Magyar Szó, 1966. május (23. évfolyam, 118-147. szám)
1966-05-08 / 124. szám
Vasárnap, 1966. május 8. шттш MAGYAR SZÓ A kultúra futószalagán Tekintélyüket vesztett iskolák Miért válnak egyre népszerűtlenebbekké a munkásképző iskolák? — veti fel a Komunist legutóbbi számában Slobodan Radonjić, s választ kereső fejtegetésében seregnyi adatokkal alátámasztott megállapítást tesz. Bosznia-Hercegovinában például az ipari tanulók iskoláinak 65 százaléka nem rendelkezik saját tanteremmel, így van ez másutt is. Nincsen megfelelő tanfelszerelésük, a laboratórium és az iskolai kabinet pedig csak afféle szép vágy. Az előadásokat a második és a harmadik váltásban tartják. Szerbia területén az ipari tanulók iskoláinak 40 százalékában a különféle szakmát és mesterséget tanuló diákok közös előadásokat hallgatnak. Közismert dolog — állapítja meg a Komunist cikkírója —, hogy a gimnáziumi tanulóknak majd minden helységben két-, szer-háromszor annyi anyagi eszközt biztosítanak, mint az ipari tanulóknak. Itt gyökereznek a társadalmi hivatásos hierarchiájával és a termelőmunka alacsonyabb társadalmi értékével kapcsolatos előítéletek, s ez a fölismerés sértően, lefokozóan hat a fiatalokra. Kialakul bennük a tudat, hogy eltörölhetetlenek a különbségek fizikai és szellemi munka között, minden vágyuk az lesz, hogy irodában dolgozhassanak. Elgondolkoztató Radonjának az a ténymegállapítása is, hogy öszszes munkásképző iskoláinknak 80 százalékába olyan tanulók járnak, akik munkás vagy paraszti szülők gyermekei, ugyanakkor egyetemi hallgatóinknak több mint háromnegyed része tisztviselő családból származik. Itt az ideje, hogy gyökeres reformokat vezessünk be ezekkel az iskolákkal kapcsolatosan, s hogy a rájuk vonatkozó törvényt végre meghozzuk. Az elodázott kultúra Ugyancsak a Komunistban olvashattunk egy szemléltető adatokkal teli írást, a népműveltség hazai állásáról. A cikkíró Milija Komatina abból a nézőpontból közelíti meg a kérdést, hogy miért nem kelendő nálunk a könyv, s miért nem olvasnak az emberek. Hivatkozik a Szerbia íróegyesületében folytatott tanácskozásra, ahol írók, kiadók, könyvtárosok és a rokon intézmények képviselői ugyanezt a kérdést vitatták. Megállapítást nyert, hogy a lapjainkban és folyóiratainkban írásaikkal jelentkező szerzők létszáma majdnem megegyezik könyvtermelésünk átlagos példányszámával. Ugyanakkor a verseskötetek példányszáma kisebb, mint azoknak a száma, akik verseket jelentetnek meg. Az irodalmi folyóiratok alacsonyabb példányszámban látnak napvilágot, mint ahány tagja van az írószövetségnek. Pontatlan az a megállapítás, hogy a könyvek elsősorban azért nem kelendők, mert drágák. Mintegy 700 000 főnyi közép- és felsőiskolai végzettségű dolgozó réteg él hazánkban, van 120 000 tanügyi munkásunk, több mint 170 000 egyetemistánk, tízezer tudományos munkásunk, több mint egymillió a Kommunista Szövetség tagjainak száma, tízezernél is többre tehető köztársasági és szövetségi vezetőségeink és képviselőink száma. Lakosságunknak e rétege rendelkezik olyan életszínvonallal, amely lehetővé tenné számára, hogy jövedelmének egy százalékát könyvekre fordítsa. Hivatali kötelességüknél fogva is a könyvre vannak utalva. Mégsem vesznek könyvet, s keveset, nagyon keveset olvasnak. A fent említett íróegyesületi tanácskozáson hangzott el az is, hogy munkaközösségeink a különféle szerveknek küldözgetett kimutatásokra évente több mint 100 milliárd régi dinárt költenek. E kimutatások ésszerű csökkentésével e pénzösszeg felét megtakaríthatnák, s kitűnő alapot nyernének kultúránk egyes égető problémáinak megoldásához. Javasolták továbbá, hogy a könyvet és annak olvasókhoz való eljuttatását mint problémakört társadalmi és politikai fórumaink elé kell terjeszteni. A Szövetségi Szkupstinától követelni kell, hogy hozzanak új törvényt a könyvtárakra vonatkozólag. Kötelezővé kell tenni létesítésüket, mint ahogy kötelezőek elemi iskoláink. Olyan könyvesboltokat kell nyitni, amelyek öszszes könyvkiadóink kiadványait árulnák. Néhol ugyanis az a helyzet, hogy