Magyar Szó, 1966. november (23. évfolyam, 300-327. szám)

1966-11-13 / 312. szám

14. oldal / 1 M Színházról színházra integy másfél hónapja kezdődött meg Budapesten az 1966/67-es szín­házi évad. Az indulás azonban egyben azt is jeleníti, hogy a magyar fő­város színházai szinte már az első napok­ban teljes gőzzel, iparral dolgoznak. Elsőnek a Vidám Színpad és a Kis Színpad nyitotta meg kapuit. Mindkét­ társulat a már tavaly bemutatott, s a­­kö­zönség részéről jól fogadott előadással, a Made in Hungary-vel és Heltai Jenő Naftalinjával indított. Azóta a Kis Szín­padon újabb bemutatóra is sor került, Robert Thomasnak, a bűnügyi vígjátékok avatott és ismert szerzőjének Gyilkostár­sak című, nevetésre ingerlő, szellemes kri­mijét tűzték műsorra. A Madách Kamaraszínház a Bolond lány 230. előadásával, a Madách Színház a Koldusoperával, a Fővárosi Operettszín­­ház a My fair Lady-vel, a Katona József Színház­ A szerelem árával, az Ódry Színpad pedig a Leon és Noel-lel nyitot­ta új szezonját. Azóta mind az öt társu­lat új bemutatókkal rukkolt ki. A „kis Madách” Tennessee Williams Amíg össze­szoknak című komoly komédiáját tűzte műsorára, amelynek filmváltozatát a ju­goszláv közönség is látta már. A „nagy Madách”-ban az első idei bemutató Sha­kespeare Szentivánéji álom című szín­műve volt. A sokáig mesejátékként ját­szott Shakespeare-művet Ádám Ottó ren­dező a darabról újabban elterjedt felfo­gás szerint vitte színpadra. Ezért várható, hogy a meseszerűnek a valóssal va­ló fel­cserélése valószínűleg élénk vitát vált majd ki. A Shakespeare-mű bemutatóját követően magyar szerzők, Hubay—Vas— Ránki Egy szerelem három éjszakája cí­mű művét vitték színre parádés szerep­osztásban, Gábor Miklóssal, Vass Évával, Márkus Lászlóval, Greguss Zoltánnal és Psota Irénnel. A Fővárosi Operettszínház az idén is folytatni kívánja a musical-ek bemutatá­sát Ezt igazolja Kramer—Garbled—Gio­­vannini Tigris a garázsban című szelleme­sen megint és jól játszott modern zenés­játéka, melynek külön érdekessége Ráto­­nyi Róbert és Medgy­esi Mária nagyszerű színészi teljesítménye. A Nemzeti Színház kamaraszínháza a Petőfi Sándor utcai Katona József Szín­ház Németh Ujászló A szörnyeteg című drámáját, a Vígszínház kamaraszínháza, az Ódry Színpad pedig Aldous Huxley A Mona Lisa-mosoly című színpadi művét mutatta be. A Németh-darab főszereplői Básti Lajos és Törőcsik Mari. A Thália Színház és a Vígszínház stí­lusosan magyar mű bemutatásával kezdte évadját. Az előbbi Bródy Sándor A tanítónő című színművét tűzte műsorára Kazimir Károly rendezésében, Polóny­i Gyöngyivel (Drahota Andreával) és Latínovits Zoltánnal a főszerepben. A Vígszínház Heltai Jenő A néma levente című verses vígjátékát újította fel régi Zilk­ával (Ruttkay Éva) és új Agárdi Pé­terrel (Bitskey Tibor). Azóta mindkét színház új bemutatókkal kedveskedett kö­zönségének. A Thália stúdiószínházában Franz Kafka A per című regényének dramatizált változata került műsorra, a Vígszínházban pedig Murray Schisgal Szerelem, ó című háromszereplős (Rutt­­kay Éva, Darvas Iván, Bárdy György) vígjátékát tűzte repertoárjára. Az idei pesti színházi évad jelentős ese­ménye a Nemzeti Színház új, adaptált Hevesi Sándor-téri színházának felavatá­sa. A ország egykori vezető színháza, úgy látszik, ismét mind nagyobb gondot fordít a klasszikusokra. A Nemzeti idénynyitása Az ember tragédiájával történt, első be­mutatója pedig