Magyar Szó, 1959. december (16. évfolyam, 283-308. szám)
1959-12-20 / 299. szám
Vasárnap, 1359. XII. 2.MAGYAR SZÓ A nap leáldozóban volt, vérvörösen izzott és szemlátomást dagadt, duzzadt. Jóval nagyobb volt már, mint pár perccel előbb gondolhattam volna, s amint nézegettem a napot, egyre inkább úgy tűnt fel, hogy nyelvem is duzzad, már alig fér a számba, s hamarosan ki kell öltenem. Egyszer láttam egy akasztott embert a város főterén, a nyelvét kiöltötte, s a templom tornyáról galambok szálltak a vállára. A szájam ize keserű volt a sörtől. A falusi kocsmáros a sömtés falának dőlve egykedvűen rágcsált valamit. Megfigyeltem, a szája pállott, fogai hófehérek, állkapcsai jól kifejlettek. Néha bejött hozzá egy-egy ismeretlen ember, összesugdosott vele — többször is felém néztek —, azután felhajtott egy pohárka italt és sietve távozott. Az utcán egy kocsi döcögött végig, a ló a nyelvét lógatta. Apró porfelhő húzódott utána. Előttem, a falon, az államférfi keretezett képe, alatta öles hirdetmény. Úgy tűnik fel, kék színű papírra nyomták, s legalul vastag betűkkel ez állt: „Termeszszetek ipari növényeket”. Keserű volt a szájára ize, éreztem, mielőbb odébb kell állnom, mert amint múlott az idő, láttam, egyre többen ólálkodnak a kocsma körül. Megértettem, szándékom ellenére sem éjszakázhatom itt. Tudtam, mint ahogy vannak, akik abból élnek, hogy kivívják maguknak a dohány egyedárusításának jogát, másik pedig abból, hogy őrködnek az előbbiek egyedárusítási jogának tiszteletben tartása felett, én viszont abból,hogy fittyet hányok rájuk, tőlük jobb minőségű és mégis olcsóbb dohányt szerzek és árusítok, éppígy vannak emberek, akik abból élnek, hogy az őröket értesítik tevékenységemről, még ha jómaguk kapva-kapnak is portékámon, s többre is becsülik, mint az egyedárusítókét. Négyünk érdeke homlokegyenest ellenkezik, de egyben miindannyiunk létérdeke is ez a tevékenység, virágzó üzletünket, megélhetésünket — állásunkat — csak az biztosítja, ha továbbra is mindannyian fennmaradunk, létezünk, s szakadatlanul tevékenykedünk. És elvégre valamiből mindannyiunknak meg kell élni. A fenti körülmények persze meghatározzák egymásközti viszonyunkat, ezért ■— helyzetemet felismerve — megértettem, hogy azonnal távoznom kell. Felvettem dagadozó hátizsákomat, s ekkor a kocsmámé nyájasan elébem állt. Keze szőrös volt, s ujját megnyálazta, habár csak vaspénzzel fizettem. A kijáratnál egy bozontos kártya heverészett, nyelvét lefittyedten kiöltötte. A kocsma előtt ácsorgó emberek elhallgattak és kitértek utamból. Életemben először jártam ebben a faluban, senkit sem ismertem. Az útjelző tábláról leolvastam a szomszéd a falu nevét és a távolságot, s nyomban útnak is indultam. Mellettem hernyórágta eperfák vonultak el, némelyiken gyerekek gubbasztottak, s unottan falták a kövér, fekete, ócska gyümölcsöt. Amikor hátrapillantottam, láttam, tisztes távolságból egy sertés követ, különben pedig úgyszólván már bealkonyodott. Felötlött bennem: ha már ilyen feltűnően a szomszéd falu felé indultam, akkor okvetlen itt kell maradnom ebben a faluban. A sertés nyelvét lógatva vánszorgott utánam. A falu szélén jártam már, a házak egyre ritkultak. Egy hatalmas hársfa alatt sudár, termetes férfi álldogált karbatett kézzel, mozdulatlanul a félhomályban. Jámbor képű ember volt, hosszú, hegyesre pödrött bajsza