Magyar Szó, 1966. november (23. évfolyam, 300-327. szám)
1966-11-20 / 319. szám
14. oldal . Egy írói feltámadás tudná megmondani, hogyan jut eszébe egy kiadónak, hogy a mérhetetlenül nagy irodalmi termelés mellett régi értékek után kutasson és kiásson írókat, műveket, akikről és amelyekről még azt sem mondhatjuk, hogy rég feledésbe mentek, mert a maguk idejében alig-alig ismerték őket. Talán azért jutott eszébe egy hamburgi kiadónak, hogy Ernst Weiss osztrák írót feltámassza, mivel az irodalomtörténészek manapság a modern lélektani regények gyökereit kutatják, forrásait igyekeznek feltámasztani. Henry James óta, akiben az angol—amerikai irodalom az igazi őst látja, sokfelé kutattak, természetesen elsősorban az esztéták, hogy megleljék az első jelenségeket, amikor a lélek mélyére szálló író nem a történések lélektani okait tárja fel, hanem a belső benyomásokat vetíti ki, és mögöttük a történés csak háttér, lecsapódás. Ebbe a műfajba tartozik Ernst Weiss néhány regénye. A húszas évek végén és harmincas évek elején ezek a regények csak szűkebb körben érdemelték rá az elismerést, nem hatoltak messzire, nem támadt visszhangjuk, mert az író személyes barátai, Siegmund Freud, Stefan Zweig és Franz Kafka sokkal nagyobb hatással voltak az életre és az irodalomra, persze mindegyik a maga területén. Még a híres Paul Zsolnay Verlag, bécsi kiadóvállalat 1931-ben kiadott jubiláris sorozatában ott szerepel ErnstWeiss leginkább ismertté vált regénye, Georg Letham, orvos és gyilkos. Utóbb azonban egyre ritkábban jelentkezett, és végül egészen elhallgatott, még mielőtt önkezével mindörökre elnémította volna magát. Brünnben született 1882-ben, Bécsben szerzett orvosi diplomát, Freud növendéke volt, azután közelebb került tanárához, noha maga nem vált ideggyógyásszá. Prágában volt kórházi orvos, egy időben valahol hajóorvosként is dolgozott, az első világháborúban a galíciai tábori kórházakban működött, csak azután jelentkezett első nagyobb lélegzetű irodalmi műveivel és érdemelte rá az elismerést, sőt 1930-ban Prága város Adalbertalapítványának nagydíját is. 1938-ban Párizsba emigrált, amikor azonban 1940 júniusában a náci seregek oda is bevonultak, nem volt már lelki ereje, hogy tovább fusson. Megölte magát a bevonulás napján. Két évvel később barátja, Stefan Zweig Dél-Amerikában ugyanígy vált meg az élettől. Megemlékezésében Thomas Mann éppen a Hamburgban most kiadott Aristokrat című regényről írja: Az életérzet csodálatos művészi diszkrécióval és melankolikus mélységével megalkotott mű, felismeréseiben eléggé keserű és elszánt... de tagadhatatlanul árad belőle az a kultúrbáj, amely az osztrák lélek titka és sajátsága. Ez az Arisztokrata című 1928-ban megjelent regénye, mai fogalmak szerint, eltekintve művészi meggyőző erejétől, a szocialista realizmus világába tartozna, ha nem tudnánk, hogy abban az időben a meghatározás még nem létezett. Hőse,egy elszegényedett oldalági arisztokrata fia, akit végső anyagi erőfeszítések árán a gazdag arisztokraták nevelőintézetébe adtak, ott megtanult vívni, lovagolni, hősködni, csak gyakorlati ismeretei és fogalmai nincsenek, hőstettei mögött ott rejtőzik nemcsak a nagyon is emberi gyávaság, hanem a haláltól való félelem is. Amikor az intézet leégésekor hősiessége csődöt mond, visszamenekül szülővárosába, és beáll gyári munkásnak, szüleit is csak alkalmilag keresi fel, hogy imádott apja halálának tanúja legyen, de nem tér vissza az arisztokrata környezetbe, nem veszi igénybe a gazdagabb ágtól kapott apanázst. Dolgozik, naponta halálra fárasztja magát, de lelkileg teljesen felszabadult, mert nem kell hőstetteket véghezvinnie, nem érzi magát társtalannak és megszabadul az addig minden mögött ott rejlő halálfélelemtől. Felszabadultan megkapaszkodott az életben. Más vonatkozásban és történésekkel nagyjaiból ez a lélektani értelme Ernst Weiss ezt követő regényének, amelynek címe: A szegény pazarló.