Magyar Szó, 1959. december (16. évfolyam, 283-308. szám)

1959-12-20 / 299. szám

Vasárnap, 1359. XII. 2.­MAGYAR SZÓ A nap leáldozóban volt, vérvörösen iz­­zott és szemlátomást dagadt, duzzadt. Jóval nagyobb volt már, mint pár perccel előbb gondolhattam volna, s amint nézegettem a napot, egyre inkább úgy tűnt fel, hogy nyelvem is duzzad, már alig fér a számba, s hamarosan ki kell ölte­­nem. Egyszer láttam egy akasztott em­bert a város főterén, a nyelvét kiöltötte, s a templom tornyáról galambok szálltak a vállára. A szájam ize keserű volt a sör­től. A falusi kocsmáros a sömtés falának dőlve egykedvűen rágcsált valamit. Meg­figyeltem, a szája pállott, fogai hófehérek, állkapcsai jól kifejlettek. Néha bejött hozzá egy-egy ismeretlen ember, összesugdosott vele — többször is felém néztek —, azután felhajtott egy pohárka italt és sietve távo­zott. Az utcán egy kocsi döcögött végig, a ló a nyelvét lógatta. Apró porfelhő húzódott utána. Előttem, a falon, az államférfi ke­retezett képe, alatta öles hirdetmény. Úgy tűnik fel, kék színű papírra nyomták, s legalul vastag betűkkel ez állt: „Termesz­­szetek ipari növényeket”. Keserű volt a szájára ize, éreztem, mielőbb odébb kell állnom, mert amint múlott az idő, láttam, egyre többen ólálkodnak a kocsma körül. Megértettem, szándékom ellenére sem éjszakázhatom itt. Tudtam, mint ahogy vannak, akik abból élnek, hogy kivívják maguknak a dohány egyedárusításának jo­gát, másik pedig abból, hogy őrködnek az előbbiek egyedárusítási jogának tisztelet­ben tartása felett, én viszont abból,­­hogy fittyet hányok rájuk, tőlük jobb minőségű és mégis olcsóbb dohányt szerzek és áru­sítok, éppígy vannak emberek, akik abból élnek, hogy az őröket értesítik tevékeny­ségemről, még ha jómaguk kapva-kapnak is portékámon, s többre is becsülik, mint az egyedárusítókét. Négyünk érdeke hom­lokegyenest ellenkezik, de egyben miind­­annyiunk létérdeke is ez a tevékenység, virágzó üzletünket, megélhetésünket — ál­lásunkat — csak az biztosítja, ha tovább­ra is mindannyian fennmaradunk, léte­zünk, s szakadatlanul tevékenykedünk. És elvégre valamiből mindannyiunknak meg kell élni. A fenti körülmények persze meg­határozzák egymásközti viszonyunkat, ezért ■— helyzetemet felismerve — megértettem, hogy azonnal távoznom kell. Felvettem dagadozó hátizsákomat, s ekkor a kocsmá­mé nyájasan elébem állt. Keze szőrös volt, s ujját megnyálazta, habár csak vaspénz­zel fizettem. A kijáratnál egy bozontos kártya heve­­részett, nyelvét lefittyedten kiöltötte. A kocsma előtt ácsorgó emberek elhallgattak és kitértek utamból. Életemben először jár­tam ebben a faluban, senkit sem ismer­tem. Az útjelző tábláról leolvastam a szom­széd a falu nevét és a távolságot, s nyom­ban útnak is indultam. Mellettem hernyó­­rágta eperfák vonultak el, némelyiken gye­rekek gubbasztottak, s unottan falták a kövér, fekete, ócska gyümölcsöt. Amikor hátrapillantottam, láttam, tisztes távolság­ból egy sertés követ, különben pedig úgy­szólván már bealkonyodott. Felötlött ben­nem: ha már ilyen feltűnően a szomszéd falu felé indultam, akkor okvetlen itt kell maradnom ebben a faluban. A sertés nyel­vét lógatva vánszorgott utánam. A falu szélén jártam már, a házak egyre ritkul­tak. Egy hatalmas hársfa alatt sudár, ter­metes férfi álldogált karbatett kézzel, moz­dulatlanul a félhomályban. Jámbor képű ember volt, hosszú, hegyesre pödrött