Magyar Szó, 1966. november (23. évfolyam, 300-327. szám)

1966-11-20 / 319. szám

14. oldal . Egy írói feltámadás­ ­ tudná megmondani, hogyan jut eszébe egy kiadónak, hogy a mér­hetetlenül nagy irodalmi termelés mellett régi értékek után kutasson és ki­ásson írókat, műveket, akikről és ame­lyekről még azt sem mondhatjuk, hogy rég feledésbe mentek, mert a maguk ide­jében alig-alig ismerték őket. Talán azért jutott eszébe egy hamburgi kiadónak, hogy Ernst Weiss osztrák írót feltámassza, mivel az irodalomtörténészek manapság a modern lélektani regények gyökereit kutatják, for­rásait igyekeznek feltámasztani. Henry Ja­mes óta, akiben az angol—amerikai iro­dalom az igazi őst látja, sokfelé kutattak, természetesen elsősorban az esztéták, hogy megleljék az első jelenségeket, amikor a lélek mélyére szálló író nem a történések lélektani okait tárja fel, hanem a belső benyomásokat vetíti ki, és mögöttük a tör­ténés csak háttér, lecsapódás. Ebbe a mű­fajba tartozik Ernst Weiss néhány regé­nye. A húszas évek végén és harmincas évek elején ezek a regények csak szűkebb körben érdemelték rá az elismerést, nem hatoltak messzire, nem támadt visszhang­juk, mert az író személyes barátai, Sieg­­mun­d Freud, Stefan Zweig és Franz Kafka sokkal nagyobb hatással voltak az életre és az irodalomra, persze mindegyik a ma­ga területén. Még a híres Paul Zsolnay Verlag, bécsi kiadóvállalat 1931-ben kiadott jubi­láris sorozatában ott szerepel Ernst­­Weiss leginkább ismertté vált regénye, Georg Letham, orvos és gyilkos. Utóbb azonban egyre ritkábban jelentkezett, és végül egészen elhallgatott, még mielőtt ön­kezével mindörökre elnémította volna ma­gát. B­rünnben született 1882-ben, Bécsben szerzett orvosi diplomát, Freud nö­vendéke volt, azután közelebb ke­rült tanárához, noha maga nem vált ideg­­gyógyásszá. Prágában volt kórházi orvos, egy időben valahol hajóorvosként is dol­gozott, az első világháborúban a galíciai tábori kórházakban működött, csak azután jelentkezett első nagyobb lélegzetű irodal­mi műveivel és érdemelte rá az elisme­rést, sőt 1930-ban Prága város Adalbert­­alapítványának nagydíját is. 1938-ban Pá­rizsba emigrált, amikor azonban 1940 júniusában a náci seregek oda is bevo­nultak, nem volt már lelki ereje, hogy to­vább fusson. Megölte magát a bevonulás napján. Két évvel később barátja, Stefan Zweig Dél-Amerikában ugyanígy vált meg az élettől. Megemlékezésében Thomas Mann éppen a Hamburgban most kiadott Aristokrat című regényről írja: Az élet­érzet csodálatos művészi diszkrécióval és melankolikus mélységével megalkotott mű, felismeréseiben eléggé keserű és elszánt... de tagadhatatlanul árad belőle az a kul­­túrbáj, amely az osztrák lélek titka és sajátsága. Ez az Arisztokrata című 1928-ban megje­len­t regénye, mai fogalmak szerint, elte­kintve művészi meggyőző erejétől, a szo­cialista realizmus világába tartozna, ha nem tudnánk, hogy abban az időben a meghatározás még nem létezett. Hőse,egy elszegényedett oldalági arisztokrata fia, akit végső anyagi erőfeszítések árán a gazdag arisztokraták nevelőintézetébe adtak, ott megtanult vívni, lovagolni, hősködni, csak gyakorlati ismeretei és fogalmai nincse­nek, hőstettei mögött ott rejtőzik nemcsak a nagyon is emberi gyávaság, hanem a haláltól való félelem is. Amikor az inté­zet leégésekor hősiessége csődöt mond, visszamenekül szülővárosába, és beáll gyá­ri munkásnak, szüleit is csak alkalmilag keresi fel, hogy imádott apja halálának tanúja legyen, de nem tér vissza az arisz­tokrata környezetbe, nem veszi igénybe a gazdagabb ágtól kapott apanázst. Dolgo­zik, naponta halálra fárasztja magát, de lelkileg teljesen felszabadult, mert nem kell hőstetteket véghezvinnie, nem érzi magát társtalannak és megszabadul az ad­dig minden mögött ott rejlő halálfélelem­től. Felszabadultan megkapaszkodott az életben. Más vonatkozásban és történések­kel nagyjaiból ez a lélektani értelme Ernst Weiss ezt követő regényének, amelynek cí­me: A szegény pazarló.