Magyar Szó, 1966. május (23. évfolyam, 118-147. szám)

1966-05-08 / 124. szám

Vasárnap, 1966. május 8. шттш MAGYAR SZÓ A kultúra futószalagán Tekintélyüket vesztett iskolák Miért válnak egyre népszerűtlenebbek­ké a munkásképző iskolák? — veti fel a Komunist legutóbbi számában Slobodan Radonjić, s választ kereső fejtegetésében seregnyi­­ adatokkal alátámasztott meg­állapítást tesz. Bosznia-Hercegovinában például az ipari tanulók iskoláinak 65 százaléka nem rendelkezik saját tante­remmel, így van ez másutt is. Nincsen megfelelő tanfelszerelésük, a laboratórium és az iskolai kabinet pedig csak afféle szép vágy. Az előadásokat a második és a harmadik váltásban tartják. Szerbia te­rületén az ipari tanulók iskoláinak 40 százalékában a különféle szakmát és mes­terséget tanuló diákok közös előadásokat hallgatnak. Közismert dolog — állapítja meg a Ko­munist cikkírója —, hogy a gimnáziumi tanulóknak majd minden helységben két-, szer-háromszor annyi anyagi eszközt biz­tosítanak, mint az ipari tanulóknak. Itt gyökereznek a társadalmi hivatásos hie­rarchiájával és a termelőmunka alacso­nyabb társadalmi értékével kapcsolatos előítéletek, s ez a fölismerés sértően, lefo­­kozóan hat a fiatalokra. Kialakul bennük a tudat, hogy eltörölhetetlenek a különb­ségek fizikai és szellemi munka között, minden vágyuk az lesz, hogy irodában dol­gozhassanak. Elgondolkoztató Radonj­­á­nak az a ténymegállapítása is, hogy ösz­­szes munkásképző iskoláinknak 80 szá­zalékába olyan tanulók járnak, akik munkás vagy paraszti szülők gyermekei, ugyanakkor egyetemi hallgatóinknak több mint háromnegyed része tisztviselő csa­ládból származik. Itt az ideje, hogy gyö­keres reformokat vezessünk be ezekkel az iskolákkal kapcsolatosan, s hogy a rá­juk vonatkozó törvényt végre meghozzuk. Az elodázott kultúra Ugyancsak a Komunistban olvashattunk egy szemléltető adatokkal teli írást, a népműveltség hazai állásáról. A cikkíró Milija Komatina abból a nézőpontból kö­zelíti meg a­ kérdést, hogy miért nem ke­lendő nálunk a könyv, s miért nem olvas­nak az emberek. Hivatkozik a Szerbia ír­óegyesületében folytatott tanácskozás­ra, ahol írók, kiadók, könyvtárosok és a rokon intézmények képviselői ugyanezt a kérdést vitatták. Megállapítást nyert, hogy a lapjainkban és folyóiratainkban írásaik­kal jelentkező szerzők létszáma majdnem megegyezik könyvtermelésünk átlagos pél­dányszámával. Ugyanakkor a verseskö­­tetek példányszáma kisebb, mint azoknak a száma, akik verseket jelentetnek meg. Az irodalmi folyóiratok alacsonyabb pél­dányszámban látnak napvilágot, mint ahány tagja van az írószövetségnek. Pon­tatlan az a megállapítás, hogy a könyvek elsősorban azért nem kelendők, mert drágák. Mintegy 700 000 főnyi közép- és felsőiskolai végzettségű dolgozó réteg él hazánkban, van 120 000 tanügyi munká­sunk, több mint 170 000 egyetemistánk, tíz­ezer tudományos munkásunk, több mint egymillió a Kommunista Szövetség tagjai­nak száma, tízezernél is többre tehető köztársasági és szövetségi vezetőségeink és képviselőink száma. Lakosságunknak e rétege rendelkezik olyan életszínvonallal, amely lehetővé tenné számára, hogy jö­vedelmének egy százalékát könyvekre for­dítsa. Hivatali kötelességüknél fogva is a könyvre vannak utalva. Mégsem vesznek könyvet, s keveset, nagyon keveset olvas­nak. A fent említett íróegyesületi tanács­kozáson hangzott el az is, hogy munka­­közösségeink a különféle szerveknek kül­dözgetett kimutatásokra évente több mint 100 milliárd régi dinárt költenek. E ki­mutatások ésszerű csökkentésével e pénz­összeg felét megtakaríthatnák, s kitűnő alapot nyernének kultúránk egyes égető problémáinak megoldásához. Javasolták továbbá, hogy a könyvet és annak olva­sókhoz való eljuttatását mint probléma­kört társadalmi és politikai fórumaink elé kell terjeszteni. A Szövetségi Szkupstiná­­tól követelni kell, hogy hozzanak új tör­vényt a könyvtárakra vonatkozólag. Kö­telezővé kell tenni létesítésüket, mint ahogy kötelezőek elemi iskoláink. Olyan könyvesboltokat kell nyitni, amelyek ösz­­szes könyvkiadóink kiadványait árulnák. Néhol ugyanis az