Magyar Szó, 1966. november (23. évfolyam, 300-327. szám)
1966-11-13 / 312. szám
14. oldal / 1 M Színházról színházra integy másfél hónapja kezdődött meg Budapesten az 1966/67-es színházi évad. Az indulás azonban egyben azt is jeleníti, hogy a magyar főváros színházai szinte már az első napokban teljes gőzzel, iparral dolgoznak. Elsőnek a Vidám Színpad és a Kis Színpad nyitotta meg kapuit. Mindkét társulat a már tavaly bemutatott, s aközönség részéről jól fogadott előadással, a Made in Hungary-vel és Heltai Jenő Naftalinjával indított. Azóta a Kis Színpadon újabb bemutatóra is sor került, Robert Thomasnak, a bűnügyi vígjátékok avatott és ismert szerzőjének Gyilkostársak című, nevetésre ingerlő, szellemes krimijét tűzték műsorra. A Madách Kamaraszínház a Bolond lány 230. előadásával, a Madách Színház a Koldusoperával, a Fővárosi Operettszínház a My fair Lady-vel, a Katona József Színház A szerelem árával, az Ódry Színpad pedig a Leon és Noel-lel nyitotta új szezonját. Azóta mind az öt társulat új bemutatókkal rukkolt ki. A „kis Madách” Tennessee Williams Amíg összeszoknak című komoly komédiáját tűzte műsorára, amelynek filmváltozatát a jugoszláv közönség is látta már. A „nagy Madách”-ban az első idei bemutató Shakespeare Szentivánéji álom című színműve volt. A sokáig mesejátékként játszott Shakespeare-művet Ádám Ottó rendező a darabról újabban elterjedt felfogás szerint vitte színpadra. Ezért várható, hogy a meseszerűnek a valóssal való felcserélése valószínűleg élénk vitát vált majd ki. A Shakespeare-mű bemutatóját követően magyar szerzők, Hubay—Vas— Ránki Egy szerelem három éjszakája című művét vitték színre parádés szereposztásban, Gábor Miklóssal, Vass Évával, Márkus Lászlóval, Greguss Zoltánnal és Psota Irénnel. A Fővárosi Operettszínház az idén is folytatni kívánja a musical-ek bemutatását Ezt igazolja Kramer—Garbled—Giovannini Tigris a garázsban című szellemesen megint és jól játszott modern zenésjátéka, melynek külön érdekessége Rátonyi Róbert és Medgyesi Mária nagyszerű színészi teljesítménye. A Nemzeti Színház kamaraszínháza a Petőfi Sándor utcai Katona József Színház Németh Ujászló A szörnyeteg című drámáját, a Vígszínház kamaraszínháza, az Ódry Színpad pedig Aldous Huxley A Mona Lisa-mosoly című színpadi művét mutatta be. A Németh-darab főszereplői Básti Lajos és Törőcsik Mari. A Thália Színház és a Vígszínház stílusosan magyar mű bemutatásával kezdte évadját. Az előbbi Bródy Sándor A tanítónő című színművét tűzte műsorára Kazimir Károly rendezésében, Polónyi Gyöngyivel (Drahota Andreával) és Latínovits Zoltánnal a főszerepben. A Vígszínház Heltai Jenő A néma levente című verses vígjátékát újította fel régi Zilkával (Ruttkay Éva) és új Agárdi Péterrel (Bitskey Tibor). Azóta mindkét színház új bemutatókkal kedveskedett közönségének. A Thália stúdiószínházában Franz Kafka A per című regényének dramatizált változata került műsorra, a Vígszínházban pedig Murray Schisgal Szerelem, ó című háromszereplős (Ruttkay Éva, Darvas Iván, Bárdy György) vígjátékát tűzte repertoárjára. Az idei pesti színházi évad jelentős eseménye a Nemzeti Színház új, adaptált Hevesi Sándor-téri színházának felavatása. A ország egykori vezető színháza, úgy látszik, ismét mind nagyobb gondot fordít a klasszikusokra. A Nemzeti idénynyitása Az ember tragédiájával történt, első bemutatója