Magyar Szó, 1958. október (15. évfolyam, 245-271. szám)

1958-10-22 / 263. szám

ff *. oldal "5* ... hogy egyre több olyan telefonkészüléket hoznak forgalomba, amelynél a beszélgetéshez csak egy •gombnyomásra van szük­ség, a hallgatót azonban nem kell kézbevenni. A­­kívánt szám tárcsázása után a telefon kezelője le­nyomja a tárcsa mellett le­vő gombot, azután a készü­lékhez szerelt mikrofonba beszél, a vonal másik vé­gén pedig egy kis asztali hangszóró közvetíti hang­ját. Beszélgető partnere hasonló módon válaszol. A­­készüléiket, amelynek egyik legújabb típusát a Siemens- Halske cég dolgozta ki, a szokásos hallgatóval is el­látták, ezt azonban csak olyan beszélgetéseknél ve­szik igénybe, amelyeknél el akarják kerülni, hogy a jelenlevő harmadik sze­mély is hallja a szöveget. ... hogy a csecsemőhan­­goik jelentésével foglalkozó amerikai pszichológusok ar­ra a következtetésre jutot­tak, hogy a »mama« szó, a­­mely a világ valamennyi új­szülöttjének szókincsében szerepel, fájdalmat, rossz hangulatot fejez ki, a »ba­lba, »dada«, »gaga«, »didi­­didi«, és »glug-glug« hang­jelekkel viszont jó hangu­latukat juttatják kifejezés­re az ifjú emberpalánták. ... hogy a szovjet vita­minkutató tudományos in­tézet több éven át kísérle­tezett, míg végül számos olyan vitamin mesterséges előállítását oldotta meg, a­­mely a természetben csak ritkán fordul elő, illetve természetes anyagokból csak bonyolult eljárással vonható ki, ezért gyártása rendkívül költséges. Az A- vitamint például, amelyet a bálnamájból, illetve karo­­tin formájában bonyolult eljárásokkal répáiból von­nak ki, szovjet tudósok acetilénből állítják elő. A B-­ vitam­int etilénből, a C-vitamint glukózéból, a K-vitamint az úgynevezett betametiloaftochinon nevű szintetikus anyagból gyárt­ják. Az intézet munkatár­sai az új készítmények nagyüzemi gyártásának módszerét is kidolgozták. M­ÄGTAK SZÓ Merre mentek a partizánok? (39) Preszjenica partizán fa­luban, közvetlenül Igmán­­nál csak asszonyokat és gyermekeket találtak. Megálltak a falu központ­jában. — Merre mentek a par­tizánok? — kérdezte Tem­pó. — Nem tudjuk — vála­szolták az asszonyok ha­bozva. Tempo és Tósa követel­ték, hogy mondják meg, merre mentek a partizá­nok. Senki sem akarta el­árulni az utat, a falu népe gyanakodva nézte őket. Végül egy öregasszony lé­pett hozzájuk és­ megkér­dezte: — Nem Styepánt kere­sitek ti? A Styepán nevet ak­kor Borisa Kovácsevics, a boszniai-hercegovin­ai tartományi pártvezetőség és főparancsnokság tagja viselte. — De bizony éppen őt keressük! — válaszolták egyszerre Tempo és Tósa. Az asszonyok kissé fel­bátorodtak. Azonnal élel­met hoztak nekik. — Nem hittem nektek — mondta az öregasszony. A faluból elküldtek va­lakit Borisa Kovácsevics­­hez, és ez csakhamar meg is érkezett. Elmondta, hogy a brigádok Tito parancs­noksága alatt már átkel­tek a vasútvonalon. Bori­sával együtt érkezett Ra­­de Hamovics a harmadik offenzívában megtizedelt kalimoviki egység parancs­noka is. — Nem éritek utól a brigádokat — mondotta — Az usztasák az este meg­szállták a vasútvonalat. — Utánuk kell mennünk, nem változtathatunk irányt. A kísérők egy része ott maradt az Igmánon, a töb­biek bár kimerültek vol­tak, gyors menetelésben el­indultak a Szarajevo-Mosz­tár vasútvonal felé. Éjjel-nappal gyalogoltak,é­s Hadzsityi falu fölött ju­tottak ki a vasútvonalra. Vezetőjük innen visszafor­dult, s a partizánok maguk folytatták tovább az utat Drozgometig. Itt újabb csalódás érte őket:­­ — A partizánok elmen­tek! — mondották nekik a parasztok. — Merre? — kérdezte idegesen Tempo. — Arra valahová