Vörösmarty Mihály Czillei és Hunyadiak című történelmi drámája volt. Az idei színházi évad első hónapjának jelentősebb eseményeiként kell említeni a Madách Színház olaszországi és a József Attila Színház (melynek két idei bemu­tatója Gyárfás Miklós Kényszerleszállása és Osztrovszkij Farkasok és bárányok cí­mű műve volt) romániai vendégjátékát. A magyar színházak külföldi vendégsze­replését a Román Nemzeti Színház pesti kirándulása kárpótolta. A fenti áttekintés is azt igazolja, hogy a budapesti színházak változatos műsor­ral szeretnék közönségüket meglepni. Az érdekesebb előadásokról a következő né­hány vasárnap bővebben is írunk. GEROLD László É­rthetetlen a magyar irodalomkritika tétovázása: Reményik Zsigmond művét­­ alig-alig vizsgálja, holott különös erényeivel és fogyatékosságaival talán korunk legellentmondásosabb próza­ír­ói közé tartozik. Az az érzésünk, hogy néhány félreértés eloszlatásával könnyeb­ben kirajzolódhatna előttünk Reményik életművének jelentősége, s akár elméleti jelentőségű vita is kerekedhetne ürügyén. Reményik alapvető módszere nem a megjelenítés, hanem a leírás, s ez kétség­telenül archaikus vonás. Méghozzá höm­pölygő, nagy, barokkos mondatokat hasz­nál — ezzel, ha szabad egymástól elütő példákat is felhoznunk, Krlekával vagy Faulknerrel rokon —, de ha javára ír­hatjuk, hogy ezekből a mondatokból ki- A mellőzött író Major Nándor­ ányzik a barokkos cifraság, sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy a barokkos gaz­dagságot sem találni meg benne: a nyelvi találékonyságot, a képes beszédet, a kör­mondatok ritmusát, a fordulatos stílust. Szigorúan véve, Reményik barokkos mon­datai üresek: a szószaporítás, a pongyola­ság, a döcögős dagálya viszi lendületbe őket. Szürkék ezek a mondatok, a köz­nyelv lapályain kanyarognak, a szerző gyakran a kontárok afféle hivatalos ízű nyelvével keres némi emelkedettséget, s a középkor végi konyha­ latin külszínét, vé­kony mázát juttatja eszünkbe. „Ez afféle ,emberi gyengeség’ volt nála, ami egy kü­lön jó kifejezés az általános emberi si­lányságok meghatározására általánosság­ban, hisz ebbe a kategóriába, mármint hogy, emberi gyengeség­, mi minden nem fér bele, éppen csak az nem, amit nem akarunk", írja, s ez a mondat még a sze­ntlébbek közül való. Mégis, ha valaki türelmesen végigol­vassa művét, elcsodálkozhatik az író te­remtette világ szuggesztív erején és ere­detiségén — úgy véljük, ez a világ Krú­­dyéval rokon, kivált abban a sorozatban, amelyben a Bolond história és az Ebből egy szó sem igaz tartozik —, nemkülön­ben azon, hogy TARTÓS élményt nyert, sőt nemegyszer olyan tartósat, hogy mű­vészi ragyogásban, sőt exhibícióval vitéz­kedő regények hada sem versenyezhet vele. Erre a jelenségre, nem az arányok érzékeltetésére, hadd idézzem Szerb An­tal nyomán R­enard-t: „Balzac talán az egyetlen, akinek jogában áll rosszul ír­ni’’. A maga nemében kétségtelenül vo­natkozik ez Reményikre is a­zt az alkotási módot, amelyet fen­tebb említett regényeiben használ, Reményik expliciten is vallotta: nem a történet közvetlen hihetősége, la­pos realizmusa érdekli, hanem a figurák és jellemek hitelessége: általuk minden történet, még a feje tetején álló is hitelt nyer. Ez a felfogás lehetővé tette számá­ra, hogy egy-egy regényét parabolaszerű­en vezesse végig, jobbik esetben odahas­son, hogy szimbólumszerűen lombosodjon ki. Ezzel a felfogásával évszázadunk nagy