­óval súlyosabb és feltárásaiban ször­nyűbb Georg Letham, orvos és gyilkos című regénye. 1931-ben je­lent meg, tehát még az orvosregények di­vatja előtt, és nincs is meg benne ennek a műfajnak az a sajátossága, amely az or­vosregényeket annyira vonzóvá teszi az ol­vasó számára. Egy feleséggyilkosságért ha­lálra ítélt, de kegyelemből a halálnál is súlyosabb sárgalázas szigetre száműzött or­vos élettörténete, persze nem folyamato­san, leíró menetben elbeszélve, hanem oda­vetett foltokban, epizódokban, ahogyan események egymásba kuszálódva és lelki hatásuk nyomán feletlenek az orvos em­lékezetében. A maga korának emberét elemzi az író, azt az embert, aki ugyan nem kapott kezébe fegyvert a háború tö­­meggyilkosságához, de eszközt sem arra, hogy az embereket megmentse, amikor vé­resen, összezúzottan elébe kerültek. El­vesztette felelősségérzetét, kártyás, köny­­nyelmű szerencsevadász, hozományvadász, közben orvos, tudományos feltárásokon dolgozik, és nem érzi magát bűnösnek, amikor kísérleti céllal, azután a felszaba­­dultabb élet új értelmét keresve gyilkol. Egy író támad most fel halottaiból, nem kétséges, hogy Ernst Weiss különös írás­művészete ma sokkal erősebb visszhangra talál majd, mint harminc év előtt talált. Művészi hangja, megelevenítő ereje, meg­győző lélektani szemléltetése annyira mai, élő, emberi és igaz, hogy művein egyál­talán nem érzik a nagy távolság. SULHOF József új könyvekről Egy művész hitvallása David Alfaro Siqueiros: A művész és a forradalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 1966. A nemrég megindult Esztétikai Kis­könyvtár egyik köteteként látott napvilágot ez a rendkívül érdekes tanulmány- és vallomásgyűjtemény, amely a legnagyobb élő mexikói festő, Siqueiros művészi nézeteiről, társadalmi szerepéről és a művészet általános kérdé­seiről szól. Siqueiros egyéniségét két fontos ténye­ző határozza meg: mint ember úgyszól­ván gyermekkorától kezdve hivatásos ka­tona, forradalmár, mint művész forradal­mi hitvallását a legszélesebb tömegek íz­léséhez és hitéhez mérten formálja meg. Siqueiros már kora ifjúságában rájött arra, hogy a festészet csak úgy szólhat a legszélesebb tömegekhez, ha mindenki számára hozzáférhető lesz. Ezért harcos­társaival, Orozcóval és Riverával a hatal­mas méreti­ falfestészetet tette meg ál­talános művészi formává. Rájött ugyanis, hogy a kisméretű ké­pek csak olyan emberek lakásaiba kerül­hettek, akiknek volt pénze és némi ízlé­se ezek megvásárlására. A lakásokba ke­rülő képeket viszont éppen a dolgozók nem ismerhették meg. Ezért a középüle­tek, a kulturális és a mindenki által meg­közelíthető és megtekinthető közintézmé­nyek belső és külső falaira festettek. Ezek a hatalmas méretű freskók tették lehetővé, hogy ez a művészet a legszéle­sebb tömegek számára hozzáférhető és közkincs legyen. Siqueiros így fogalmazza meg művészi álláspontját: „A művészi szabadság kérdésében el­fogadott álláspontunk, amelynek megva­lósítására már ettől fogva törekedtünk (és ennek ellenkezőjét állítani rágalom és hazugság), hogy senkire se kényszerítsük rá művészi