baj­sza békés, tuny­a járású, nagyszarvú ökrök­re emlékeztetett, kihalófélben lévő jámbor fajra. Habozás nélkül hozzá fordultam, s kertelés nélkül elmondtam, hogy dohányt csempészek, üldözőim a nyomom­ban vannak, nincs hol megszállnom éjsza­kára, hálás lennék, ha háza oltalmat nyúj­tana nekem ezen a sötét, bizonytalan éj­szakán, s mondtam még néki, kevéssel beérem, bárhol meghúznám magam, akár egy istállóban is. Habár —­ mondtam — a patkányoktól idegenkedem. Jól láttam, fekete szeme megcsillant, amikor a biz­tonságról szóltam. Semmit sem firtatott, vállamra tette súlyos kezét és barátságo­san, magabiztosan mondta, menjek csak utána, semmi gondom se legyen. Előttem lépkedett a ház felé, vagy másfél fejjel magasabb, s azzal arányosan testesebb volt tőlem, járása himbálódzó, mint a ten­gerészeké, s megfigyeltem, bal lábával mindig roggyantan lépett. Egy szobába vezetett s azt mondta, vár­jam meg, mindjárt jön. A szekrényen, asz­talon, négy széken és az ócska, egyetlen ágyon kívül alig is volt valami a szobá­ban. Az asztalon gyéren világító lámpa füstölgö­tt, mellette egy kancsó víz, pohár nélkül, a falról szúrósszemű katona nézett velem farkasszemet ágyúk és fegyverek koszorújából, köröskörül pedig, szintén a falon, a szokástól eltérően félmeztelenre vetkőzött szentek képei ékeskedtek. Nyí­lott az ajtó, s a küszöbön megjelent házi­gazdám, kezében ormótlan kaszával. Zse­béből kaszakövet szedett elő, jól meg­köp­­döste, s rámszólt: — A dohányát rakja az asztalra! Torkomon akadt a szó, s földbe gyöke­rezett a lábam. Már éppen ki akartam nyögni, hogy mit jelentsen ez, amikor rámdörgött: — Nem értette? Azt kell tennie, amit mondok! Hang nem jött a számra. Mi tagadás, nem tartozom a bátor emberek közé. Ha ezzel a tulajdonsággal dicsekedhetnék, bi­zonyára megvédeném magam, s nem szo­rulnék mások védelmére, sőt ha különösen bátor lennék, hihetőleg rég elszegődtem volna fináncnak, hogy önmagam megvé­désén kívül létfenntartásomat is éppen azzal biztosítsam, hogy másokat védek, mások érdekeit megvédem, így azonban számomra csa­k az maradt hátra, hogy csempész legyek. Belém fagyott a szó és gé­piesen megtettem mindent, amit csak házi­gazdám parancsolt, valószínűleg embert is öltem volna, ha úgy kívánja. Tehát a szekrényből előszedtem a mérleget, s ha­bár pontosan tudtam mennyi dohányom van, mert hiszen mielőtt útra keltem, fél­kilós csomagocskákat készítettem, mer mégis, házigazdám kívánsága szerint, pon­tosan megmértem dohányomat. Csak azt kívánta, hogy megmérjem, de azt már nem, hogy mondjam is meg neki az eredményt, s ezt furcsállottam. A küszöbön állt, fel­tört ingujjban, s azt hiszem, kék vászon nadrágban, rendületlenül fente a kaszát, nadrágjából kissé kibuggyanó hasa minden mozdulatára megremegett. — A pénzt is tegye az asztalra! Gépiesen cselekedtem. Már az első pil­lanatban belenyugodtam sorsomba, mely ezúttal, hittem, kétségtelenül megpecséte­lődött. Nem láttam, hogyan nyerhetnék egérutat, s azt, hogy a pénzemet is meg­­számláltatta velem, csak időhúzásnak és kínzásnak tekintettem. Amikor ránéztem, láttam: fekete szeme parázslik, hegyesre fent bajusza vasvillaként döf előre, s alsó ajka kissé remeg. Haja őszes, kissé tor­­zonborz, egyébként szakavatottan fente a kaszát. — Vetkőzzön le! — parancsolt rám és én hamarosan egy szál csinos alsónemüben álltam fogvacogva a szoba közepén. A ka­sza ütemesen és