prózaíró irányzatához kapcsolódik, azok­hoz, akik nem ábrázolnak, hanem üzene­tet küldenek egy-egy művükkel a világ­nak: Kafka, Sartre, Camus, Brecht neve vetődik fel előttünk. Azoknak a neve, akik akár fatális véletlenekkel, akár el­képesztő determinizmussal, akár hivalko­dó mese-fantasztikummal vesznek erősza­kot a történet közvetlen hihetőségén, an­nak érdekében, hogy üzenetüket látomá­suk szerint fejezzék ki. A történetet bá­mulatos eltökéltséggel vetik alá kompo­­zíciós AKARATUKNAK. Reményik még attól a fintortól sem riad vissza, hogy amikor már az olvasó rég tudja, milyen fordulat következik majd be, nagy cso­dálkozást színlelve vezesse be az elkerül­hetetlent. Ezt a művészi felfogást Brecht fejtette ki legvilágosabban: Ha a művé­szet nem akar továbbra is CSAK az érze­lem kusza útjain ácsorogni, hanem az ér­telemnek is egyenrangú szerepet szán, ak­kor szakítani kell az arisztotelészi ka­tarzis-felfogással, azzal, hogy az olvasó BELEÉLJE magát a hősök szerepébe, s azonosulva velük a közvetlen hihetőség kritériumával mérjen s „tisztuljon meg". Ellenkezőleg,­­a nézőt folyton ki kell zök­kenteni a beleélésből, hogy azt a világot, amely kibontakozik előtte, folyton bíráló saját szemével, ne pedig mással, a hőssel azonosuló szemmel, puszta érzelem útján érzékelje. Ez a felfogás bontakozik ki Reményik említett műveiben is, a kom­pozíción kívül az író személyének közbe­iktatásával, a zárójeles kommentárokkal is. Még ha gyakran suták is a kommen­tárok, s meg­ megtörik is a kompozíció. Böngésző Gál László rovata A KÖNYVRŐL illemtudó ember lehetőleg kellemeseket mond társaságban, és a háború nem tar­tozik a kellemes témák közé. Hogy mégis háborúról, Leningrád blokádjáról, éhín­ségről és halottak tízezreiről beszélek, csak egy könyv miatt történik. Egy könyv és sok könyv miatt. Ilja Ehrenburg meséli önéletrajzának harmadik kötetében, hogy felkereste egy leningrádi leány és átadta neki háborús naplóját. — A bejegyzések kurták voltak — írja Ehrenburg —, ennyi meg ennyi deka kenyér, ennyi meg ennyi fok hideg, ma meghalt Vasziljev, meghalt Nágya, meghalt a húgocska ... Aztán egyszerre csak efféle bejegyzésekre lettem figyel­mes. Tegnap éjszaka — Karenina Anna, hajnalig Bovaryné ... Amikor a leány el­jött naplójáért, megkérdeztem: — Hogyan tudott éjszaka olvasni? Hiszen nem volt villany... — Persze hogy nem volt. Éj­szakánként emlékezetembe idéztem­­ a könyveket, amelyeket még a háború előtt olvastam, így könnyebb volt megküzde­­nem a halállal... A könyv — természetesen — nem pus­ka, nem géppisztoly, nem ágyú, nem is aknavető. A könyv nem esztergapad, még csak nem is kalapács. Végül nem is ke­nyér a könyv, nem tej és nem tüzelő. A könyvnek ünnepi napjain arra gon­dolok, hogy az írástudatlanok nem tudják felidézni maguknak Karenina Annát, vagy Bovarynét. Arra gondolok, hogy sok az írástudatlan nálunk. És még arra is, hogy a könyv fegyver is, szerszám és élelem. A KRITIKÁRÓL A napokban arról beszélgettünk egy kollégával, hogy egy költőtársunk, akinek verseibe gyakran belejavított a szigorú szerkesztő, egy aránylag ismeretlen Petőfi­­verset másolt le, aláírta saját nevét és átnyújtotta neki. A szigorú szerkesztő színes ceruzájához nyúlt és javítgatni kezdte a verset. — Ezt a verset Petőfi írta! — vallotta be diadalmasan a költőtárs. A szerkesztő nem jött zavarba: — No és? Petőfi is írt rossz verseket. Az jutott eszembe, hogy