Kre­­sevó felé. Egy percet sem pihen­tek, azonnal indultak nyu­gat felé. Alig vonszolták magukat a nagy fáradság­tól. Kresevó közelében lö­völdözést hallottak. A má­sodik proletárbrigád éppen akkor végzett az usztasa helyőrséggel. Amint megérkeztek a brigádparancsnokságra, ele­delt és vezetőt kaptak és Osztrosác irányába küdték őket, ott volt Tito és a főparancsnokság. Szeonica faluban meg­találták a Központi Párt­vezetőséget és Titot. A fő­­parancsnok nagyon meg­örült amikor meglátta hogy a romanijai elv­tár­­sak életben vannak. Soká­ig elbeszélgetett velük, minden iránt érdeklődött s kérdezősködött a harco­sok felől. Azt javasolta nekik, hogy először pi­henjék ki magukat s az­után tartsanak ülést. A főparancsnokságon négy napot, töltöttek. So­kat panaszkodtak arra, hogy a parasztok megbíz­hatatlanok. Tito az októ­beri forradalom nehéz nap­jairól beszélt nekik, ami­kor a vörösök egész egy­ségei mentek át a fehérek­hez, a fehérek pedig a vö­rösökhöz. Itt van is Kelet-Boszniá­ban itt-ott opportunizmus, mégis jobb, mintha pártos­kodás lenne. — Tito egyetértett Tempo véle­ményével. — Lám, van már új rohambrigádotok is — mondotta elégedetten. Ezután figyelmeztette őket, hogy több taktiká­val kell dolgozniok. Csak az­­ellenséggel szá­moljatok le, ne pedig a félrevezetett parasztokkal. (Folytatjuk) SZÖVEG NÉLKÜL Szerda, 1958. X. 22. 1 219. KERESZTREJTVÉNY VÍZSZINTES SOROK: 1. Leha­­jii, 5. Olasz folyó, 6. . . . nyer. (lehetőséget teremt magának va­­mire), 8. így becézik a kártyajá­tékot, 9. Előidéz, 10. Többesszá­­mú személyes névmás, 12. Kö­vetkezménnyel jár, 14. Kis-Ázsia és Északkelet-Afrika egyik nagy nyelv- és népcsoportja, 15. Mu­latságos, 17. Hegycsúcs, 18. Idő­határozó, 19. Híres olasz hegedű készítő mester. FÜGGŐLEGES SOROK: 1. Iga­vonó, 2. Ék, 3. Állatlakás, 4. Hangszer, 5. Saját ügyében, a maga érdekében, 7. Harcászat, mesterkedés, 8. Ilyen szó is van* 11. Vágó szerszám, 13. Gyógyítás, 14. Sik, 16. Omladék, 18. Többes­­számú személyes névmás. A 218. megfejtése VÍZSZINTES SOROK: 6. Teme­­tés, 18. Szatíra. FÜGGŐLEGES SOROK: 6. Té­vedés, 7. Seslina. I : — Azt ugyan nem, de.. . A kocsi nagyot rándult, a két utazó — a meg­termett amerikai és az alacsony kis belga — ki­dugta fejét az ablakon és látta, amint a hosszú, fényesen kivilágított pályaudvar elsiklik mellette. Az Orient Expressz megkezdte háromnapos útját Euró­pán át. III. FEJEZET. Poirot visszautasít egy megbízást. Elég későre járt az idő, amikor Hercule Poirot másnap ebédelni ment az étkezőbe. Korán kelt föl, jóformán egyedül reggelizett, aztán a délelőtti órá­kat azzal töltötte, hogy átnézte annak az esetnek jegyzeteit, amely miatt olyan sürgősen Londonba hívták. Útitársait alig látta. Mr. Bone vidám integetéssel köszöntötte földijét és hellyel kínálta meg asztalánál. Ezt az asztalt, mint Poirot hamarosan észrevette, elsőnek és kitüntető figyelemmel szolgálta ki a pincér. Egyébként is az ebéd szokatlanul kitűnő volt. Csak mikor már a pompás krémsajtot fogyasz­tották jóízűen, szánta rá magát Mr. Boyc, hogy az evésen kívül egyébbel is foglalkozzék. — Ó, ha Balzac tollával rendelkezném — sóhaj­totta — akkor talán le tudnám írni méltón és színe­sen ezt a jelenetet itt. Nézze csak, mon ami: itt kö­röskörül mindenféle osztály és nemzet emberei ülnek. A legkülönbözőbb korú emberek. Három napra eze­ket a vadidegen embereket összezárták. Egy tető alatt alszanak és esznek,­­ nem kerülhetik el egy­mást. A három nap elteltével azonban elválnak, szét­szóródnak a világ minden tája felé, elindulnak a ma­guk legkülönbözőbb dolgai után és talán soha többé