a helyzet, hogy a könyv­kiadók a könyvesboltjukban kizárólag a saját könyvtermelésüket tűrik meg. Sza­kosítani kellene a kiadóházakat, mert megtörtént például az, hogy a Tehnička knjiga (technikai könyvek kiadója) jelen­tette meg a szerbhorvát nyelv szótárát, noha ehhez sem kiadótanácsának, sem pe­dig szerkesztői kollégiumának nem volt szakmai felkészültsége, pénzelésére, azaz meg kell állapítani, hogy az össz-nemzeti jövedelem, mely százaléka biztosíthatná művelődésünk za­vartalan fejlődésvonalát (...). A kultúrára végérvényesen úgy kellene tekintenünk, mint a szocializmus egyik alapvető prob­lémájára. Költő a vádlottak padján A zágrábi Telegram címoldalas kom­mentárban foglalkozik egy ljubljanai bí­rósági ítélettel, s annak hátterével. Vla­dimir Gajšek fiatal szlovén költőt tizen­négy napi elzárásra, feltételesen egyévi fogházbüntetésre ítélték, miután bírósági megállapítást nyert, hogy a Tribuna c. egyetemista lapban közölt versére érvé­nyesíthetők a vallási türelmetlenség szí­tására vonatkozó törvénycikkelyek. De­mokráciánk és Alkotmányunk nevében a törvényt egy fiatal költő ellen fordítottuk, aki ugyanennek a demokratikusságnak az alapján éppoly joggal fejezi ki magát szabadon — állapítja meg a Telegram — majd fölveti a kérdést: vajon a demok­­ratikusságot szolgálja-e egy ilyen tett? Úgy véljük, hogy nem; úgy véljük, sem­mi mást nem jelent ez, mint Alkotmány biztosította szabadságunk téves interpre­tálását ... Mert amint egyikünk sem híve a vallási türelmetlenség szításának, ugyanúgy annak sem vagyunk hívei, hogy a költői szó iránti türelmetlenséget szít­sák abban az országban, amelyben a szo­cialista forradalom az egyházat és az álla­mot elválasztotta egymástól Józan fejjel Laták István Őseid közt nincs király parlagon termettél Nem bohóc csak lócsiszár ki nyakon vert testvér Nem etettek (józan vagy) pálinkás falattal öreg szived így baktat hajtja koldus angyal Silány kelmék kalmárja becsap a piacon munkád szűkre taksálja nála női a haszon Tévedések sorsjegye lapul párnád alatt Elkerül a szerencse ne bízd el hát magad Büdös hernyó lerágja néha­ termő fádat a jótevők bálványa rád csak vesszőt vágat Bukfencekre nem való ki munkába fáradt A vér mégse híg savó emeld a baltádat spleen gulyás József kezed vakító mozdulatot ejt el homlokodtól a pohárig feszes s éneklő hídja szent tárgyaim mélyre szorítja találnék én útra tehozzád pillanat apróságai közt rejtett nemes érceim kioldani ki kevés és vagyok erőtlen ejteni kéne szót abban virággal vért sajt könnyet akármit egy dalt lágyan hajlítva hídnak vagy mélységünk fölibe ha lenne értelme egy mosolyt mely lazán partokat átalível mint röpte madárnak találnék én útra tehozzád pillanat apróságai között agyagedényként szétesett tájak hangtornyok lerogyva ének e torzók órák voltak egésznek talán ha lenne itt egy virág hely at hit tér barát akárki lábamban holt , üres szék hite aranynak bova miért? s hova? A művész és népképvise­lő Cangalovic A NIN című belgrádi hetilapnak adott nyilatkozatában Miroslav Cangalovic el­mondta, milyennek látja általános kultu­rális állapotainkat, s külön a zenemű­vészetünk helyzetét. Idézzük néhány fi­gyelemre méltó megállapítását: A művészet a jelen pillanatban a tár­sadalom figyelmének mellékvágányán he­lyezkedik el. Úgy vélem, hogy sem tár­sadalmi szerepét, sem valódi helyét nem látják kellőképpen. A válság, amelyről beszélek, sajnos nagyméretűvé vált, s úgy gondolom, ha sürgősen nem látunk hozzá orvoslásához, tapasztalni fogjuk belátha­tatlan következményeit (...). Az egész Szerbiában mindössze egypár zongora szolgálja a fiatal zenészek iskolai képzé­sét (...). A színházakban pénzügyi nehéz­ségekkel és az öröklött tisztviselő rend­szerrel viaskodnak (...). Mindent meg kell tenni a szociális problémák igazságos ren­dezése érdekében, s az időbeli nyugdíjaz­tatásokkal utat kell nyitni a fiatal művész erők előtt (...). A tehetségeket nem ke­resik és nem fedezik fel idejében. Az már túl késő, ha erre csak a főiskolán kerül sor. Ha ezt magam is a saját bőrömön tapasztaltam, annak csak az volt az oka, hogy