vonalvezetésünket. Világos, hogy szenvedélyesen védelmezzük a ma­gunk útját, de ez messze van attól, hogy másokra rákényszerítsük.” (125. old.) Ezt az elvi álláspontját mindjárt pél­dával is igazolja: „Mi mexikói falfestők és hasonló ten­denciához tartozó grafikusok voltunk azok, akik megrendezték Mexikóban Kandinsky első kiállítását. Mi vagyunk azok, akik meg tudják magyarázni, hogy az avantgardista áramlatok hasznosak le­hetnek az új realizmus kialakítása szem­pontjából, a modern realizmus szempont­jából, függetlenül attól, hogy mit gondo­lunk az említett avantgardizmusról mint történelmi-esztétikai áramlatról. De ugyan­akkor mi magunk voltunk azok, akik egy másik művészetet egy formálisan avant­gardista, ám az illető ország feltételeiből kinövő művészetet reklamáltunk, a mű­vészet egyetemleges funkcionális hasznos­sága érdekében.” (98—99. old.) Ezeknek és a hasonló művészi elvek­nek, hitvallásoknak a kiemelése talán azért is fontos, mert olyan művészekről van szó, akik egész életüket a forrada­lom szolgálatába állították. Siqueiros a spanyol polgárháborúban hadosztálypa­rancsnok volt, egy időben a szakszerve­zeteknek volt főtitkára, a mexikói KP elnöke, és mindvégig a központi bizott­ság tagja. Ez a forradalmiság nemcsak az ő álláspontja, hanem a többi festőé is. A mexikói festők indították el a párt napi­lapját. ők szervezték meg a szakszerve­zeti mozgalmat és a sztrájkokat. És talán egyetlen nép festőművészei sem játszot­tak népük politikai életében olyan fontos és mindvégig aktív vezető szerepet, mint Mexikóban Suqueiros, Rivera, Orozco és ifírok. DÉSI Abel MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1966. kpt. 20. A kultúra futószalagán Törvénytervezet a játékbarlangokról? „A játékbarlangokkal kapcsolatos bo­nyodalmak tovább tartanak — állapítja meg a belgrádi Knjezevne novine idő­szerű rovatában. — Miközben majdnem minden fórum, politikai és igazgatást, a kockajátékról és a játékbarlangokról ta­nácskozik, a jatekbarlangok — a vjesnik értesülései szerint — úgy szaporodnak, mint eső után a gombák. Magának Hor­­vátországnak a területen van jalétibarlang Umagban, Ju­jekában, Opalijában, Zág­rábban és Dubrovnikban.­­Nemrégiben Kar­ovac is bevonult az „európai nagy­városok” sorára, s várható, hogy egy já­­tékbarlang megnyitásának izgalmas ese­­ményére nemsokára Spinben is sor ke­rül. Ha mindehhez hozzászámítjuk a Crna Gora-i tengermelléken, Szlovéniá­ban, Belgrádban s Szerbia még egypár bet­ységeien működő játékparlangokat, akikor nyilvánvalóvá lesz, hogy a helyzet megérett az intézkedésre. Annál is in­kább, mi­vel a játékbarlangok térhódítá­sával egyidejűleg a kihágási bírák és községi ügyészségek egymás után róják rá a büntetéseiket azokra a kis hazárdjá­­tékosokra, akik a törvény védelme alatt álló játékbarlangok falai kívül űzik mes­terségüket. Épp ezért a HSZK szabája megkezdte egy törvénytervezet körvona­lazását, melynek az lesz a rendeltetése, hogy szabályozza a játékbarlangok hely­zetét e köztársaság területén.” „A törvénytervezet kimondja, hogy já­tékbarlangok csak különálló épületekben létezhetnek, mert ezzel lehetetlenné vá­lik a hazárdjáték jugoszláv állampolgá­rok számára, míg korábban nekik is al­kalmuk volt erre. Azok a játékbarlangok, amelyeket a törvény alapján munkaszer­vezetekként kezelnek, hat hónap lefor­gása alatt kötelesek ügykezelésüket e tör­vény előírásaival egybehangolni. Ameny­­nyiben ez időhatár letelte után nem tesz­nek eleget a törvényhatározatnak, köte­lesek lesznek egy hónap után abbahagyni a