Magyar Szó, 1958. október (15. évfolyam, 245-271. szám)
1958-10-22 / 263. szám
ff *. oldal "5* ... hogy egyre több olyan telefonkészüléket hoznak forgalomba, amelynél a beszélgetéshez csak egy •gombnyomásra van szükség, a hallgatót azonban nem kell kézbevenni. Akívánt szám tárcsázása után a telefon kezelője lenyomja a tárcsa mellett levő gombot, azután a készülékhez szerelt mikrofonba beszél, a vonal másik végén pedig egy kis asztali hangszóró közvetíti hangját. Beszélgető partnere hasonló módon válaszol. Akészüléiket, amelynek egyik legújabb típusát a Siemens- Halske cég dolgozta ki, a szokásos hallgatóval is ellátták, ezt azonban csak olyan beszélgetéseknél veszik igénybe, amelyeknél el akarják kerülni, hogy a jelenlevő harmadik személy is hallja a szöveget. ... hogy a csecsemőhangoik jelentésével foglalkozó amerikai pszichológusok arra a következtetésre jutottak, hogy a »mama« szó, amely a világ valamennyi újszülöttjének szókincsében szerepel, fájdalmat, rossz hangulatot fejez ki, a »balba, »dada«, »gaga«, »didididi«, és »glug-glug« hangjelekkel viszont jó hangulatukat juttatják kifejezésre az ifjú emberpalánták. ... hogy a szovjet vitaminkutató tudományos intézet több éven át kísérletezett, míg végül számos olyan vitamin mesterséges előállítását oldotta meg, amely a természetben csak ritkán fordul elő, illetve természetes anyagokból csak bonyolult eljárással vonható ki, ezért gyártása rendkívül költséges. Az A- vitamint például, amelyet a bálnamájból, illetve karotin formájában bonyolult eljárásokkal répáiból vonnak ki, szovjet tudósok acetilénből állítják elő. A B- vitamint etilénből, a C-vitamint glukózéból, a K-vitamint az úgynevezett betametiloaftochinon nevű szintetikus anyagból gyártják. Az intézet munkatársai az új készítmények nagyüzemi gyártásának módszerét is kidolgozták. MÄGTAK SZÓ Merre mentek a partizánok? (39) Preszjenica partizán faluban, közvetlenül Igmánnál csak asszonyokat és gyermekeket találtak. Megálltak a falu központjában. — Merre mentek a partizánok? — kérdezte Tempó. — Nem tudjuk — válaszolták az asszonyok habozva. Tempo és Tósa követelték, hogy mondják meg, merre mentek a partizánok. Senki sem akarta elárulni az utat, a falu népe gyanakodva nézte őket. Végül egy öregasszony lépett hozzájuk és megkérdezte: — Nem Styepánt keresitek ti? A Styepán nevet akkor Borisa Kovácsevics, a boszniai-hercegovinai tartományi pártvezetőség és főparancsnokság tagja viselte. — De bizony éppen őt keressük! — válaszolták egyszerre Tempo és Tósa. Az asszonyok kissé felbátorodtak. Azonnal élelmet hoztak nekik. — Nem hittem nektek — mondta az öregasszony. A faluból elküldtek valakit Borisa Kovácsevicshez, és ez csakhamar meg is érkezett. Elmondta, hogy a brigádok Tito parancsnoksága alatt már átkeltek a vasútvonalon. Borisával együtt érkezett Rade Hamovics a harmadik offenzívában megtizedelt kalimoviki egység parancsnoka is. — Nem éritek utól a brigádokat — mondotta — Az usztasák az este megszállták a vasútvonalat. — Utánuk kell mennünk, nem változtathatunk irányt. A kísérők egy része ott maradt az Igmánon, a többiek bár kimerültek voltak, gyors menetelésben elindultak a Szarajevo-Mosztár vasútvonal felé. Éjjel-nappal gyalogoltak,és Hadzsityi falu fölött jutottak ki a vasútvonalra. Vezetőjük innen visszafordult, s a partizánok maguk folytatták tovább az utat Drozgometig. Itt újabb csalódás érte őket: — A partizánok elmentek! — mondották nekik a parasztok. — Merre? — kérdezte idegesen Tempo. — Arra valahová Kresevó felé. Egy percet