a háború utáni nemzedékhez tar­toztam, s rég megállapított művészeti igazságokat kellett újra felfedeznem. De ma a szelektálás a természetes út (...). Alapvető megoldást kell találni a kultúra FOSZLÁNYOK Bogdánfi Sándor Nono, írótársaim, azért kis lakás­ban is lehet valaki nagy művész. Észrevettétek-e, elvtársak, hogy szép számban vannak lecsúszott em­berek a fölöttünk? Kázmér értett hozzá, hogyan le­het rózsás színben feltüntetni a szur­kot. Voltaképpen csak akkor tudjuk igazán élvezni a valóság sokfélesé­gét, ha egyféle. Krisztus korában még nem tud­ták, mi is az a személyi kultusz. Nagy hőségben ne csodálkoz­zunk, ha az ágyban levő nő egészen romlott. Csodát várt, náthát kapott. Tapsolni főleg a gyerekek és a képviselők tudnak. Ismerek egy embert, aki biztosan a majomtól származik. 13. oldal Kövesse K. urat! Kopeczky László íír a tavaszban andalgott. Pillék után kapdosott. Szándéka volt pedig csak megsimogatni azo­kat. A virágportól ikrás levegőben átszűrő­dött zsongó fülébe a háta mögött zajló párbeszéd. — Mondja, Lizike, kegyed ismerős ezen a tájon? — Igen. A Nyúlközben lakom. — Keresek egy ... várjon csak, felírom valahová a nevét!... Itt van!: Sülek... Méhész. Ismeri? — Anti bácsi? — Nem bánom, legyen Anti bácsi. — Ha Anti bácsi, akkor nem ismerem. — De tudom, hol lakik. — Egy kicsit odébb van... Kövesse K. urat. Kertszomszédok ... K. úr szemöldöke rángatódzni kezdett. Bár a lábai önműködőleg tovább léptek, lelkiekben csikorogva fékezett. Sohasem szerette, ha mögötte őgyeleg­­nek. Az volt az érzése, belelátnak hátul­ról a gondolataiba. Sőt, hogy vitetik magukat a hátán. Ezért ilyenkor rendszerint lehajolt meg­igazítani cipője madzagját és várt. De most ez a taktika nem jöhet tekin­tetbe. Az Attasé — így nevezte el kapás­ból — az Attasé, minden bizonnyal kivár­ná a pertlin való babrálás végeredményét. Azonkívül éppen cúgos cipő volt a lábán. Lassított hát, és egy gyors hátrapillan­tással becserkészte a tájat. Az Attasé tíz lépésnyire haladt mögöt­te. Gömbölyű, kopasz férfiú volt. — Méghozzá kövér! — füstölgöti K. úr. — Aki így meghízott, az ne mászkáljon térkép és címjegyzék nélkül a vakvilág­ban! Most aztán cipelhetem hazáig a há­tamon. Egyszeriben megkeseredett ínyén a ta­vasz. Piszkos felhőket látott, és füstölgő trá­gyadombokat a házak előtt, saroknál ajkába harapott és latol­gatni kezdte, mi lenne, ha bevárná, és azt mondaná neki: — Az Istenedet! Szállj le a hátam­ról!... Tóréti út 12... Alászolgálja! Aztán, mint a kisütő nap, egy ötlet ra­gyogott fel benne: Nem megy haza! Ahelyett, hogy balra fordulna, jobbra fordul. Megkerüli a spiritusz-telepet és visszakanyarodik a bölcsődéig. (,fHaha!... Az Attasé sétálni fog egy kevéskét!”) Most már fütyörészve szedte a lábát. A bölcsődénél izgatottan törte a fejét, hogyan csinálhatna egy szép nagy varga­betűt, anélkül, hogy az erőltetett mene­teléstől hápogó Attasé gyanút fogna. Legártatlanabb iránynak tűnt a Rösz­­kei úti felüljáró. („Az Attasé úrnak egy kis hídramászás és némely mozdonyi füst!”) A hídról visszapillantott, jön-e a von­­szoltja. Jött. A híd karfájába kapaszkodva, kap­tatott szuszogva felfelé. K. úr elégedetten hümmögött. („Az Attasé úr árkokat ugrál majd át a Kovács utcá­ban!”) Az Attasé, mivel a pallót áldott kezek elhordták tűzifának, inkább belegázolt a vízbe, semhogy százhárom kilójával szöcskének nézzék. („Az Attasé úr most fogja levetni ci­pellőit, mert homokban még a teve is ■mezítláb jár!”) A szőlők alján baktattak már. Átszelték a libalegelőt, a téglagyári völgyben szint alá masíroztak és felkapaszkodtak a gu­­rítóra... K. úr a heréskertben leült, mert állva nem volt ereje nevetni. — Az Attasé ... haha!... sejt valamit. Vagy felszúródott a vadnarancs bozót­ra... Körülnézett. Megvakarta a fejét. („Nos, K. úr, ez valóban pompásan si­került.­”) Messze, egy kis fehér ház kicsiny abla­kában látott egy csöpp fejecskét. Oa­ kullogott, körül­hallózta, de mivel semmi sem mozdult, megszólította a szösz­ke kócos kisleányt: — Mondd, pici babám, hogy jutok én ki innen leghamarább a Szeberédy útra?

Next