülőgépek előzőleg napokon át röpcédulákat és leveleket dobáltak a szigetre azért, hogy meggyőzzék ezeket a katonákat, hogy a háború valóban befejeződött. Miután a katonák megadták magukat, egy amerikai tengerészeti egység mint »hadifoglyokat« Japánba szállítja őket. Három év Alig mullad a koreai har-cok kitörésének első évfor- jdulója, már egy másik év- forduló árnyéka vetődik a Kreml uraira. A napokban múlt ugyanis három éve an- nak, hogy Bukarestben Ju-goszlávia népeit meggyaláz- j va meghozták a Tájékoztató- iroda szégyenteljes határozatát. A koreai évforduló napján Sztálin keserű pilulát nyelt le. Miközben még nemrégen azt jelentette be a világnak, hogy az agresszorok tengeribe kergetik az Egyesült Nemzetek csapatait, az évforduló napján Malik révén már csak szerényen azt a kívánságát fejezte ki, hogy kössenek fegyverszünetet a 38. szélességi fokon. A koreai évforduló tehát kudarccal végződött. De ugyanolyan kudarccal végződik a Tájékoztatóiroda határozatának harmadik évfordulója is. A »tévedhetetlen« kremli bölcs immár harmadszor ünnepelheti azévfordulóját annak, hogy mily óriásit tévedett! Azt hitte ugyanis, hogy egy gyalázkodó papírdarabba térdre kényszerítheti Jugoszlávia népeit. Mi sok mindent megtanultunk e három év alatt. Végképp meggyőződtünk afelől, hogy Moszkvából nem várhatunk semmi jót, legfeljebb ellenségeskedést. Hosszú lenne felsorolni a Jugoszláviával szemben elkövetett kisebb nagyobb gonosztetteket, cselszövéseket, csapdákat, gyűlöletes aljasságokat, a gyalázás és rágalmazás minden válfaját. Szidalmaztak bennünket, becsületünkbegozoltak, történelmünket és mai küzdelmünket meghamisították, arról akartak meggyőzni bennünket, hogy gazemberek és gyilkosok vagyunk, azt szerették volna, hogy megalázkodjunk és beismerjük, hogy »elkárkóztunk« és »érdemtelenek« vagyunk. Azt szerették volna, ha porba hajtjuk fejünket és minden szavunkkal csak őket dicsérjük. Általuk meggyilkolt határőreinket gyilkosoknak nevezték ki, gyermekeinket elrabolták, határaink mentén golyószórókkal és kézigránátokkal propagálták a békét. Előlegeinket zsebérevágták, a jóvátételek fizetését megtagadták és határainkat mindenki számára lezárták, kivéve az általuk bedobott kémeket és verekedő diplomatákat. Azt híresztelték rólunk, hogy mi pokoli terveket szövünk, meg akarjuk támadni a Szovjetuniót Három éve recsegik és fröcskölik ezeket a hazugságokat, három év forog majdnem ugyanaz a lemez, ugyanazok a szitkok, ugyanazok a bődületes képtelenségek. A siker azonban elmaradt? Elmaradt azért, mert nem lehet elpusztítani egy népet, amely értékelni tudja szabadságát és szocialista valóságát Hiába számítottak számbeli fölényükre, szuronyaikra, úgynevezett tekintélyükre. Megfeledkeztek ugyanis olyan »apróságokról« mint Jugoszlávia népeinek egysége, Pártunk és Vezetőségünk harcedzettsége, hadseregünknek eltökéltsége, szocialista hazaszeretetünk mélysége, és nem utolsó sorban a világközvéleény rokonszennve. Mi ezen az évfordulón csak örömmel állapíthatjuk meg, hogy teljesen sikerült megszabadulnunk a béklyóktól, melyeket szellemi és anyagi téren egyaránt akartak reánk kényszeríteni a moszkvai zsarnokok és csatlósaik. A történelem örök időkre fel fogja jegyezni, hogy egy kis ország népeinek megvolt a bátorsága kiállni a szocializmus tisztaságáért a szabadság és függetlenség örök érvényű eszméiért Ez évfordu ■ló alkalmával büszkeség tett ■el bennünket jugoszláviai magyarokat, hogy mi is e népek közé tartozunk. a s avarázkodás Koreai békeangyal