Magyar Szó, 1953. november (10. évfolyam, 301-329. szám)
1953-11-12 / 312. szám
A runingrettek árnyékik meg tudják védeni hegyeiket és völgyeiket A forradalom és ellenségei Törökországi levél — Én vagyok a Dárdán Ella, uraim és hölgyeim! — Ugye milyen csábítók a hegyeim és öbleim? Az első világháborús, régi pesti kuplé kezdő sorai jutnak eszembe, amikor hajónk az Égei tengerből a Dardanellák szülő bejárata elé kanyarodik. Többet nem tudok a kupléból, hiába dúdolom dallamát, további sorok nem jutnak eszembe. Amikor ez a nóta járta, amikor »sláger« volt a pesti mulatók tündérei Dárdánella jelmezében mutogatták csábító és izgató domborulataikat és völgyeiket, éppen csak elkezdtem koptatni az elemi padjait és szövege sem volt kötelező olvasmány, sőt... Annak előtte és azóta is igen-igen csábítóan voltak a Dardanellák magaslatai és öblei. Izgatták Nyugatot is, de főleg Keletre hatottak csábítóan. A mindenkori »minden oroszok cárja« fél szemét mindig rajtuk tartotta és újabban is erre sandítanak Moszkvából. Ám a törökök féltve óvták és óvják a Dardanellák »bájait«, a szűk tengerszoros fölött uralkodó magaslatokat, a partokat csipkéző öblöket. Bal felől, Gallipoli félsziget csücskéről intő jelként idefehérlik a világháborúban elesett angol katonák emlékműve, mögötte katonás glédában felsorakoznak a sírkeresztek, az 1915-ben balsikerrel végződött partraszállás áldozatainak hantjai, jobbról pedig, az ázsiai részen az egyik dombról fehér kövekkel kirakott, mérföldnyíre látható számok emlékeztetnek az esemény napjára: 1915. III. 17. Nevezetes nap ez Törökország történetében. Akkor kapta szárnyra a hír Kemál nevét — még nem hívták Atatürknek, a Haza Atyjának — mert az ő parancsnoksága alatt verték vissza az angol támadást. Most, hogy keresztülhaladunk a hol szűk, hol még szűkebb szoroson, fel-feltűnik egy-egy török hadihajó, partmenti őrhajó vagy kikandikál a vízből valamelyik tengeralattjáró periszkópja, a partokon pedig — úgy mondják, látni nem lehet — jól álcázott erődítményekből öblös ágyuk figyelik az eget és a vizet. A két világrész — jobb-ról Ázsia, balról Európa — szorítása lassan enged, a Dardanellák végén járunk. Hajónk orra már a Márvány tenger zöldeskék vizére rajzol fehér habcsikot, a szél előbb csak élénk majd egyre erősebb és kellemetlenebb. Kelet felől fut, a Boszporuszon keresztül a Fekete tengerről és még azon túl is, a nagy orosz síkságról és onnan vajmi ritkán jön valami kellemes. A partok is távolodnak, közepén szeljük át a Márvány tengert. Magyar vonatkozással köszönt ránk a késő esti órákban Isztanbul is. Jedikule külváros lámpái törik meg elsőnek az egyhangú sötétséget. Jedikule magyarul héttornyot jelent. A lámpák egyre sokasodnak. Nem csak a parton, a vizen is. A Boszporusz kapujában vagyunk az Aranyszarv öböl tölcsérének nyílásában. A két part között közlekedő gyorsjáratú hajócskák, a »viziautóbuszok« erős fényszórókkal végigpásztázzák az öblöt, szabad utat keresnek a szerteszét horgonyzó hajók között Isztanbul egy része — Szkutari, az óváros és néhány újabb villanegyed — az ázsiai parton van, ezért az öblön keresztül igen élénk a közlekedés. Hajónk már csak fél gőzzel halad, lassan, óvatosan. A gépek dohogása eltompul, majd füttyszó hallatszik és nyomában nagy lánccsörgéssel és robajjal fenékre süllyednek a horgonyok, hogy magkapaszkodjanak és néhány napra — ki tudja meddig — helyhez kössenek bennünket. Szemben velünk a Dolma Bahcse, az egykori szultáni palota márvány falai fehérlenek a sötét háttérből, a másik oldalon — gyárkéményeknek vélnéd őket — megszámlálhatatlanul sok karcsú minaret ágaskodik a város fölé. Karcsúak a minarettek, árnyékuk mégis évszázadokon keresztül elsötétítette egész Törökországot. Pedig hatalmas birodalom volt, mélyen belenyúlt Európába és kiterjedt az Indiai óceánig. A karcsú minarettek tövében terpeszkedő kupolás mecsetekben szabták meg a török birodalom népeinek útját és sorsát. Az út nem vezetett sehova, a sors sorstalan volt és kilátástalan. A pasák basálkodtak — nevük eggyé vált a korlátlan hatalom fogalmával — a nép pedig húzta az igát és a hetedik menyországba vetette