sem pihentek, azonnal indultak nyugat felé. Alig vonszolták magukat a nagy fáradságtól. Kresevó közelében lövöldözést hallottak. A második proletárbrigád éppen akkor végzett az usztasa helyőrséggel. Amint megérkeztek a brigádparancsnokságra, eledelt és vezetőt kaptak és Osztrosác irányába küdték őket, ott volt Tito és a főparancsnokság. Szeonica faluban megtalálták a Központi Pártvezetőséget és Titot. A főparancsnok nagyon megörült amikor meglátta hogy a romanijai elvtársak életben vannak. Sokáig elbeszélgetett velük, minden iránt érdeklődött s kérdezősködött a harcosok felől. Azt javasolta nekik, hogy először pihenjék ki magukat s azután tartsanak ülést. A főparancsnokságon négy napot, töltöttek. Sokat panaszkodtak arra, hogy a parasztok megbízhatatlanok. Tito az októberi forradalom nehéz napjairól beszélt nekik, amikor a vörösök egész egységei mentek át a fehérekhez, a fehérek pedig a vörösökhöz. Itt van is Kelet-Boszniában itt-ott opportunizmus, mégis jobb, mintha pártoskodás lenne. — Tito egyetértett Tempo véleményével. — Lám, van már új rohambrigádotok is — mondotta elégedetten. Ezután figyelmeztette őket, hogy több taktikával kell dolgozniok. Csak azellenséggel számoljatok le, ne pedig a félrevezetett parasztokkal. (Folytatjuk) SZÖVEG NÉLKÜL Szerda, 1958. X. 22. 1 219. KERESZTREJTVÉNY VÍZSZINTES SOROK: 1. Lehajii, 5. Olasz folyó, 6. . . . nyer. (lehetőséget teremt magának vamire), 8. így becézik a kártyajátékot, 9. Előidéz, 10. Többesszámú személyes névmás, 12. Következménnyel jár, 14. Kis-Ázsia és Északkelet-Afrika egyik nagy nyelv- és népcsoportja, 15. Mulatságos, 17. Hegycsúcs, 18. Időhatározó, 19. Híres olasz hegedű készítő mester. FÜGGŐLEGES SOROK: 1. Igavonó, 2. Ék, 3. Állatlakás, 4. Hangszer, 5. Saját ügyében, a maga érdekében, 7. Harcászat, mesterkedés, 8. Ilyen szó is van* 11. Vágó szerszám, 13. Gyógyítás, 14. Sik, 16. Omladék, 18. Többesszámú személyes névmás. A 218. megfejtése VÍZSZINTES SOROK: 6. Temetés, 18. Szatíra. FÜGGŐLEGES SOROK: 6. Tévedés, 7. Seslina. I : — Azt ugyan nem, de.. . A kocsi nagyot rándult, a két utazó — a megtermett amerikai és az alacsony kis belga — kidugta fejét az ablakon és látta, amint a hosszú, fényesen kivilágított pályaudvar elsiklik mellette. Az Orient Expressz megkezdte háromnapos útját Európán át. III. FEJEZET. Poirot visszautasít egy megbízást. Elég későre járt az idő, amikor Hercule Poirot másnap ebédelni ment az étkezőbe. Korán kelt föl, jóformán egyedül reggelizett, aztán a délelőtti órákat azzal töltötte, hogy átnézte annak az esetnek jegyzeteit, amely miatt olyan sürgősen Londonba hívták. Útitársait alig látta. Mr. Bone vidám integetéssel köszöntötte földijét és hellyel kínálta meg asztalánál. Ezt az asztalt, mint Poirot hamarosan észrevette, elsőnek és kitüntető figyelemmel szolgálta ki a pincér. Egyébként is az ebéd szokatlanul kitűnő volt. Csak mikor már a pompás krémsajtot fogyasztották jóízűen, szánta rá magát Mr. Boyc, hogy az evésen kívül egyébbel is foglalkozzék. — Ó, ha Balzac tollával rendelkezném — sóhajtotta — akkor talán le tudnám írni méltón és színesen ezt a jelenetet itt. Nézze csak, mon ami: itt köröskörül mindenféle osztály és nemzet emberei ülnek. A legkülönbözőbb korú emberek. Három napra ezeket a vadidegen embereket összezárták. Egy tető alatt alszanak és esznek, nem kerülhetik el egymást. A három nap elteltével azonban elválnak, szétszóródnak a világ minden tája felé, elindulnak a maguk legkülönbözőbb dolgai után és talán soha többé nem találkoznak az életben. — És