Magyar Szó, 1962. április (19. évfolyam, 89-117. szám)
1962-04-25 / 113. szám
Г B- oktal ». Pierre Erlvin egy utcai nyilvános teljefonfülkében állt a kagylóval a kezében és a múló másodperceket számolgatta. Amióta Dalmand megmondta, hogy Odile a rendőrség foglya, csak a megmentésére gondolt. Végre hang hallatszott a telefonkagylóból. — Lequin rendőrbiztos. — Itt Pierre Erlvin. — Igazán nagy meglepetés számomra... — Hagyjuk ezt kérem. Gyorsan kell végeznünk, mert emberei természetesen már igyekeznek a központ útján megtudni, honnan beszélek. — Szóval miért hívott fel. — Van egy ajánlatom. — Halljuk. — Önként jelentkezem, azzal a feltétellel, hogy rögtön szabadon bocsátja madame Corot orvosnőt. — Mikor jelentkezik? — Negyed órán belül a rendőrprefektúrán vagyok. — Ajánlatát elfogadom. — Szavát adja, hogy szabadon bocsátja az orvosnőt? — Ha olyan nagy súlythelyez egy rendőrtisztviselő szavára, hát szavamat adom. — Talán ostobaságot cselekszem — gondolta magában Erlvin, amikor kilépett a telefonfülkéből. — Ki szavatolja, hogy Lequin valóban szabadon bocsátja Odile-t, ha jelentkezem? Intett egy taxinak és a rendőrprefektúrára hajtatott. Négy perccel a mondott idő előtt belépett a rendőrfőparancsnokság kapuján. Lequin írnoka hellyel és cigarettával kínálta. Akkor valaki feltépte az ajtót. — Erlvin — mutatkozott be a kapitány. — Éppen ilyennek képzeltem el — válaszolta a szúrós szemű, keskeny ajkú férfi, aki belépett. — Hol van madame Corot? — Sokkal közelebb, mint sem gondolja — válaszolta Lequin. — Beszélhetek vele? — Később ... talán.. Tudja, kissé megviselte a fogság. — Mit csinált vele? — Ugyan, ne legyen már olyan gyerekes. Hiszen ön is éppen olyan jól tudja mint én, hogyan lehet a letartóztatottakat szólásra bírni. Ezután egy iratcsomót vett elő és felolvasta a négy letartóztatott légiós vallomását. Vallomásuk szerint a lázadó egységek közül elsőnek Pierre Erlvin százada vonult Algírba. — Igaz ez? — kérdezte Lequin. — Igen, így volt. — Szeretnék még néhány részletet megtudni a felvonulás előzményeiről és körülményeiről. — Később talán hajlandó leszek válaszolni kérdéseire, de előbb szeretném madame Corot orvosnőt látni. — Ön pillanatnyilag az én foglyom és így nem lehetnek külön kívánságai, ám lássa, hogy ki vagyok ... Intett írnokának, hogy vezessék be az orvosnőt. Odile Corot, aki olyan ruganyosan lépkedett a kórház folyosóján most fáradtan vánszorgott be az ajtón. Egy pillanatig zavartan megállt, míg szeme hozzászokott a nappali fényhez. Azután felismerte Erlvint. — Pierre! — suttogta. Erlvin hozzálépett. Megsimogatta arcát. — Odile! — Azt hiszem, kívánságot ezzel teljesítettem. Látta, akit látni akart. Majd talán egyszer még találkoznak az életben. Ha ugyan... Intett és az orvosnőt elvezették. Az ajtóból még egyszer visszanézett. — Így, kedves barátom. Most térjünk a tárgyra. — Előbb csak annyit akarok mondani, hogy jaj magának, ha én egyszer kiszabadulok innen. — Ne féljen, nem kerül egyhamar szabadlábra. Fegyveres lázadás az államhatalom ellen. Ez legalább tizenöt év. Azt hiszem ennyi idő alatt kissé