észbontóan pengett (amint kivégzéseken, hiszem, a dob pereg), házi­gazdám felém se pislantva fáradhatatlanul fente, s csak olykor-olykor állt meg, hogy hüvelykujjával végigpróbálja az élét. Meg­figyeltem, keze hatalmas, de puha, éppen olyan, mint a parasztok egykor kérges ke­ze, ha többéves katonai szolgálat alatt ki­simul és megpuhul. Jól hallatszott, ahogy a kasza éle borotválja a hüvelykujját. — Bújjon az ágyba! — szólt rám házi­gazdám, s csak amikor jobban a homály­ban lévő ágyra pillantottam, akkor láttam, hogy ott már fekszik valaki, sűrű haja látszott csupán, s két szürke szeme, egy­kedvűen s határtalan nyugalommal nézett felém. Mellébújtam, s ő rögtön megfogta a kezem és szorongatta. Megértettem, hogy nő fekszik mellettem. Tapintása nyirkos volt, tenyere kissé rospolyos. — Na, most aztán egy moccanást se! — parancsolta házigazdám. — A legkisebb neszre mindent lekaszabolok! Mozdulatlanul s remegve feküdtem az ágyban. Házigazdám elfújta a lámpát és a küszöbre ült. Szájam ize keserű volt a sörtől. Tudtam, üldözőim odakinn az utcán settenkednek. A küszöb felöl egyenletes lélegzést hallottam, s amint arra néztem, szinte láttam, hogy a sötétben is parázs­lik házigazdám szeme. Moccanni sem mer­tem, nehogy a neszt félreértse, iderohan­jon kaszájával, s beledöfje a dunyhába. Ekkor felfigyeltem, hogy az asszony egé­szen hozzám tapadt, teste nyirkos és cson­tos, tapintása hideg, s éreztem, hogy lassan engem is ellep a hideg veríték. A legki­sebb neszt sem hallottam, mondhatom, hogy boszorkányos ügyességgel húzta fe­jünkre a dunyhát, s valamit a fülembe suttogott. Rémületemet csak fokozta, amikor félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy fér­je békés bolond ugyan, de mégiscsak bo­lond, ezért leszerelték a katonaságnál, ahol zupás őrmesterként szolgált; ünnepnapo­kon, mostanában mindig elmegy a temp­lom elé, megvárja, míg a népek indulnak kifelé, s akkor vezényel nekik, a kocsi­­útról kíséri végig őket az utcán, fáradha­tatlanul diktálva a lépést. Tudatta velem, hogy ha valamivel megbízzák, nem ismer tréfát, ezért ne merészeljek megmoccanni, mert beláthatatlan következménye lehet. Elpanaszolta, hogy már rég elvált volna tőle, hiszen törvényes joga is van hozzá, de ez a jog egy fabatkát sem ér, mert nincs az a hatalom, mely biztosítaná az ő életét válás után, hiszen férje megmond­ta neki, ha elhagyja, felkoncolja, s meg is tenné, mégpedig büntetlenül, mert bo­londot nem vonhatnak felelősségre. Kép­zelje, milyen szörnyű egy bolonddal együtt élni, seppegte a fülembe. Mondta még, bárcsak férje szokásává válna, hogy ilyen jóképű fiatalembereket az ágyába kény­szerítene, ismét figyelmeztetett, meg ne merjek moccanni, majd ő mindent elintéz. Hideg, nyirkos teste úgy fonódott rám, mintha kígyóval hálnék, közben sziszegve aprókat sikongott. Rémülten kapkodtam levegőért, s halkan felsóhajtottam, amikor nagysokára sikerült óvatosan kidugnom a dunyha alól a fejem. Hallottam, védelme­zőm egyenletesen lélegzett a küszöbön, oda­fent a padláson egerek futkostak halkan, s a fejem körül egy szúnyog cinéit csökö­nyösen. Az asszony a mellemet harapdosta a dunyha alatt aztán váratlanul megállt egy percre, elszöszmötölt valamivel, hihe­tőleg kivette szájából a műfogsorát, mert később már, ha harapott, nem éreztem fogat. Arra a gondolatra, hogy bármelyik pillanatban megcsikordulhat az ágy, s ez n­em rajtam