kortársi kriti­kusaink általában igen rossz véleménnyel vannak egyes költőinkről, és ha eléjük kerül egy-egy versük, már nyúlnak is — gondolatban —, a színes ceruzához. Nem rólam van szó ezúttal. A kritikus­nak, akire gondolok, sok versem nem tet­szik ugyan, ám nekem sem tetszik sok versem (ma már), és így lényegében egyetértünk. Fehér Ferenc versei azonban nekem tetszenek, nagyon tetszenek. A kritikusnak nem­­ tetszenek, nagyon nem tetszenek. Nekem pedig nagyon nem tetszik, hogy Fehér Ferenc sok nagyon jó, nagyon szép, nagyon meleg verse közül egyetlen­egy jó és szép verset sem talált a kor­társi kritikus. Nem vádolnám rosszakarattal. Csak eszembe jutott, hogyan fogadta a kortársi kritika egy része annak idején például Petőfi Sándor János vitézét. 1846. novemb­­er 10-én ezeket írja a Honderű kritikusa: „János vitéz et nép­regéjével e költő egy lépést sem tön sem előre, sem hátra... benső melegség nem hevíti, emeli, boldogítja őt. Költő maga nem sokat érzett regéjénél, nem gondolta át... és az olvasó fájdalommal látja, mit nyújthatott volna a költő, ha kevesebb gondot fordít vala a külső csicsomára, ha a költészet istensziikráját keblében folyton föllobogó lángra szította volna. Vannak írók, kik ... mégiscsak középszerűt néha éppen rosszat hoznak napvilágra ...” Az elmúlt százhúsz esztendő nem a kri­tikusnak adott igazat. A NOBEL-DÍJRÓL Az irodalmi Nobel-díjat ezúttal — szé­gyenkezve vallom be — számomra telje­sen ismeretlen két író kapta. Illetve — most már nem annyira ismeretlenek. A nagyszerű hír után, néhány írásuk meg­jelent a lapokban — a Magyar Szóban is —, ezeket elolvastam. Kevés ahhoz, hogy véleményem legyen, lehet, hogy a díj va­lóban érdemesnek jutott. Van egy könyvem: „Nobel-díjas írók antológiája”. Rudolf Eucken 1908-ban kapta a díjat. Carl Spitteler 1919-ben, Grazia Deledda 1927-ben, Erik Axel Karlfeldt 1931-ben... Nem állítom, hogy a világirodalom ér­tője volnék, sajnos nem vagyok. Minden­esetre olvasok annyit, mint egy átlagos olvasó. Ezeket a neveket nem egészen találomra szakítottam ki a névsorból. Olyanokat kerestem, akikre — azt hiszem — az át­lagos olvasó nem emlékszik már. Felso­rolhatnék néhány valóban nagy írót, akik sohasem kaptak Nobel-díjat. Emberek ül­nek a Nobel-díj zsűrijében is, akiknek véleményük van, meggyőződésük és néha szempontjaik. Az emberek néha tévednek is. (Nem csupán irodalomban.) Lehet, hogy éppen most nem tévedtek. A díjakról különben eszembe jut a ki­váló magyarországi humorista, Feleki László, egy elgondolkoztató mondata. Iszak Bábelt így mutatja be új könyvé­ben: „Nem Sztálin-díjas nagy szovjet író”. MAGYAR SZÓ Tanulmány a nem kívánatos költészetről az októberi híd első helyen Gál László versciklu­sát közli. E versek egy em­beri-költői válságról adnak hírt. Gál verset ír, de vers­undor érződik szavaiból. A válság vagy meghasonlás egyre jobban eluralkodik lí­ráján, s e tekintetben sem a jugoszláv, sem a magyar köl­tők közt nincsen egyedül. Verseinek formája rendkívül egyszerű, s ez a groteszk egyszerűség fájdalmat, kese­rűséget takar. Faulkner mondta egyszer rosszkedvé­ben, hogy egész életében nem tett mást, csak szavakat írt egymás mellé. Ez a gondolat fogalmazódik meg Gál újabb verseiben is: ön­pusztító fur­csa játék. Fehér Ferenc versei Eső­várók című legutóbbi köteté­nek legjobb darabjait juttat­ják eszünkbe: művészi fel­építés, artisztikum, zeneiség jellemzi