békés, tunya járású, nagyszarvú ökrökre emlékeztetett, kihalófélben lévő jámbor fajra. Habozás nélkül hozzá fordultam, s kertelés nélkül elmondtam, hogy dohányt csempészek, üldözőim a nyomomban vannak, nincs hol megszállnom éjszakára, hálás lennék, ha háza oltalmat nyújtana nekem ezen a sötét, bizonytalan éjszakán, s mondtam még néki, kevéssel beérem, bárhol meghúznám magam, akár egy istállóban is. Habár — mondtam — a patkányoktól idegenkedem. Jól láttam, fekete szeme megcsillant, amikor a biztonságról szóltam. Semmit sem firtatott, vállamra tette súlyos kezét és barátságosan, magabiztosan mondta, menjek csak utána, semmi gondom se legyen. Előttem lépkedett a ház felé, vagy másfél fejjel magasabb, s azzal arányosan testesebb volt tőlem, járása himbálódzó, mint a tengerészeké, s megfigyeltem, bal lábával mindig roggyantan lépett. Egy szobába vezetett s azt mondta, várjam meg, mindjárt jön. A szekrényen, asztalon, négy széken és az ócska, egyetlen ágyon kívül alig is volt valami a szobában. Az asztalon gyéren világító lámpa füstölgött, mellette egy kancsó víz, pohár nélkül, a falról szúrósszemű katona nézett velem farkasszemet ágyúk és fegyverek koszorújából, köröskörül pedig, szintén a falon, a szokástól eltérően félmeztelenre vetkőzött szentek képei ékeskedtek. Nyílott az ajtó, s a küszöbön megjelent házigazdám, kezében ormótlan kaszával. Zsebéből kaszakövet szedett elő, jól megköpdöste, s rámszólt: — A dohányát rakja az asztalra! Torkomon akadt a szó, s földbe gyökerezett a lábam. Már éppen ki akartam nyögni, hogy mit jelentsen ez, amikor rámdörgött: — Nem értette? Azt kell tennie, amit mondok! Hang nem jött a számra. Mi tagadás, nem tartozom a bátor emberek közé. Ha ezzel a tulajdonsággal dicsekedhetnék, bizonyára megvédeném magam, s nem szorulnék mások védelmére, sőt ha különösen bátor lennék, hihetőleg rég elszegődtem volna fináncnak, hogy önmagam megvédésén kívül létfenntartásomat is éppen azzal biztosítsam, hogy másokat védek, mások érdekeit megvédem, így azonban számomra csak az maradt hátra, hogy csempész legyek. Belém fagyott a szó és gépiesen megtettem mindent, amit csak házigazdám parancsolt, valószínűleg embert is öltem volna, ha úgy kívánja. Tehát a szekrényből előszedtem a mérleget, s habár pontosan tudtam mennyi dohányom van, mert hiszen mielőtt útra keltem, félkilós csomagocskákat készítettem, mer mégis, házigazdám kívánsága szerint, pontosan megmértem dohányomat. Csak azt kívánta, hogy megmérjem, de azt már nem, hogy mondjam is meg neki az eredményt, s ezt furcsállottam. A küszöbön állt, feltört ingujjban, s azt hiszem, kék vászon nadrágban, rendületlenül fente a kaszát, nadrágjából kissé kibuggyanó hasa minden mozdulatára megremegett. — A pénzt is tegye az asztalra! Gépiesen cselekedtem. Már az első pillanatban belenyugodtam sorsomba, mely ezúttal, hittem, kétségtelenül megpecsételődött. Nem láttam, hogyan nyerhetnék egérutat, s azt, hogy a pénzemet is megszámláltatta velem, csak időhúzásnak és kínzásnak tekintettem. Amikor ránéztem, láttam: fekete szeme parázslik, hegyesre fent bajusza vasvillaként döf előre, s alsó ajka kissé remeg. Haja őszes, kissé torzonborz, egyébként szakavatottan fente a kaszát. — Vetkőzzön le! — parancsolt rám és én hamarosan egy szál csinos alsónemüben álltam fogvacogva a szoba közepén. A kasza ütemesen és