nem találkoznak az életben. — És mégis.... tegyük föl, hogy valami szeren­csétlenség történik — mondotta Poirot. — Nem! Inkább ne tegyük föl! — Persze, nagyon sajnálatos volna, de mégis tegyük föl, hogy megtörténik, ak­kor mindezeket az embereket mégis összebilincseli a halál! — Még egy kis bort — próbálta Mr. Boyc elte­relni másfelé a beszélgetést. — Ez bizony elég bete­ges ötlet, öregem. Talán nincs rendben az emésztése? — Lehet, hogy a szíriai konyha nem vált javára a gyomromnak — bólintott Poirot, lassan hörpintve a pohárból és okos szeme az étkezőkocsi utasait vizs­­gálgatta. Tizenhárman ültek ott és, ahogy Mr. Bouc nagyon helyesen megjegyezte, mindenféle rendű, rangú, nemzetiségűek. A szemben álló asztalnál há­rom férfi ült. Az étkező kiszolgáló személyzetének gyakorlott, biztos és ritkán tévedő ítélete rakta őket így egy asztalhoz. A kövér, sötétbőrű olasz valóságos gyö­nyörrel piszkálta fogát. Vele szemben szikár és tiszta angol, a jónevelésű inas sajátos és kifejezéstelen arcával. Mellette pediig hangosan és teleszájjal be­szélt a zömök amerikai — minden valószínűség sze­rint kereskedelmi utazó... — Csak alaposan kell megcsinálni! — harsogta mély orrhangon. Az olasz a fogpiszkálóval hadonászott a leve­gőben. — Természetesen. Hiszen előbb is és egyre ezt mondtam. Az angol kinézett az ablakon és köhécselt. Poirot tekintete továbbsiklott. Egyik kis asztalnál, egyenesen, mint a gyertya­szál, ült a legrútabb öreg hölgy, akit valaha életében látott. El kellett azonban ismernie, hogy csúfsága nagy előkelőséggel párosult. A hölgy nyaka körül nagy gyöngyökből font zsinór kígyózott. Valódi gyön­gyök, bármilyen valószínűtlen volt is. A kezén sok gyűrű csillogott, a szék támlájára pedig hanyagul odavetve —amint a válláról lecsúszott — hevert drága coboly kabátja. Kicsiny és drága sapka tette még rútabbá sárga, békaszerű arcát. Most udvarias, tiszta, de parancsoló hangon szólt a pincérnek: — Lesz szíves, egy üveg ásványvizet és nagy po­hár narancslevet tétetni a fülkémbe. És, kérem, gondoskodjék arról is, hogy estére főtt halat és fia­tal csirkét kapjak mártás nélkül. A pincér előzékenyen biztosította, hogy minden kívánsága teljesülni fog, mire a hölgy, könnyed fej­­bólintással, fölkelt. A pillantása odatévedt Hercule Poirotra, de aztán továbbsiklott róla az arisztokrata dáma érdelődés-mentes közömbösségével. — Dragomiroff hercegnő — mondta Mr. Bouc­halkan. — Orosz nő, akinek férje még a forradalom előtt pénzzé tette minden vagyonát és átcsempészte a határon. Csúf, mint az éjszaka, de példátlanul gazdag. Poirot bólintott. Nem először hallott a herceg­nőről. Másik, nagyobb asztalnál, Miss Debenham Mary érkezett két hölggyel. Az egyik idősebb nő volt kockás blúzban és tweedszoknyában. Fakószőke és sűrű haját keményen leszorítva viselte, hátul nagy csomóba csavarva és hosszúkás, szelíd arca volt, amely valahogy bárányra emlékeztette az embert.. Türelmesen hallgatta a harmadik nőt, akiből szinte lélekzetvétel nélkül áradt a szó. — ... s ezért azt mondta a leányom: »Mama, eb­ben az országban nem élhetsz amerikai módra. Az emberek itt már természetüknél fogva lomhák és lusták...« Igen, ezt mondta. Mind­ennek ellenére nagyon csodálkoznának, hogy a mi iskolánk milyen eredményeket ért el ott. A tanári kar elsőrangú és kitűnő. Véleményem szerint minden a nevelésen múlik. Híveknek kell maradnunk nyugati ideáljaink­hoz és meg kell tanítanunk a leletet, hogy meg­ismerjék és kövessék. A leányom azt mondja... — A vonatot alagút nyelte el, a hölgy nyugodt, monoton hangját pedig az alagút dübörgése. (Folytatjuk)

Next