reményét, amelyben majdan bülbülszavu hurik, azaz csalogányhangú angyalok égi gyönyörben részesítik a tudafa árnyékában. A földi hurik és gyönyörök és minden amit a föld sokak verejtéke árán termett, megmaradt a keveseknek. Reformoknak mondják Kemál Atatürk életművét, mert félnek a forradalom szótól, ám amit Kemál tett, több volt a reformoknál. Forradalom volt, polgári értelemben mélyreható és hosszú, de — sokan mondják — befejezetlen forradalom. Életében a török jövőnek csak az alapjai készültek el és az alapokon egy-egy fal. A betetőzés akkor elmaradt és most sem készül a tető. Sőt. Gondot okoz az eddig elkészült építmény megóvása is, mert még mindig akadnak, és igen gyakran, akik lazítani igyekeznek az építmény téglasorait, akik újra ki akarják terjeszteni a minarettek árnyékát. Kemál és hívei nehéz harcot folytattak a hatalom megszerzése után is, amíg felfedték a nők arcát és kiszabadították őket a háremből, levették a férfiak fejéről fezt és eltörölték az arab betűket, amelyek csak vajmi keveseknek adtak alkalmat a betűvetés elsajátítására. Mindez és sok más intézkedés éppen olyan forradalmi cselekmény volt, mint a szultán és családjának elűzése, a kalifátus szétugrasztása és egyházi palástba burkolt világi hatalmának megdöntése. Kemény harc volt, szívós ellenállást kellett megtörni. Csak példaként említem meg, hogy a latinbetűs írás kötelező használatát a törvény minden szigora mellett állásvesztéssel sújtotta az új írást nem tudó tisztviselőket — csak akkor tudták biztosítani, amikor a nyomdákban már beolvasztottak minden arab betűanyagot és megsemmisítették az arab betűöntődéket. Forradalmi cselekménynek számított itt. Törökországban az is, hogy a török nők — már 1930-ban, előbb mint Franciaországban — szavazati jogot kaptak és aktív részt vehettek az ország politikai életében alig néhány esztendővel azután, hogy fedetlen arccal kimerészkedhettek az utcára. Nagy távlatokat nyitott a nők bebocsátása az egyetemekre és főiskolákba, a sok sok iskola megnyitása, de erősen sokkiti ezeket a távlatokat, hogy még ma is sok ezer török faluban nincs elemi iskola. És mégis akadnak, akik ezt is soknak tartják. A haladás ellenségei mindig találnak utat és módot, hogy szervezkedjenek és ha egyik szervezetüket szétugrasztották, megteremtették a másikat. Legutóbb a »Milet« pártban sorakoztak föl Ez a párt is disszidensekből alakult. Ahogy a demokrata párt kivált a republikánusból néhány esztendővel ezelőtt, úgy alakult a demokrata párt disszidenseiből a Milet. A hodzsák és az egyházi reakció egyéb uszályhordozói lecsaptak rá, kisajátították maguknak és a párton keresztül egyre élénkebben és egyre hatékonyabban is propagálták »eszméiket«. Hatékonyan azért, mert mindazok, akiknek reményeit a három évtized alatt elért eredmények sem teljesítették, akik sok okból elégedetlenek, az új párttól várták sorsuk jobbrafordulását. — Azért nékülöztök, mert elrugaszkodtatok Allahtól — hirdették a hodzsák a mecsetekben és hirdetik most is a Milet párt gyűlésein. Lám amig mindannyian igazhitüek voltunk és betartottuk a parancsokat nagy birodalmunk volt és senki sem bírt velünk. Nyíltan agitálnak a latinbetűs írás és minden ellen, ami szerintük ellenkezik a Koránnal, eget és földet ígérnek követőiknek és mindenekfölött mint a legnagyobb földi gyönyörűséget a többnejűség visszaállítását. A Milet párt híveinek száma egyre gyarapodott. Nem is csoda, hiszen Kisázsia belsejébe harminc év alatt is alig hatolt be fény, sok sok földművest még mindig feudális kapcsolatok fűznek a földesúrhoz. Szemük még alig nyílt fel ahhoz, hogy felismerjék, hogy a sok és sokféle szónoklat és ígérgetés mögött mi húzódik meg. Pedig a »Milet« egyre nyiltabban lép fel. Hasonló című lapjában folyton izgatóbb hangú cikkek jelentek meg és amikor más, haladóbb lapok vitába szálltak a »Milet« állításaival nyíltan gyilkosságra bujtogatott . Nem akad egyetlen igaz hitű muzulmán ebben az országban, aki elhallgattatná ellenségeinket. Egy hodzsáktól félrevezetett és fanatizált fiatal diák revolverével rálőtt a »Milet«-et támadó egyik újságíróra. Csak ekkor ismerték fel igazán