megnyugszik... De mint mondtam, térjünk a tárgyra. Hajlandó most kérdéseimre válaszolni? — A kérdésektől függ. — Nos, először is mondja meg, hol rejtőzködik Raoul Sátán.. Tudomásom szerint ön hűséges híve az extábornoknak, így bizonyára tudja, hogy most merre van és milyen terveket sző. — Nagyon téved. Nem tudok semmiről. — Akkor kénytelen leszek egyelőre megszakítani a kihallgatást, amíg mindez az eszébe jut. És természetesen gondoskodom arról is, hogy eszébe jusson. — Majd meglátjuk. (Folytatjuk) 78. KISKERESZTREJTVÉNY VÍZSZINTES SOROK: 1. Alap — idegen szóval, 5. Titokban figyel, 6 A kos teszi, 8. Íme, 10. Görög betű, 11. Durva, neveletlen, 13. Nedv, 14. Derékra való, 18. Göröngy, 19. Cipészszerszám, 20. Juttat, 21. Idegen férfinév, 23. Önd latinul, 24. Finom, elsőrendű. FÜGGŐLEGES SOROK: 1. Tábornok, a 48-as magyar forradalomból, 2. Kerti munkát végez, 3. Idős, 4. Ital, 5. Szerbiai folyó, 7. Sodor, 9. Máma, 11. Ereinkben kering, 12. Állati tetem, 15. Férfinév, 16. Jövedelem után fizetik, 20. Török tisztség, 22. OR, 23. Kiejtett betű. Ez a párizsi munkás aránylag jól úszta meg az OAS elleni tüntetést. A rendőriek véresre verték ugyan, de ugyanabban a tüntetésben a rendőrség brutális fellépése következtében négy tüntető munkás, három munkásnő és egy egyetemi hallgató életét vesztette MAGYAR SZÓ Szerda, 19®. IT. 25. 1 — Segítség! (Folytatjuk) — S magának mi a véleménye? — Az, hogy igaza van. — Nekem is ez a véleményem. Éppen ezért ki kell hoznunk őt a Feledés Szigetéről. Egy hónap múlva lesz a Csillaghajózási Tanács évi gyűlése. Megvitatják az ő vétkét, s a határozatot továbbítják jóváhagyás végett a Becsület- és Jogellenőrzőhöz, amely a Föld minden emberének sorsán őrködik. Alapos reményem van arra, hogy az ítélet enyhe lesz, de szükség van rá, hogy Mven Masz itt legyen. Nem jó az olyan embernek, ha sokáig él egy szigeten, mégpedig magányosan! — Gondolja, hogy én olyan régimódi asszony vagyok, aki életterveimet egy férfi cselekedeteitől teszi függővé, még ha azt én magam választottam is? — Csara, gyermekem nincs erre szükség. Láttam magukat együtt, s tudom, mit jelent maga az ő számára ... Mint ahogy ő is a maga számára. Ne ítélje el őt azért, hogy nem találkozott magával, elmenekült maga elől. Értse meg, mit jelent egy embernek, ugyanolyannak, mint maga, hogy eljöjjön ahhoz, akiit szeret — ez így van, Csara! — szánalmasan, legyőzötten, bírósági ítéletre és száműzetésre várva! Magához, a nagyem ékességeinek egyikéhez! — Nem erről beszélek, Evda! Szüksége van-e rám most a fáradt, összetört embernek?... Félek, hátha nem lesz elég ereje a lélek nagy szárnyalására, nem az értelem, hanem az érzelmek szárnyalására ... szerelem olyan diadalára, amelyre — azt hiszem — mindketten képesek vagyunk... Mert ha nem, akkor ismét elveszti önbizalmát, s ha szembe kerül az élettel, azt nem viseli el. És én arra gondoltam, hogy most jobb nekem, ha az Atacama-sivatagba megyek. — Csara, igaza van, de csak egyrészt. Másrészt azonban nem szabad elfelejtenie, hogy egy nagy és szenvedélyes ember, aki túlzottan szigorú önmagával