észbontóan pengett (amint kivégzéseken, hiszem, a dob pereg), házigazdám felém se pislantva fáradhatatlanul fente, s csak olykor-olykor állt meg, hogy hüvelykujjával végigpróbálja az élét. Megfigyeltem, keze hatalmas, de puha, éppen olyan, mint a parasztok egykor kérges keze, ha többéves katonai szolgálat alatt kisimul és megpuhul. Jól hallatszott, ahogy a kasza éle borotválja a hüvelykujját. — Bújjon az ágyba! — szólt rám házigazdám, s csak amikor jobban a homályban lévő ágyra pillantottam, akkor láttam, hogy ott már fekszik valaki, sűrű haja látszott csupán, s két szürke szeme, egykedvűen s határtalan nyugalommal nézett felém. Mellébújtam, s ő rögtön megfogta a kezem és szorongatta. Megértettem, hogy nő fekszik mellettem. Tapintása nyirkos volt, tenyere kissé rospolyos. — Na, most aztán egy moccanást se! — parancsolta házigazdám. — A legkisebb neszre mindent lekaszabolok! Mozdulatlanul s remegve feküdtem az ágyban. Házigazdám elfújta a lámpát és a küszöbre ült. Szájam ize keserű volt a sörtől. Tudtam, üldözőim odakinn az utcán settenkednek. A küszöb felöl egyenletes lélegzést hallottam, s amint arra néztem, szinte láttam, hogy a sötétben is parázslik házigazdám szeme. Moccanni sem mertem, nehogy a neszt félreértse, iderohanjon kaszájával, s beledöfje a dunyhába. Ekkor felfigyeltem, hogy az asszony egészen hozzám tapadt, teste nyirkos és csontos, tapintása hideg, s éreztem, hogy lassan engem is ellep a hideg veríték. A legkisebb neszt sem hallottam, mondhatom, hogy boszorkányos ügyességgel húzta fejünkre a dunyhát, s valamit a fülembe suttogott. Rémületemet csak fokozta, amikor félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy férje békés bolond ugyan, de mégiscsak bolond, ezért leszerelték a katonaságnál, ahol zupás őrmesterként szolgált; ünnepnapokon, mostanában mindig elmegy a templom elé, megvárja, míg a népek indulnak kifelé, s akkor vezényel nekik, a kocsiútról kíséri végig őket az utcán, fáradhatatlanul diktálva a lépést. Tudatta velem, hogy ha valamivel megbízzák, nem ismer tréfát, ezért ne merészeljek megmoccanni, mert beláthatatlan következménye lehet. Elpanaszolta, hogy már rég elvált volna tőle, hiszen törvényes joga is van hozzá, de ez a jog egy fabatkát sem ér, mert nincs az a hatalom, mely biztosítaná az ő életét válás után, hiszen férje megmondta neki, ha elhagyja, felkoncolja, s meg is tenné, mégpedig büntetlenül, mert bolondot nem vonhatnak felelősségre. Képzelje, milyen szörnyű egy bolonddal együtt élni, seppegte a fülembe. Mondta még, bárcsak férje szokásává válna, hogy ilyen jóképű fiatalembereket az ágyába kényszerítene, ismét figyelmeztetett, meg ne merjek moccanni, majd ő mindent elintéz. Hideg, nyirkos teste úgy fonódott rám, mintha kígyóval hálnék, közben sziszegve aprókat sikongott. Rémülten kapkodtam levegőért, s halkan felsóhajtottam, amikor nagysokára sikerült óvatosan kidugnom a dunyha alól a fejem. Hallottam, védelmezőm egyenletesen lélegzett a küszöbön, odafent a padláson egerek futkostak halkan, s a fejem körül egy szúnyog cinéit csökönyösen. Az asszony a mellemet harapdosta a dunyha alatt aztán váratlanul megállt egy percre, elszöszmötölt valamivel, hihetőleg kivette szájából a műfogsorát, mert később már, ha harapott, nem éreztem fogat. Arra a gondolatra, hogy bármelyik pillanatban megcsikordulhat az ágy, s ez nem