őket. Puszta-temp­lom című népdal-variációja a népköltészet gazdag ha­gyományait kelti életre. Konc István az intellektuális líra rangos művelőjeként mutatkozik be, Deák Ferenc versei pedig az író költészet­hez való visszatéréséről ad­nak hírt. A folyóiratban Végel László A jugoszláviai ma­gyar költészet című hosszabb írásának befejező részét ol­vashatjuk, s e számban ka­pott helyet Kovács Kálmán debreceni irodalomtörténész Fehér Ferenc költészete cí­mű tanulmánya is. A két írás részben kiegészíti egy­mást, egészében pedig hom­lokegyenest ellenkező ítélete­ket tartalmaz. A jó szerkesz­tésnek köszönhető, hogy a már említett versek túlnyo­mó része beidézett tanúként szerepel a pereskedők igazá­nak eldöntésében. Végei — amellett, hogy a vajdasági magyar költészet összefüggé­seiről, általában pedig­ téve­déseiről és bűneiről tesz né­hány helytálló és igen fontos megállapítást — lényegében Fehér Ferenc költészetét fo­kozza le, amennyire tőle te­lik. Kovács Kálmán teljes kritikai vértezetben magya­rázza, méltatja, védelmezi ezt a költészetet. FEHÉR FERENC már né­hány éve támadások pergő­tüzébe került Jóformán csak bírálatok érték, amelyek gyakran nem is az írót, ha­nem az embert marasztalták el. Ennek nyilván két oka volt: az egyik az, hogy Fe­hér költészetét az új nemzedék kritikusai nem tartották , elfogadhatónak, s ezért igyekezték sürgősen le­dorongolni; a másik pedig az, hogy az idősebb nemzedék meg a közvélemény évekig Fehér Ferencet tartotta a legjobb vajdasági költőnek, márpedig az érvényesülésért küzdő fiatalok semmilyen vélt vagy valóságos tekin­télyt nem voltak hajlandóak elismerni, és a „közjóért!” jelszóval úton-útfélen ki­kezdték a poétaságát. E két tanulmány azt jelzi, hogy az irodalmi párbaj még koránt­sem ért véget. Végel László helyesen lát­ja meg a szentimentalizmus, a tájromantika, a stílusdeko­ráció, a „belső célúság”, az érzés-sablonok jegyeit Fehér költészetében, de vakvágány­ra jut, amikor a versek­ vizs­gálata helyett magatartás­­vizsgálatba fog, ezért nem talál egyetlen jó verset sem. Még akkor is elégtelen Fe­hér költészetét csak társa­dalmi érvény vagy emberi­­költői magatartás szempont­jából vizsgálni, ha maga a költő hirdetett efféle progra­mot, mert a program nem költészet. Egyszerűbb lett volna fölmérni művészi je­lentőségét, s ezt tette Ko­vács Kálmán, kiegészítve, ki­igazítva Végei tanulmányát. Végel László felismerései en­nek ellenére nagyrészt helyt­állóak. Jól látja a társadalmi indítékokat, ijesztő magánya tette „belső célúvá” a vajda­sági költőt, s e nyelvközös­ség kultúrája körülbelül ott van, ahol tíz-tizenöt évvel ezelőtt volt. A vádiratot jól fogalmazza, csak rossz he­lyen kopogtat be vele: a ten­gődő vajdasági kultúráért ta­lán mégsem a költőket kelle­ne felelőssé tenni... VÁCLAV HAVEL cseh író Az értesítés című színművén kívül, melynek első részét közli a Híd, érdemes meg­említeni az új rovatot, a Fi­­gyelő-t is. A Krónika és a Szemle rovat helyébe lépett, de már nem könyvismerte­tők és külföldi lapokból olló­zott irodalmi hírek alkotják, hanem egy szerző jegyzetei. Tornán László hat rövid írá­sa az igényes publicisztika szükségességét bizonyítja. A Híd mindmáig sok irodalmi, társadalmi érdekű jelenséget hagyott szó nélkül, s az új rovat valószínűleg pótolja majd ezeket a hiányosságo­kat. Az első Figyelő máris vizsgát tett életképességéről. HORNYIK Miklós Vasárnap, 1966. nov. 13.

Next