mégis.... tegyük föl, hogy valami szerencsétlenség történik — mondotta Poirot. — Nem! Inkább ne tegyük föl! — Persze, nagyon sajnálatos volna, de mégis tegyük föl, hogy megtörténik, akkor mindezeket az embereket mégis összebilincseli a halál! — Még egy kis bort — próbálta Mr. Boyc elterelni másfelé a beszélgetést. — Ez bizony elég beteges ötlet, öregem. Talán nincs rendben az emésztése? — Lehet, hogy a szíriai konyha nem vált javára a gyomromnak — bólintott Poirot, lassan hörpintve a pohárból és okos szeme az étkezőkocsi utasait vizsgálgatta. Tizenhárman ültek ott és, ahogy Mr. Bouc nagyon helyesen megjegyezte, mindenféle rendű, rangú, nemzetiségűek. A szemben álló asztalnál három férfi ült. Az étkező kiszolgáló személyzetének gyakorlott, biztos és ritkán tévedő ítélete rakta őket így egy asztalhoz. A kövér, sötétbőrű olasz valóságos gyönyörrel piszkálta fogát. Vele szemben szikár és tiszta angol, a jónevelésű inas sajátos és kifejezéstelen arcával. Mellette pediig hangosan és teleszájjal beszélt a zömök amerikai — minden valószínűség szerint kereskedelmi utazó... — Csak alaposan kell megcsinálni! — harsogta mély orrhangon. Az olasz a fogpiszkálóval hadonászott a levegőben. — Természetesen. Hiszen előbb is és egyre ezt mondtam. Az angol kinézett az ablakon és köhécselt. Poirot tekintete továbbsiklott. Egyik kis asztalnál, egyenesen, mint a gyertyaszál, ült a legrútabb öreg hölgy, akit valaha életében látott. El kellett azonban ismernie, hogy csúfsága nagy előkelőséggel párosult. A hölgy nyaka körül nagy gyöngyökből font zsinór kígyózott. Valódi gyöngyök, bármilyen valószínűtlen volt is. A kezén sok gyűrű csillogott, a szék támlájára pedig hanyagul odavetve —amint a válláról lecsúszott — hevert drága coboly kabátja. Kicsiny és drága sapka tette még rútabbá sárga, békaszerű arcát. Most udvarias, tiszta, de parancsoló hangon szólt a pincérnek: — Lesz szíves, egy üveg ásványvizet és nagy pohár narancslevet tétetni a fülkémbe. És, kérem, gondoskodjék arról is, hogy estére főtt halat és fiatal csirkét kapjak mártás nélkül. A pincér előzékenyen biztosította, hogy minden kívánsága teljesülni fog, mire a hölgy, könnyed fejbólintással, fölkelt. A pillantása odatévedt Hercule Poirotra, de aztán továbbsiklott róla az arisztokrata dáma érdelődés-mentes közömbösségével. — Dragomiroff hercegnő — mondta Mr. Bouchalkan. — Orosz nő, akinek férje még a forradalom előtt pénzzé tette minden vagyonát és átcsempészte a határon. Csúf, mint az éjszaka, de példátlanul gazdag. Poirot bólintott. Nem először hallott a hercegnőről. Másik, nagyobb asztalnál, Miss Debenham Mary érkezett két hölggyel. Az egyik idősebb nő volt kockás blúzban és tweedszoknyában. Fakószőke és sűrű haját keményen leszorítva viselte, hátul nagy csomóba csavarva és hosszúkás, szelíd arca volt, amely valahogy bárányra emlékeztette az embert.. Türelmesen hallgatta a harmadik nőt, akiből szinte lélekzetvétel nélkül áradt a szó. — ... s ezért azt mondta a leányom: »Mama, ebben az országban nem élhetsz amerikai módra. Az emberek itt már természetüknél fogva lomhák és lusták...« Igen, ezt mondta. Mindennek ellenére nagyon csodálkoznának, hogy a mi iskolánk milyen eredményeket ért el ott. A tanári kar elsőrangú és kitűnő. Véleményem szerint minden a nevelésen múlik. Híveknek kell maradnunk nyugati ideáljainkhoz és meg kell tanítanunk a leletet, hogy megismerjék és kövessék. A leányom azt mondja... — A vonatot alagút nyelte el, a hölgy nyugodt, monoton hangját pedig az alagút dübörgése. (Folytatjuk)