pedig Vörösmarty Mihály Czillei és Hunyadiak című történelmi drámája volt. Az idei színházi évad első hónapjának jelentősebb eseményeiként kell említeni a Madách Színház olaszországi és a József Attila Színház (melynek két idei bemutatója Gyárfás Miklós Kényszerleszállása és Osztrovszkij Farkasok és bárányok című műve volt) romániai vendégjátékát. A magyar színházak külföldi vendégszereplését a Román Nemzeti Színház pesti kirándulása kárpótolta. A fenti áttekintés is azt igazolja, hogy a budapesti színházak változatos műsorral szeretnék közönségüket meglepni. Az érdekesebb előadásokról a következő néhány vasárnap bővebben is írunk. GEROLD László Érthetetlen a magyar irodalomkritika tétovázása: Reményik Zsigmond művét alig-alig vizsgálja, holott különös erényeivel és fogyatékosságaival talán korunk legellentmondásosabb prózaírói közé tartozik. Az az érzésünk, hogy néhány félreértés eloszlatásával könnyebben kirajzolódhatna előttünk Reményik életművének jelentősége, s akár elméleti jelentőségű vita is kerekedhetne ürügyén. Reményik alapvető módszere nem a megjelenítés, hanem a leírás, s ez kétségtelenül archaikus vonás. Méghozzá hömpölygő, nagy, barokkos mondatokat használ — ezzel, ha szabad egymástól elütő példákat is felhoznunk, Krlekával vagy Faulknerrel rokon —, de ha javára írhatjuk, hogy ezekből a mondatokból ki- A mellőzött író Major Nándor ányzik a barokkos cifraság, sajnálattal állapíthatjuk meg, hogy a barokkos gazdagságot sem találni meg benne: a nyelvi találékonyságot, a képes beszédet, a körmondatok ritmusát, a fordulatos stílust. Szigorúan véve, Reményik barokkos mondatai üresek: a szószaporítás, a pongyolaság, a döcögős dagálya viszi lendületbe őket. Szürkék ezek a mondatok, a köznyelv lapályain kanyarognak, a szerző gyakran a kontárok afféle hivatalos ízű nyelvével keres némi emelkedettséget, s a középkor végi konyha latin külszínét, vékony mázát juttatja eszünkbe. „Ez afféle ,emberi gyengeség’ volt nála, ami egy külön jó kifejezés az általános emberi silányságok meghatározására általánosságban, hisz ebbe a kategóriába, mármint hogy, emberi gyengeség, mi minden nem fér bele, éppen csak az nem, amit nem akarunk", írja, s ez a mondat még a szentlébbek közül való. Mégis, ha valaki türelmesen végigolvassa művét, elcsodálkozhatik az író teremtette világ szuggesztív erején és eredetiségén — úgy véljük, ez a világ Krúdyéval rokon, kivált abban a sorozatban, amelyben a Bolond história és az Ebből egy szó sem igaz tartozik —, nemkülönben azon, hogy TARTÓS élményt nyert, sőt nemegyszer olyan tartósat, hogy művészi ragyogásban, sőt exhibícióval vitézkedő regények hada sem versenyezhet vele. Erre a jelenségre, nem az arányok érzékeltetésére, hadd idézzem Szerb Antal nyomán Renard-t: „Balzac talán az egyetlen, akinek jogában áll rosszul írni’’. A maga nemében kétségtelenül vonatkozik ez Reményikre is azt az alkotási módot, amelyet fentebb említett regényeiben használ, Reményik expliciten is vallotta: nem a történet közvetlen hihetősége, lapos realizmusa érdekli, hanem a figurák és jellemek hitelessége: általuk minden történet, még a feje tetején álló is hitelt nyer. Ez a felfogás lehetővé tette számára, hogy egy-egy regényét parabolaszerűen vezesse végig, jobbik esetben odahasson, hogy szimbólumszerűen lombosodjon ki. Ezzel a felfogásával évszázadunk nagy prózaíró