munkát, azzal, hogy munkaszervezetüket 10 000 új dinárig, a felelős személyeket pe­dig 1000 új dinárig terjedő pénzbírsággal sújtják.” „Várható, hogy e törvény meghozásá­val megoldást nyer hazánkban a játék­barlangok kérdése, már csak azért is, mi­­vel a jövőben megszigorítják a megnyi­tásukhoz szükséges feltételeket. Egyedül azt nem tudjuk még, hogy a játékbarlan­gok is választanak-e majd önigazgatás szerveket! De ha ez is megtörténik­ — állapítja meg a Književne novine —, Ж önigazgatás mind elméletben, mind pedig gyakorlatban, kétségtelenül olyan új, igen jelentős dimenzióval bővül, amely méltó lesz a mélyebb (tudományos) felülvizsgá­lásra és tanulmányozásra.” Elgondolkoztató olvasói közöny A jugoszláviai magyar irodalom „har­madik színtere” (a nyomtatott betűs meg­jelenés, valamint a rádió irodalmi mű­sorai után) kezdettől fogva az irodalmi estek dobogója volt. Ezeknek a közvetlen találkozásoknak az élményszerűsége te­relte rá gyakran a figyelmet magára a nyomtatásban megjelent műre is; volt idő, amikor egy-egy irodalmi est, kultu­rális eseménynek megfelelően, jelentős tömegeket vonzott falun és városon egy­aránt. Ez az érdeklődés az utóbbi időben megcsappant. A szociológus vagy a kul­­túrmunkás latolgathatná, mérlegelhetné: vajon mi az oka annak, hogy irodalmi estjeink mind kevesebb közönséget von­zanak, s már-már odajutunk, hogy csak az elemi iskolákban megszervezett író­olvasó találkozóknak van sikerük. Elma­radt egy kelebiai est például. Több író jelent meg a helyi szövetkezeti otthon­ban, mint ahány helybeli... A szervezők a hirtelen beköszöntött hideg, esős őszi időre „hárították a felelősséget”. Zom­­borban, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben maroknyi közönség előtt ol­vasott fel a jugoszláviai magyar írók egy eminens csoportja. Nem így volt ez va­lamikor, mondogatja a krónikás, aki em­lékszik még rá, hogy Zombor művelődési életében a felszabadulás után mindig ese­ményszámba mentek az irodalmi estek. A napokban egy Novi Sad-i irodalmi est maradt el, mert fél órával a meghirde­tett kezdés után is üresen maradt a né­zőtér. Írók és szervezők, valamint a köz­reműködni szándékozó színészek tanács­talanul, nem kis keserűséggel távoztak a Munkásegyetem központi fűtéses, új már­ványpalotájából: 15—20 év után, annyi sikeres, forró emlékű találkozó múltán mi lehet az oka ennek a kétségtelen kö­zönynek? A szervező elmondta, hogy pél­dául az összes Novi Sad-i középiskolát külön értesítette, felhívta figyelmüket az estre, amelynek az ígért külön érdekes­séget, hogy a verseiket, novelláikat olva­só magyar írók mellett, műveik fordítá­­sos szövegének tolmácsolásával, a Szerb Népszínház művészei is közreműköd­nek ... Hiába. A jelenség elgondolkozta­tó, s mert általános művelődéspolitikán­kat is érinti, talán érdemes volna föl­mérni eredőit. Böngésző Gál László rovata nemecsekről Tetszenek emlékezni még Nemecsekre? Az ő története sok európai országban tananyag. Az észak-amerikai Egyesült Államokban is az. Nyilván van valami számomra rejtett tanulság a mesében, azt próbálom most kibogozni. Ott, a grundon, mindenki tiszt volt. Közlegény csak egy, a kis szőke Neme­­csek. A hadnagyok, a főhadnagyok, a ka­pitányok csak amúgy kedélyesen, kutya­futtában — az író írta így — szalutál­­gattak egymásnak, csak a szegény Neme­­cseknek kellett magát minduntalan kap­tákba vágnia, és némán, mereven szalu­tálni. És aki csak elsétált előtte, mind rákiáltott: — Hogy állsz? — össze a sarkat! — Ki a mellet, be a hasat! — Hapták! Nem akarom átmesélni