múlik, hiszem fegyelmezetten és mozdulatlanul fekszem, elkábultan vagy elájultam, pontosan nem tudhatom, az éj­szaka többi része egybefolyt előttem. Csu­pán olykor eszméltem fel kissé, amikor az asszony egész éjjelen időnként felfris­sülő, újabb és újabb rohamait kellett elvi­selnem, vagy pedig amikor lépések halad­tak el az utcán ablakunk­­alatt, s hallot­tam, hogy védelmezem felneszeit a küszö­bön, s néha a kasza is belepengett a sava­nyú levegőbe. Messze kívánkoztam innen, egy jófekvésü árokba, ahol ugyan békák ugrándoznak, de tudom, tücskök is ciri­pelnek, vagy ki a széles mezőre, befurmni magam egy magányosan álló szalmakazal­ba, ahol szép számban tanyáznak egerek és patkányok, de friss levegő honol, a szalma pedig meleg. Csak akkor húzódtam a meg­nyugvás bizonytalan érzésével jobban az ágyba, amikor ismét lépteket hallottam az utcán, s szinte magam előtt láttam az éj sötétjében a ház körül settenkedő embere­ket, s kínos kétségek között, ismét egy­befolyt előttem a világ. Rég belenyugodtam már, hogy sohasem tudok megszabadulni üldözőimtől. Akár­hányszor is változtattam szakmát, hogy megszabaduljak tőlük, mindig újak akad­tak. Voltam munkavezető egy gyárban, az volt a feladatom, hogy a lassú és lazsáló munkások nevét közöljem gazdáimmal, mindig és minden körülmények között kel­lett ilyeneket találnom, mert hiszen ezért kaptam a fizetésemet, ebből éltem, nos, hát üldözőbe vettek a munkások; voltam parkőr, s akkor a szegény szerelmesek üldöztek, holott nekem épp az volt a fel­adatom, hogy őket üldözzem; feltaláltam azt az anyagot, amivel a háziasszonyok cinezés nélkül foltozhatták fazekaikat, lá­basaikat, ekkor a drótostótok vettek üldö­zőbe, élmunkás voltam, teljesítményem többszörösen felülmúlta kartársaimét, hát ők vettek üldözőbe, mert képtelenek voltak lépést tartani velem, jövedelmem ugyan alig emelkedett, az övéké azonban lénye­gesen csökkent, mert hozzám mérték őket, s így hát létérdeküket veszélyeztettem. Bárhogy is igyekeztem, lehetetlennek lát­szott, hogy ne mások karjára éljek, s ha­sonlóképpen, hogy mások ne az én ká­romra éljenek. Már puszta létem is, az, hogy még mindig élek, hitem szerint ta­gadhatatlan bizonyítéka annak, hogy vala­ki kárára élek, ez pedig, tudom, éppen elég ok az üldöztetésre. Gondolataim itt összekuszálódtak, kábultan hevertem, s nem volt erőm, hogy kitervezzem, mikép­pen szabaduljak meg legalább a bolhák­tól, melyek szinte hemzsegtek az ágyban, s garázda nyugtalanságukkal már nagyon terhemre voltak. Szinte észre sem vettem, hogy a szobá­ban a tárgyak immár kivehetőbbek, lassan hajnalodik. Riadtan láttam, hogy védel­mezőm megmozdult, majd az asztalhoz jött, s felszólított, keljek fel. Dideregve öltözködtem, s csak most fedeztem fel a fakó tükröt — az ajtó mellett, a falon —, farkasszemet néztem önmagammal s lát­tam, az éjjel hihetetlenül kinőtt a szakál­lam, arcom módfelett beesett, számát ki­lelte a hideg, s éreztem, mellemen sebek sajognak. —■ Nézze meg, hiányzik-e valamije! —, szólított fel védelmezőm, s szabadkozva si­ettem megnyugtatni: — Dehogy hiányzik, ó, dehogy, minden hiánytalanul megvan. Meg kellett azonban számolnom pénze­met, s a dohányt is ismét meg kellett mérnem. Az asszony megviselten és sze­mérmesen közömbösen és szótlanul öltö­zött az ágyban, deres haját hosszú var­­kocsba fonta, s azután, mikor papucsba bújt, láttam, lába visszeres. — Mindene