irányzatához kapcsolódik, azokhoz, akik nem ábrázolnak, hanem üzenetet küldenek egy-egy művükkel a világnak: Kafka, Sartre, Camus, Brecht neve vetődik fel előttünk. Azoknak a neve, akik akár fatális véletlenekkel, akár elképesztő determinizmussal, akár hivalkodó mese-fantasztikummal vesznek erőszakot a történet közvetlen hihetőségén, annak érdekében, hogy üzenetüket látomásuk szerint fejezzék ki. A történetet bámulatos eltökéltséggel vetik alá kompozíciós AKARATUKNAK. Reményik még attól a fintortól sem riad vissza, hogy amikor már az olvasó rég tudja, milyen fordulat következik majd be, nagy csodálkozást színlelve vezesse be az elkerülhetetlent. Ezt a művészi felfogást Brecht fejtette ki legvilágosabban: Ha a művészet nem akar továbbra is CSAK az érzelem kusza útjain ácsorogni, hanem az értelemnek is egyenrangú szerepet szán, akkor szakítani kell az arisztotelészi katarzis-felfogással, azzal, hogy az olvasó BELEÉLJE magát a hősök szerepébe, s azonosulva velük a közvetlen hihetőség kritériumával mérjen s „tisztuljon meg". Ellenkezőleg,a nézőt folyton ki kell zökkenteni a beleélésből, hogy azt a világot, amely kibontakozik előtte, folyton bíráló saját szemével, ne pedig mással, a hőssel azonosuló szemmel, puszta érzelem útján érzékelje. Ez a felfogás bontakozik ki Reményik említett műveiben is, a kompozíción kívül az író személyének közbeiktatásával, a zárójeles kommentárokkal is. Még ha gyakran suták is a kommentárok, s meg megtörik is a kompozíció. Böngésző Gál László rovata A KÖNYVRŐL illemtudó ember lehetőleg kellemeseket mond társaságban, és a háború nem tartozik a kellemes témák közé. Hogy mégis háborúról, Leningrád blokádjáról, éhínségről és halottak tízezreiről beszélek, csak egy könyv miatt történik. Egy könyv és sok könyv miatt. Ilja Ehrenburg meséli önéletrajzának harmadik kötetében, hogy felkereste egy leningrádi leány és átadta neki háborús naplóját. — A bejegyzések kurták voltak — írja Ehrenburg —, ennyi meg ennyi deka kenyér, ennyi meg ennyi fok hideg, ma meghalt Vasziljev, meghalt Nágya, meghalt a húgocska ... Aztán egyszerre csak efféle bejegyzésekre lettem figyelmes. Tegnap éjszaka — Karenina Anna, hajnalig Bovaryné ... Amikor a leány eljött naplójáért, megkérdeztem: — Hogyan tudott éjszaka olvasni? Hiszen nem volt villany... — Persze hogy nem volt. Éjszakánként emlékezetembe idéztem a könyveket, amelyeket még a háború előtt olvastam, így könnyebb volt megküzdenem a halállal... A könyv — természetesen — nem puska, nem géppisztoly, nem ágyú, nem is aknavető. A könyv nem esztergapad, még csak nem is kalapács. Végül nem is kenyér a könyv, nem tej és nem tüzelő. A könyvnek ünnepi napjain arra gondolok, hogy az írástudatlanok nem tudják felidézni maguknak Karenina Annát, vagy Bovarynét. Arra gondolok, hogy sok az írástudatlan nálunk. És még arra is, hogy a könyv fegyver is, szerszám és élelem. A KRITIKÁRÓL A napokban arról beszélgettünk egy kollégával, hogy egy költőtársunk, akinek verseibe gyakran belejavított a szigorú szerkesztő, egy aránylag ismeretlen Petőfiverset másolt le, aláírta saját nevét és átnyújtotta neki. A szigorú szerkesztő színes ceruzájához nyúlt és javítgatni kezdte a verset. — Ezt a verset Petőfi írta! — vallotta be diadalmasan a költőtárs. A szerkesztő nem jött zavarba: — No és? Petőfi is írt rossz verseket. Az jutott eszembe, hogy