rajtam múlik, hiszem fegyelmezetten és mozdulatlanul fekszem, elkábultan vagy elájultam, pontosan nem tudhatom, az éjszaka többi része egybefolyt előttem. Csupán olykor eszméltem fel kissé, amikor az asszony egész éjjelen időnként felfrissülő, újabb és újabb rohamait kellett elviselnem, vagy pedig amikor lépések haladtak el az utcán ablakunkalatt, s hallottam, hogy védelmezem felneszeit a küszöbön, s néha a kasza is belepengett a savanyú levegőbe. Messze kívánkoztam innen, egy jófekvésü árokba, ahol ugyan békák ugrándoznak, de tudom, tücskök is ciripelnek, vagy ki a széles mezőre, befurmni magam egy magányosan álló szalmakazalba, ahol szép számban tanyáznak egerek és patkányok, de friss levegő honol, a szalma pedig meleg. Csak akkor húzódtam a megnyugvás bizonytalan érzésével jobban az ágyba, amikor ismét lépteket hallottam az utcán, s szinte magam előtt láttam az éj sötétjében a ház körül settenkedő embereket, s kínos kétségek között, ismét egybefolyt előttem a világ. Rég belenyugodtam már, hogy sohasem tudok megszabadulni üldözőimtől. Akárhányszor is változtattam szakmát, hogy megszabaduljak tőlük, mindig újak akadtak. Voltam munkavezető egy gyárban, az volt a feladatom, hogy a lassú és lazsáló munkások nevét közöljem gazdáimmal, mindig és minden körülmények között kellett ilyeneket találnom, mert hiszen ezért kaptam a fizetésemet, ebből éltem, nos, hát üldözőbe vettek a munkások; voltam parkőr, s akkor a szegény szerelmesek üldöztek, holott nekem épp az volt a feladatom, hogy őket üldözzem; feltaláltam azt az anyagot, amivel a háziasszonyok cinezés nélkül foltozhatták fazekaikat, lábasaikat, ekkor a drótostótok vettek üldözőbe, élmunkás voltam, teljesítményem többszörösen felülmúlta kartársaimét, hát ők vettek üldözőbe, mert képtelenek voltak lépést tartani velem, jövedelmem ugyan alig emelkedett, az övéké azonban lényegesen csökkent, mert hozzám mérték őket, s így hát létérdeküket veszélyeztettem. Bárhogy is igyekeztem, lehetetlennek látszott, hogy ne mások karjára éljek, s hasonlóképpen, hogy mások ne az én káromra éljenek. Már puszta létem is, az, hogy még mindig élek, hitem szerint tagadhatatlan bizonyítéka annak, hogy valaki kárára élek, ez pedig, tudom, éppen elég ok az üldöztetésre. Gondolataim itt összekuszálódtak, kábultan hevertem, s nem volt erőm, hogy kitervezzem, miképpen szabaduljak meg legalább a bolháktól, melyek szinte hemzsegtek az ágyban, s garázda nyugtalanságukkal már nagyon terhemre voltak. Szinte észre sem vettem, hogy a szobában a tárgyak immár kivehetőbbek, lassan hajnalodik. Riadtan láttam, hogy védelmezőm megmozdult, majd az asztalhoz jött, s felszólított, keljek fel. Dideregve öltözködtem, s csak most fedeztem fel a fakó tükröt — az ajtó mellett, a falon —, farkasszemet néztem önmagammal s láttam, az éjjel hihetetlenül kinőtt a szakállam, arcom módfelett beesett, számát kilelte a hideg, s éreztem, mellemen sebek sajognak. —■ Nézze meg, hiányzik-e valamije! —, szólított fel védelmezőm, s szabadkozva siettem megnyugtatni: — Dehogy hiányzik, ó, dehogy, minden hiánytalanul megvan. Meg kellett azonban számolnom pénzemet, s a dohányt is ismét meg kellett mérnem. Az asszony megviselten és szemérmesen közömbösen és szótlanul öltözött az ágyban, deres haját hosszú varkocsba fonta, s azután, mikor papucsba bújt, láttam, lába visszeres. — Mindene