a könyvkiadók a könyvesboltjukban kizárólag a saját könyvtermelésüket tűrik meg. Szakosítani kellene a kiadóházakat, mert megtörtént például az, hogy a Tehnička knjiga (technikai könyvek kiadója) jelentette meg a szerbhorvát nyelv szótárát, noha ehhez sem kiadótanácsának, sem pedig szerkesztői kollégiumának nem volt szakmai felkészültsége, pénzelésére, azaz meg kell állapítani, hogy az össz-nemzeti jövedelem, mely százaléka biztosíthatná művelődésünk zavartalan fejlődésvonalát (...). A kultúrára végérvényesen úgy kellene tekintenünk, mint a szocializmus egyik alapvető problémájára. Költő a vádlottak padján A zágrábi Telegram címoldalas kommentárban foglalkozik egy ljubljanai bírósági ítélettel, s annak hátterével. Vladimir Gajšek fiatal szlovén költőt tizennégy napi elzárásra, feltételesen egyévi fogházbüntetésre ítélték, miután bírósági megállapítást nyert, hogy a Tribuna c. egyetemista lapban közölt versére érvényesíthetők a vallási türelmetlenség szítására vonatkozó törvénycikkelyek. Demokráciánk és Alkotmányunk nevében a törvényt egy fiatal költő ellen fordítottuk, aki ugyanennek a demokratikusságnak az alapján éppoly joggal fejezi ki magát szabadon — állapítja meg a Telegram — majd fölveti a kérdést: vajon a demokratikusságot szolgálja-e egy ilyen tett? Úgy véljük, hogy nem; úgy véljük, semmi mást nem jelent ez, mint Alkotmány biztosította szabadságunk téves interpretálását ... Mert amint egyikünk sem híve a vallási türelmetlenség szításának, ugyanúgy annak sem vagyunk hívei, hogy a költői szó iránti türelmetlenséget szítsák abban az országban, amelyben a szocialista forradalom az egyházat és az államot elválasztotta egymástól Józan fejjel Laták István Őseid közt nincs király parlagon termettél Nem bohóc csak lócsiszár ki nyakon vert testvér Nem etettek (józan vagy) pálinkás falattal öreg szived így baktat hajtja koldus angyal Silány kelmék kalmárja becsap a piacon munkád szűkre taksálja nála női a haszon Tévedések sorsjegye lapul párnád alatt Elkerül a szerencse ne bízd el hát magad Büdös hernyó lerágja néha termő fádat a jótevők bálványa rád csak vesszőt vágat Bukfencekre nem való ki munkába fáradt A vér mégse híg savó emeld a baltádat spleen gulyás József kezed vakító mozdulatot ejt el homlokodtól a pohárig feszes s éneklő hídja szent tárgyaim mélyre szorítja találnék én útra tehozzád pillanat apróságai közt rejtett nemes érceim kioldani ki kevés és vagyok erőtlen ejteni kéne szót abban virággal vért sajt könnyet akármit egy dalt lágyan hajlítva hídnak vagy mélységünk fölibe ha lenne értelme egy mosolyt mely lazán partokat átalível mint röpte madárnak találnék én útra tehozzád pillanat apróságai között agyagedényként szétesett tájak hangtornyok lerogyva ének e torzók órák voltak egésznek talán ha lenne itt egy virág hely at hit tér barát akárki lábamban holt , üres szék hite aranynak bova miért? s hova? A művész és népképviselő Cangalovic A NIN című belgrádi hetilapnak adott nyilatkozatában Miroslav Cangalovic elmondta, milyennek látja általános kulturális állapotainkat, s külön a zeneművészetünk helyzetét. Idézzük néhány figyelemre méltó megállapítását: A művészet a jelen pillanatban a társadalom figyelmének mellékvágányán helyezkedik el. Úgy vélem, hogy sem társadalmi szerepét, sem valódi helyét nem látják kellőképpen. A válság, amelyről beszélek, sajnos nagyméretűvé vált, s úgy gondolom, ha sürgősen nem látunk hozzá orvoslásához, tapasztalni fogjuk beláthatatlan következményeit (...). Az egész Szerbiában mindössze egypár zongora szolgálja a fiatal zenészek iskolai képzését (...). A színházakban pénzügyi nehézségekkel és az öröklött tisztviselő rendszerrel viaskodnak (...). Mindent meg kell tenni a szociális problémák igazságos rendezése érdekében, s az időbeli nyugdíjaztatásokkal utat kell nyitni a fiatal művész erők előtt (...). A tehetségeket nem keresik és nem fedezik fel idejében. Az már túl késő, ha erre csak a főiskolán kerül sor. Ha ezt magam is a saját bőrömön tapasztaltam, annak csak az volt az