kortársi kritikusaink általában igen rossz véleménnyel vannak egyes költőinkről, és ha eléjük kerül egy-egy versük, már nyúlnak is — gondolatban —, a színes ceruzához. Nem rólam van szó ezúttal. A kritikusnak, akire gondolok, sok versem nem tetszik ugyan, ám nekem sem tetszik sok versem (ma már), és így lényegében egyetértünk. Fehér Ferenc versei azonban nekem tetszenek, nagyon tetszenek. A kritikusnak nem tetszenek, nagyon nem tetszenek. Nekem pedig nagyon nem tetszik, hogy Fehér Ferenc sok nagyon jó, nagyon szép, nagyon meleg verse közül egyetlenegy jó és szép verset sem talált a kortársi kritikus. Nem vádolnám rosszakarattal. Csak eszembe jutott, hogyan fogadta a kortársi kritika egy része annak idején például Petőfi Sándor János vitézét. 1846. november 10-én ezeket írja a Honderű kritikusa: „János vitéz et népregéjével e költő egy lépést sem tön sem előre, sem hátra... benső melegség nem hevíti, emeli, boldogítja őt. Költő maga nem sokat érzett regéjénél, nem gondolta át... és az olvasó fájdalommal látja, mit nyújthatott volna a költő, ha kevesebb gondot fordít vala a külső csicsomára, ha a költészet istensziikráját keblében folyton föllobogó lángra szította volna. Vannak írók, kik ... mégiscsak középszerűt néha éppen rosszat hoznak napvilágra ...” Az elmúlt százhúsz esztendő nem a kritikusnak adott igazat. A NOBEL-DÍJRÓL Az irodalmi Nobel-díjat ezúttal — szégyenkezve vallom be — számomra teljesen ismeretlen két író kapta. Illetve — most már nem annyira ismeretlenek. A nagyszerű hír után, néhány írásuk megjelent a lapokban — a Magyar Szóban is —, ezeket elolvastam. Kevés ahhoz, hogy véleményem legyen, lehet, hogy a díj valóban érdemesnek jutott. Van egy könyvem: „Nobel-díjas írók antológiája”. Rudolf Eucken 1908-ban kapta a díjat. Carl Spitteler 1919-ben, Grazia Deledda 1927-ben, Erik Axel Karlfeldt 1931-ben... Nem állítom, hogy a világirodalom értője volnék, sajnos nem vagyok. Mindenesetre olvasok annyit, mint egy átlagos olvasó. Ezeket a neveket nem egészen találomra szakítottam ki a névsorból. Olyanokat kerestem, akikre — azt hiszem — az átlagos olvasó nem emlékszik már. Felsorolhatnék néhány valóban nagy írót, akik sohasem kaptak Nobel-díjat. Emberek ülnek a Nobel-díj zsűrijében is, akiknek véleményük van, meggyőződésük és néha szempontjaik. Az emberek néha tévednek is. (Nem csupán irodalomban.) Lehet, hogy éppen most nem tévedtek. A díjakról különben eszembe jut a kiváló magyarországi humorista, Feleki László, egy elgondolkoztató mondata. Iszak Bábelt így mutatja be új könyvében: „Nem Sztálin-díjas nagy szovjet író”. MAGYAR SZÓ Tanulmány a nem kívánatos költészetről az októberi híd első helyen Gál László versciklusát közli. E versek egy emberi-költői válságról adnak hírt. Gál verset ír, de versundor érződik szavaiból. A válság vagy meghasonlás egyre jobban eluralkodik líráján, s e tekintetben sem a jugoszláv, sem a magyar költők közt nincsen egyedül. Verseinek formája rendkívül egyszerű, s ez a groteszk egyszerűség fájdalmat, keserűséget takar. Faulkner mondta egyszer rosszkedvében, hogy egész életében nem tett mást, csak szavakat írt egymás mellé. Ez a gondolat fogalmazódik meg Gál újabb verseiben is: önpusztító furcsa játék. Fehér Ferenc versei Esővárók című legutóbbi kötetének legjobb darabjait juttatják eszünkbe: művészi felépítés, artisztikum, zeneiség