milyen veszély rejlik a »Milet« pártban. A veszély felismerése arra késztette a parlamentet, hogy mandátumának lejárta előtt, utolsó cselekményként törvényt fogadjon el, amely szigorú büntetések kilátásba helyezésével megtiltja, hogy a vallást a politika szolgálatába állítsák és a vallás cégére alatt politikai tevékenységet folytassanak. A törvény rendelkezései módot adnak arra, hogy bárkit, aki bármilyen vallási aktusnál politikai kérdéseket feszeget vagy politikai gyűlésen a vallásra, a prófétára és a Koránra hivatkozik és ezekkel izgat, rögtön letartóztassák, bilincsbe verjék és bíróság elé állítsák. A bíróságok a törvény alapján az ilyen ügyekben gyorsított eljárással, minden halogatás nélkül lefolytatják a tárgyalást és ki"”'1 Ítéletet, amely húszévi börtönig terjedhet. A parlament közbelépése éppen idejekorán történt — ez az általános vélemény itt Törökországban Nem csak azért, mert áprilisban választások lesznek az országosan a »Milet« párt agitálása esetleg megbontotta volna a belpolitikai erők csoportosulását és nem csak azért, mert — mint kiderült — a »Milet« párt egyes vezető tagjai kapcsolatokat tartottak fönn az elűzött uralkodócsalád egy tagjával és már a szultáni trón és a kalifátus visszaállításáról is terveket szőttek, hanem kiderült az is, hogy a »Milet«-be utat találtak kominformista elemek is. A fent említett törvény egyik rendelkezése arról szól, hogy bármelyik párt nyílt gyűlésen felszólaló tagjának szavaiért nem csak ő maga, hanem a pártvezetőség is felelős és lehetőséget ad arra is, hogy azt a politikai pártot, amelynek tagjai és vezetősége ellen több ízben fölmerül ilyen kifogás, betilthassák. Ebből és az utóbbi időben gyakori »Milet«elleni bűnperekből arra lehet következtetni, hogy a mindenendű és rangú reakció csoportosulásának napjai meg vannak számlálva. A »Milet« párt előreláthatóan nem éri meg a választások napját és a karcsú minarettek árnyéka megmarad megszabott határai között, nem árnyékolja be, nem borítja újra sötétségbe ezt az országot és népét. KOLLIN József A trieszti kikötő egy részlete ilanduc Matti szundikat EZZEL A WÖSNVVeH p P&40E -UÓLiNTOM- I i . áv\rű,t.I JEt \ p- Az olasz gazdasági körök elégedetlenek a kormány jugoszlávellenes politikájával A Jugopress jelenti: Goricából szerzett értesülések szerint, az olasz gazdasági körök elégedetlenek a Jugoszláviába irányuló kivitel betiltása miatt. Hogy az olasz kormánynak ezzel az intézkedésével a gazdasági körök nem egyeznek, bizonyítja az is, hogy az október 8-i döntés után is miután Jugoszláviával szemben kiélezték a helyzetet növelték ajánlataikat a jugoszláv külkereske ,delmi vállalatoknak A múlt évi kivitelhez viszonyítva, ez év első felében az olaszok 9,4-ről 12,9 milliárd lírára, Jugoszlávia pedig 8- ról 9,2 milliárd lírára emelte kivitelét A jugoszláv-olasz kereskedelmi szerződés határidejét ez év végéig meghosszabbították, ezért az olasz gazdasági körök elégedetlenséggel tekintenek a két ország kapcsolatainak fejlődésére és attól félnek, hogy kormányuk továbbra is betilt minden Jugoszláviába irányuló szállítást hiszen ezzel elsősorban az olasz gazdaságnak okoz kárt. A főtistti szőlő is az oroszoknakc köszön- Itető Ez a magyarországi tájékoztatóirodások legújabb „felfedezése" A szovjet-magyar vegyes társaság lapjába, az Új Világba, Agárdi Ferenc cikket írt, melyben bizonyítja Nagy Péter cár szerepét a tokaji szőlészet kifejlesztésében. A XVIII. század elején Nagy Péter cár a tokaji hegyeken több hold szőllőt vásárolt, hogy a zavarmentes szőlőtermelést bebiztosítsa, egy század kozákot vezényelt a tokaji szőllőkbe, akik egymást váltogatva majd száz évig éltek ott. A kozákok látták el az orosz cári udvart eredeti tokaji borral, amíg azután a Habsburgok véget nem vetettek az oroszok tokaji gazdálkodásának. Agárdi szerint, az oroszok tokaji tartózkodása nagy haszonnal járt, mert a szatmári, hajdúböszörményi és a hajdúdorogi földműveseknek „baráti segítséget“ nyújtottak. Az „Új Világ“ cikkét nem nehéz összefüggésbe hozni a ma is nagy mennyiségben Oroszországba vándorló tokaji borral, amelyet ott nagy élvezettel fogyasztanak.