megvan? — kérdezte védel­mezőm, a kaszát továbbra is kezében tartva, s nem győztem eléggé megnyugtatni. — Jól őrködtem? — kérdezte szinte hi­valkodva, pattogó szavakkal, bajsza tán­colt, mellét kidüllesztette. Kapkodva szed­tem holmimat és nyájasan hálálkodtam. Megkértem, engedje meg, hogy hálámat kézzelfoghatóan is kifejezzem, ekkor kur­tán bólintott, mondván, hogy kitüntetésnek veszi, s várakozón mosolygott, majd meg­igazította haját, bajszát, s ünnepélyes arc­kifejezést öltött. Átnyújtottam neki do­hánykészletem­ felét, s amikor arcán kissé csalódott csodálkozást véltem felfedezni, habozás nélkül elébe raktam minden do­hányomat. — Na, túl vagyunk ezen a szörnyű éj­szakán is, hamarosan ismét kisüt a nap —– mondta derűsen és fölényesen védel­mezem, s jóindulatúan vállon veregetett. Már éppen indulni készültem, amikor félre­vont, s még mindig kaszával a kezében, suttogva felhívta rá a figyelmemet, hogy feleségét is veszélynek tettem ki, s e ször­nyű éjszaka izgalmait az asszony hősiesen elviselte. Megértően bólintottam, elővettem minden pénzemet, az asszonyhoz mentem s megkértem, fogadja el hálám jeléül. — Az éjszakai izgalmakért — mondtam neki, s az asszony egészen elérzékenyült, s nem kis rémületemre vontatottan, de félre­érthetetlenül rámkacsintott. Sietve, félsze­gen mosolyogva indultam az ajtó felé, vé­delmezőm kötelességtudóan nyomult utá­nam kaszájával. Az ajtó előtt egy lompos kutya hevert, rámtátotta száját, s ekkor ijedtem visszahőköltem. Csak nehezen ér­tettem meg védelmezőm bizalmas szavai­ból, hogy a kutya is hozzájárult megvé­désemhez, egész éjjel az ajtóban őrködött, s fáradhatatlanul jelzett minden veszélyt. Az egyik szeme barna volt, a másik —­ úgy rémlik — zöld, s miután védelmezőm megsimogatta, szorgalmasan nyalogatta a kezét. Kötelességtudóan szedtem elő háti­zsákomból az élelmet, amit e hosszú útra magammal hoztam, s azzal tüntettem ki, hogy barátságosan elébe tettem. Megköny­­nyebbülten mentem a kapu felé, azt hi­szem, muskátlik szegélyezték a keskeny utat, melyen védelmezőim hűségesen el­kísértek. A kapuban nyájasain hálálkodva elköszöntem, és sietve indultam útnak. Már-már futottam, előttem a végtelen messzeség, a vöröslő ég aljában hűvösen kéklettek a hegyek. Egy tehén jött velem szemben, s figyelmesen megbámult. Az e­­perfákon itt-ott gyerekek ültek, s unottan szemezgették a kövér, fekete gyümölcsöt. Ekkor hirtelen megtorpantam, mert észre­vettem, hogy előttem, az utcasarkon üldö­zőim leselkednek, egy pillanatra hátranéz­tem, s láttam, háza előtt, a hársfa alatt karbatett kézzel, mozdulatlanul áll sudár védelmezőm, jámbor tekintete a semmibe réved. Tétován álldogáltam egy ideig, ket­tőt előre léptem, majd hirtelen megfordul­tam s kettőt vissza, akkor ismét megtor­pantam, s földbe gyökerezett a lábam egy röpke percecskére, azután felehorgasztva leültem az út mellé, az árokpartra, jobbra se, balra se néztem, csak magam elé, egé­szen magam elé hajoltam, a harmatos fű­ben ültem, körülöttem serény hangyák fut­kostak, letéptem egy fűszálat, rágcsálni kezdtem, kissé fanyarnak találtam, de jól­esett újra és újra letéptem egy-egy szálat, jólesett rágnom és ízlelnem, jólesett el­szántan csak magam elé néznem, se jobb­ra, se balra, csak magam elé. A hegyek mögül éppen előbújt a nap, vérvörösen, félelmetesen izzott. (Az író most megjelent ÖV­tétében Sáfrány Imre szövegrajza

Next