megvan? — kérdezte védelmezőm, a kaszát továbbra is kezében tartva, s nem győztem eléggé megnyugtatni. — Jól őrködtem? — kérdezte szinte hivalkodva, pattogó szavakkal, bajsza táncolt, mellét kidüllesztette. Kapkodva szedtem holmimat és nyájasan hálálkodtam. Megkértem, engedje meg, hogy hálámat kézzelfoghatóan is kifejezzem, ekkor kurtán bólintott, mondván, hogy kitüntetésnek veszi, s várakozón mosolygott, majd megigazította haját, bajszát, s ünnepélyes arckifejezést öltött. Átnyújtottam neki dohánykészletem felét, s amikor arcán kissé csalódott csodálkozást véltem felfedezni, habozás nélkül elébe raktam minden dohányomat. — Na, túl vagyunk ezen a szörnyű éjszakán is, hamarosan ismét kisüt a nap —– mondta derűsen és fölényesen védelmezem, s jóindulatúan vállon veregetett. Már éppen indulni készültem, amikor félrevont, s még mindig kaszával a kezében, suttogva felhívta rá a figyelmemet, hogy feleségét is veszélynek tettem ki, s e szörnyű éjszaka izgalmait az asszony hősiesen elviselte. Megértően bólintottam, elővettem minden pénzemet, az asszonyhoz mentem s megkértem, fogadja el hálám jeléül. — Az éjszakai izgalmakért — mondtam neki, s az asszony egészen elérzékenyült, s nem kis rémületemre vontatottan, de félreérthetetlenül rámkacsintott. Sietve, félszegen mosolyogva indultam az ajtó felé, védelmezőm kötelességtudóan nyomult utánam kaszájával. Az ajtó előtt egy lompos kutya hevert, rámtátotta száját, s ekkor ijedtem visszahőköltem. Csak nehezen értettem meg védelmezőm bizalmas szavaiból, hogy a kutya is hozzájárult megvédésemhez, egész éjjel az ajtóban őrködött, s fáradhatatlanul jelzett minden veszélyt. Az egyik szeme barna volt, a másik — úgy rémlik — zöld, s miután védelmezőm megsimogatta, szorgalmasan nyalogatta a kezét. Kötelességtudóan szedtem elő hátizsákomból az élelmet, amit e hosszú útra magammal hoztam, s azzal tüntettem ki, hogy barátságosan elébe tettem. Megkönynyebbülten mentem a kapu felé, azt hiszem, muskátlik szegélyezték a keskeny utat, melyen védelmezőim hűségesen elkísértek. A kapuban nyájasain hálálkodva elköszöntem, és sietve indultam útnak. Már-már futottam, előttem a végtelen messzeség, a vöröslő ég aljában hűvösen kéklettek a hegyek. Egy tehén jött velem szemben, s figyelmesen megbámult. Az eperfákon itt-ott gyerekek ültek, s unottan szemezgették a kövér, fekete gyümölcsöt. Ekkor hirtelen megtorpantam, mert észrevettem, hogy előttem, az utcasarkon üldözőim leselkednek, egy pillanatra hátranéztem, s láttam, háza előtt, a hársfa alatt karbatett kézzel, mozdulatlanul áll sudár védelmezőm, jámbor tekintete a semmibe réved. Tétován álldogáltam egy ideig, kettőt előre léptem, majd hirtelen megfordultam s kettőt vissza, akkor ismét megtorpantam, s földbe gyökerezett a lábam egy röpke percecskére, azután felehorgasztva leültem az út mellé, az árokpartra, jobbra se, balra se néztem, csak magam elé, egészen magam elé hajoltam, a harmatos fűben ültem, körülöttem serény hangyák futkostak, letéptem egy fűszálat, rágcsálni kezdtem, kissé fanyarnak találtam, de jólesett újra és újra letéptem egy-egy szálat, jólesett rágnom és ízlelnem, jólesett elszántan csak magam elé néznem, se jobbra, se balra, csak magam elé. A hegyek mögül éppen előbújt a nap, vérvörösen, félelmetesen izzott. (Az író most megjelent ÖVtétében Sáfrány Imre szövegrajza