jellemzi őket. Puszta-templom című népdal-variációja a népköltészet gazdag hagyományait kelti életre. Konc István az intellektuális líra rangos művelőjeként mutatkozik be, Deák Ferenc versei pedig az író költészethez való visszatéréséről adnak hírt. A folyóiratban Végel László A jugoszláviai magyar költészet című hosszabb írásának befejező részét olvashatjuk, s e számban kapott helyet Kovács Kálmán debreceni irodalomtörténész Fehér Ferenc költészete című tanulmánya is. A két írás részben kiegészíti egymást, egészében pedig homlokegyenest ellenkező ítéleteket tartalmaz. A jó szerkesztésnek köszönhető, hogy a már említett versek túlnyomó része beidézett tanúként szerepel a pereskedők igazának eldöntésében. Végei — amellett, hogy a vajdasági magyar költészet összefüggéseiről, általában pedig tévedéseiről és bűneiről tesz néhány helytálló és igen fontos megállapítást — lényegében Fehér Ferenc költészetét fokozza le, amennyire tőle telik. Kovács Kálmán teljes kritikai vértezetben magyarázza, méltatja, védelmezi ezt a költészetet. FEHÉR FERENC már néhány éve támadások pergőtüzébe került Jóformán csak bírálatok érték, amelyek gyakran nem is az írót, hanem az embert marasztalták el. Ennek nyilván két oka volt: az egyik az, hogy Fehér költészetét az új nemzedék kritikusai nem tartották , elfogadhatónak, s ezért igyekezték sürgősen ledorongolni; a másik pedig az, hogy az idősebb nemzedék meg a közvélemény évekig Fehér Ferencet tartotta a legjobb vajdasági költőnek, márpedig az érvényesülésért küzdő fiatalok semmilyen vélt vagy valóságos tekintélyt nem voltak hajlandóak elismerni, és a „közjóért!” jelszóval úton-útfélen kikezdték a poétaságát. E két tanulmány azt jelzi, hogy az irodalmi párbaj még korántsem ért véget. Végel László helyesen látja meg a szentimentalizmus, a tájromantika, a stílusdekoráció, a „belső célúság”, az érzés-sablonok jegyeit Fehér költészetében, de vakvágányra jut, amikor a versek vizsgálata helyett magatartásvizsgálatba fog, ezért nem talál egyetlen jó verset sem. Még akkor is elégtelen Fehér költészetét csak társadalmi érvény vagy emberiköltői magatartás szempontjából vizsgálni, ha maga a költő hirdetett efféle programot, mert a program nem költészet. Egyszerűbb lett volna fölmérni művészi jelentőségét, s ezt tette Kovács Kálmán, kiegészítve, kiigazítva Végei tanulmányát. Végel László felismerései ennek ellenére nagyrészt helytállóak. Jól látja a társadalmi indítékokat, ijesztő magánya tette „belső célúvá” a vajdasági költőt, s e nyelvközösség kultúrája körülbelül ott van, ahol tíz-tizenöt évvel ezelőtt volt. A vádiratot jól fogalmazza, csak rossz helyen kopogtat be vele: a tengődő vajdasági kultúráért talán mégsem a költőket kellene felelőssé tenni... VÁCLAV HAVEL cseh író Az értesítés című színművén kívül, melynek első részét közli a Híd, érdemes megemlíteni az új rovatot, a Figyelő-t is. A Krónika és a Szemle rovat helyébe lépett, de már nem könyvismertetők és külföldi lapokból ollózott irodalmi hírek alkotják, hanem egy szerző jegyzetei. Tornán László hat rövid írása az igényes publicisztika szükségességét bizonyítja. A Híd mindmáig sok irodalmi, társadalmi érdekű jelenséget hagyott szó nélkül, s az új rovat valószínűleg pótolja majd ezeket a hiányosságokat. Az első Figyelő máris vizsgát tett életképességéről. HORNYIK Miklós Vasárnap, 1966. nov. 13.