szembe, most egyedül van, ennek az embernek nincs semmiféle támasza, hiszen távozott a mi világunkból. Én magam utaznék oda... De nekem itt van Ben Boz, aki éppen hogy él, súlyosan megsérült, ő most előbbre való. Dar Vetert megbízták azzal, hogy felépítse az új űrállomást, ő ezzel segít Mven Másznak. Nem hiszem, hogy tévednék, ha határozottan ezt mondom magának: utazzék el hozzá, ne kívánjon tőle semmit, még csak egy gyöngéd pillantást sem, semmiféle tervet a jövőre nézve, sem pedig szerelmet. Csak álljon mellette, oltsa belé a kételkedést a saját álláspontjával szemben, és akkor visszahozza őt a mi világunkba. Magában van erő ehhez, Csara! Elmegy? A leány egyre szaporábban lélegzett, majd Evda Naira emelte gyermeki bizalommal teli tekintetét, amelyen könnyfátyol lebegett. — Még mai Evda Nal szeretettel megcsókolta Csarát. — Igaza van, sietnie kell. A Spirál úton együtt megyünk Kisázsiáig. Ben Boz a sebészeti szanatóriumban fekszik Rodosz szigetén, én magát majd Djer ez Zorban irányítom, a műszaki-egészségügyi segélyszolgálat repülőgépeinek bázisára; ezek a gépek Ausztráliát és Új-Zélandot látják el. Már magam elé képzelem, milyen nagy lesz a pilóta öröme, hogy Csarát, a táncosnőt — és sajnos nem a biológust — elviheti bárhová, ahová csak kívánja... A vonat főnöke meghívta Evda Nalt s útitársát a vonatirányító fülkébe. Az óriási vagonok tetején szilikon süveggel fedett folyosó húzódott. Ügyeletesek járták a folyosót a vonat egyik végétől a másikig, s figyelték az automata ellenőrző műszereket. A két nő felment a csigalépcsőn, áthaladt a felső folyosón, a eljutott egy nagy kabinba, amely az első vagon áramvonalas burkolata fölött volt. Egy kristály-ellipszoidban, hét méter magasságban a vaspálya fölött két mozdonyvezető ült kényelmes karosszékben; az elektronikus robotvezető magas gúla alakú süvege választotta el őket. A televíziós készülékek parabola alakú képernyőin láthattak mindent, ami a vonat mellett és mögött történt. A figyelmeztető berendezés antennájának szálai, amelyek ide-oda rezegtek a tetőn, azonnal jelentették, ha bármiféle idegen tárgy tűnt fel a vaspályán ötven kilométeres távolságban, bár ez csak akkor fordulhatott elő, ha a körülmények rendkívüli összetalálkozása következett be. Brda és Csara a fülke hátsó falánál leült egy díványra, egy fél méterrel magasabban a mozdonyvezetők ülésénél. Mind a ketten hatása alá kerültek a velük szemberohanó széles útnak. Ez a gigantikus út szelt át hegyhátakat, kolosszális töltéseken száguldott a síkságok fölött, átvágta a tengeröblöket az alacsony, mélyen a vízbe merülő cölöpsorok fölött. Az óránkénti 200 kilométeres sebesség mellett a roppant árkok és töltések lejtőjén elültetett erdő sűrű vöröses, malachit vagy sötétzöld szőnyegnek látszott, attól függően, hogy melyik részen milyen fa, fenyő, eukaliptusz vagy olajfa nőtt. A szigetvilág nyugodt tengere a cölöpépítmény két oldalán csendesen hullámzott, amint a tíz méter széles vonat vagonjai kettészelték a levegőt. Fodros csíkok futottak legyez® alakban szerteszét, s elsötétítették az áttetszően kék vizet.