az egész szép történetet, csak éppen azon gondolkozom mostanában, hogy mi lenne ebből a sze­rény, dolgos, szolgálatkész Nemecsek-fiú­­ból, ha egy korszerű grundon élne ma, egy amolyan nagyobb, felnőttek számára készült játszótéren? Mondjuk, egy gyár­ban, egy hivatalban, mondjuk, egy szer­kesztőségben. Mert ha jól körülnézünk, vannak még nemecsekek és hát vannak kapitányok, főhadnagyok, hadnagyok is. Előfordul, hogy valakinek csupa kisbetűvel írják be a nevét a nagy könyvbe, az is, hogy másnak meg csupa nagybetűvel, holott fordítva kellene. Igen, az egyik egész nap rágja a gittet, szóval teljesíti és túl­teljesíti a gitt-normát, és nem becsülik meg ezért; a másik meg egyszerűen sza­botál, szájába sem veszi a gittet, mégis főhadnagy lesz belőle. Ritka eset, ám elő­fordul. Szóval a kis Nemecsek valószínű sor­sán tűnődöm. És nem tudok szabadulni attól a nyomasztó gondolattól, hogy egy új Gitt-egyletben is éppen ő lenne a munkaerőfelesleg. No, persze, az élet mégis igazságos: Nemecsek is elégtételt kapott a halálos ágyán. Rehabilitálták. HARUN AL RASIDRÓL A kedves vicc, amit körülbelül eszten­deje olvashattunk a fővárosi újságban, így kezdődik (és végződik): — Azt mondtam ma az autóbuszon a képviselőnknek... — Hazudsz! — vág közbe a másik. — Ne is mondd tovább. Harun Al Rasid kalifáról állítja a me­se, hogy ő bizony nem átallt volna fel­ülni az autóbuszra, ha ugyan lett volna olyasmi az ő idejében. A kalifa gyalog járt, álruhában, elvegyült a széles nép­rétegek közt, és úgy igyekezett megtudni, hogy élnek, mit beszélnek, mit gondol­nak alattvalói. Ilyen kalifák ma már aránylag keve­sen vannak. Neve (Al Rasid) azt jelenti: A jó úton járó, Az igazságos. Nem di­vatos név. Az embert Pistának hívják manapság, vagy Jánosnak a jó úton já­ró, vagy igazságos névről nem tudunk. Ha nem is a korszellem, a névszellem megváltozott. Az Ezeregyéjszaka meséi nyomán so­káig eszményképem volt ez a piacokat, kereskedőnegyedeket, vadtelepüléseket lá­togató közéleti munkás. De hát, sajnos, más a mese, és megint más a történelemtudomány. A napokban és egészen véletlenül azt olvastam e jó úton járó és igazságos kalifáról, hogy megkínoztatta és megölette szolgáit, sok felesleges háborút folytatott, lázongó és lázadó népeit elnyomta. Válaszúton vagyok most: a mesét vá­­lasszam-e, vagy a tudományt? Maradjunk a mesénél. Az kényelme­sebb. A TOTÓRÓL Évek óta van egy kedves kártyapar­tink, összeülünk hárman, hetenként egy­szer, és preferánszot játszunk­­ ketten. No, persze, ezt a játékot kettesben nem lehet játszani, de hát mit tehetnénk? A harmadik kedves partner mást játszik, nem preferánszot. Képzeljék, a napokban is a tök színig licitálok, az ellenfél pi­rosig. Meghívom harmadik barátunkat, ő az első és kijön — ő­ nem tökkel, nem! Makkal jön ki. A „beset­t” királyom alá. Tulajdonképpen nem is ez a témám. Olvastam, hogy egy szicíliai városka, zi­lált anyagi helyzetét rendbe hozandó, to­tózik. Mi is totózunk, mi ketten, prefe­­ránszjátékosok, és a harmadik. Sohasem nyertünk még, de ez nem is fontos. A játék a fontos. Különben pedig mifelénk mindenki játszik: totózik, lot­tózik, sorsjegye van. Ebből az utóbbiból, hajda van százféle is. A munka becsületéről sok-sok közmon­dást, közhelyet is tudok, és a játékszen­vedélyről is egy és mást. Ez az utóbbi mintha mostanában némi jogosulatlan előnyhöz jutott volna. Jogosulatlan? De hiszen a gazdagabb Itáliában (Nyu­gaton, kérem, Nyugaton!) egy egész vá­ros is csak a játékban látja egyetlen le­hetőségét. Jogos az előny.

Next