oka, hogy a háború utáni nemzedékhez tartoztam, s rég megállapított művészeti igazságokat kellett újra felfedeznem. De ma a szelektálás a természetes út (...). Alapvető megoldást kell találni a kultúra FOSZLÁNYOK Bogdánfi Sándor Nono, írótársaim, azért kis lakásban is lehet valaki nagy művész. Észrevettétek-e, elvtársak, hogy szép számban vannak lecsúszott emberek a fölöttünk? Kázmér értett hozzá, hogyan lehet rózsás színben feltüntetni a szurkot. Voltaképpen csak akkor tudjuk igazán élvezni a valóság sokféleségét, ha egyféle. Krisztus korában még nem tudták, mi is az a személyi kultusz. Nagy hőségben ne csodálkozzunk, ha az ágyban levő nő egészen romlott. Csodát várt, náthát kapott. Tapsolni főleg a gyerekek és a képviselők tudnak. Ismerek egy embert, aki biztosan a majomtól származik. 13. oldal Kövesse K. urat! Kopeczky László íír a tavaszban andalgott. Pillék után kapdosott. Szándéka volt pedig csak megsimogatni azokat. A virágportól ikrás levegőben átszűrődött zsongó fülébe a háta mögött zajló párbeszéd. — Mondja, Lizike, kegyed ismerős ezen a tájon? — Igen. A Nyúlközben lakom. — Keresek egy ... várjon csak, felírom valahová a nevét!... Itt van!: Sülek... Méhész. Ismeri? — Anti bácsi? — Nem bánom, legyen Anti bácsi. — Ha Anti bácsi, akkor nem ismerem. — De tudom, hol lakik. — Egy kicsit odébb van... Kövesse K. urat. Kertszomszédok ... K. úr szemöldöke rángatódzni kezdett. Bár a lábai önműködőleg tovább léptek, lelkiekben csikorogva fékezett. Sohasem szerette, ha mögötte őgyelegnek. Az volt az érzése, belelátnak hátulról a gondolataiba. Sőt, hogy vitetik magukat a hátán. Ezért ilyenkor rendszerint lehajolt megigazítani cipője madzagját és várt. De most ez a taktika nem jöhet tekintetbe. Az Attasé — így nevezte el kapásból — az Attasé, minden bizonnyal kivárná a pertlin való babrálás végeredményét. Azonkívül éppen cúgos cipő volt a lábán. Lassított hát, és egy gyors hátrapillantással becserkészte a tájat. Az Attasé tíz lépésnyire haladt mögötte. Gömbölyű, kopasz férfiú volt. — Méghozzá kövér! — füstölgöti K. úr. — Aki így meghízott, az ne mászkáljon térkép és címjegyzék nélkül a vakvilágban! Most aztán cipelhetem hazáig a hátamon. Egyszeriben megkeseredett ínyén a tavasz. Piszkos felhőket látott, és füstölgő trágyadombokat a házak előtt, saroknál ajkába harapott és latolgatni kezdte, mi lenne, ha bevárná, és azt mondaná neki: — Az Istenedet! Szállj le a hátamról!... Tóréti út 12... Alászolgálja! Aztán, mint a kisütő nap, egy ötlet ragyogott fel benne: Nem megy haza! Ahelyett, hogy balra fordulna, jobbra fordul. Megkerüli a spiritusz-telepet és visszakanyarodik a bölcsődéig. (,fHaha!... Az Attasé sétálni fog egy kevéskét!”) Most már fütyörészve szedte a lábát. A bölcsődénél izgatottan törte a fejét, hogyan csinálhatna egy szép nagy vargabetűt, anélkül, hogy az erőltetett meneteléstől hápogó Attasé gyanút fogna. Legártatlanabb iránynak tűnt a Röszkei úti felüljáró. („Az Attasé úrnak egy kis hídramászás és némely mozdonyi füst!”) A hídról visszapillantott, jön-e a vonszoltja. Jött. A híd karfájába kapaszkodva, kaptatott szuszogva felfelé. K. úr elégedetten hümmögött. („Az Attasé úr árkokat ugrál majd át a Kovács utcában!”) Az Attasé, mivel a pallót áldott kezek elhordták tűzifának, inkább belegázolt a vízbe, semhogy százhárom kilójával szöcskének nézzék. („Az Attasé úr most fogja levetni cipellőit, mert homokban még a teve is ■mezítláb jár!”) A szőlők alján baktattak már. Átszelték a libalegelőt, a téglagyári völgyben szint alá masíroztak és felkapaszkodtak a gurítóra... K. úr a heréskertben leült, mert állva nem volt ereje nevetni. — Az Attasé ... haha!... sejt valamit. Vagy felszúródott a vadnarancs bozótra... Körülnézett. Megvakarta a fejét. („Nos, K. úr, ez valóban pompásan sikerült.”) Messze, egy kis fehér ház kicsiny ablakában látott egy csöpp fejecskét. Oa kullogott, körülhallózta, de mivel semmi sem mozdult, megszólította a szöszke kócos kisleányt: — Mondd, pici babám, hogy jutok én ki innen leghamarább a Szeberédy útra?