óval súlyosabb és feltárásaiban szörnyűbb Georg Letham, orvos és gyilkos című regénye. 1931-ben jelent meg, tehát még az orvosregények divatja előtt, és nincs is meg benne ennek a műfajnak az a sajátossága, amely az orvosregényeket annyira vonzóvá teszi az olvasó számára. Egy feleséggyilkosságért halálra ítélt, de kegyelemből a halálnál is súlyosabb sárgalázas szigetre száműzött orvos élettörténete, persze nem folyamatosan, leíró menetben elbeszélve, hanem odavetett foltokban, epizódokban, ahogyan események egymásba kuszálódva és lelki hatásuk nyomán feletlenek az orvos emlékezetében. A maga korának emberét elemzi az író, azt az embert, aki ugyan nem kapott kezébe fegyvert a háború tömeggyilkosságához, de eszközt sem arra, hogy az embereket megmentse, amikor véresen, összezúzottan elébe kerültek. Elvesztette felelősségérzetét, kártyás, könynyelmű szerencsevadász, hozományvadász, közben orvos, tudományos feltárásokon dolgozik, és nem érzi magát bűnösnek, amikor kísérleti céllal, azután a felszabadultabb élet új értelmét keresve gyilkol. Egy író támad most fel halottaiból, nem kétséges, hogy Ernst Weiss különös írásművészete ma sokkal erősebb visszhangra talál majd, mint harminc év előtt talált. Művészi hangja, megelevenítő ereje, meggyőző lélektani szemléltetése annyira mai, élő, emberi és igaz, hogy művein egyáltalán nem érzik a nagy távolság. SULHOF József új könyvekről Egy művész hitvallása David Alfaro Siqueiros: A művész és a forradalom. Kossuth Kiadó, Budapest, 1966. A nemrég megindult Esztétikai Kiskönyvtár egyik köteteként látott napvilágot ez a rendkívül érdekes tanulmány- és vallomásgyűjtemény, amely a legnagyobb élő mexikói festő, Siqueiros művészi nézeteiről, társadalmi szerepéről és a művészet általános kérdéseiről szól. Siqueiros egyéniségét két fontos tényező határozza meg: mint ember úgyszólván gyermekkorától kezdve hivatásos katona, forradalmár, mint művész forradalmi hitvallását a legszélesebb tömegek ízléséhez és hitéhez mérten formálja meg. Siqueiros már kora ifjúságában rájött arra, hogy a festészet csak úgy szólhat a legszélesebb tömegekhez, ha mindenki számára hozzáférhető lesz. Ezért harcostársaival, Orozcóval és Riverával a hatalmas méreti falfestészetet tette meg általános művészi formává. Rájött ugyanis, hogy a kisméretű képek csak olyan emberek lakásaiba kerülhettek, akiknek volt pénze és némi ízlése ezek megvásárlására. A lakásokba kerülő képeket viszont éppen a dolgozók nem ismerhették meg. Ezért a középületek, a kulturális és a mindenki által megközelíthető és megtekinthető közintézmények belső és külső falaira festettek. Ezek a hatalmas méretű freskók tették lehetővé, hogy ez a művészet a legszélesebb tömegek számára hozzáférhető és közkincs legyen. Siqueiros így fogalmazza meg művészi álláspontját: „A művészi szabadság kérdésében elfogadott álláspontunk, amelynek megvalósítására már ettől fogva törekedtünk (és ennek ellenkezőjét állítani rágalom és hazugság), hogy senkire se kényszerítsük rá művészi vonalvezetésünket. Világos, hogy szenvedélyesen védelmezzük a magunk útját, de ez messze van attól, hogy másokra rákényszerítsük.” (125. old.) Ezt az elvi álláspontját mindjárt példával is igazolja: „Mi mexikói falfestők és hasonló tendenciához tartozó grafikusok voltunk azok, akik megrendezték Mexikóban Kandinsky első kiállítását. Mi vagyunk azok, akik meg tudják magyarázni, hogy az avantgardista áramlatok hasznosak lehetnek az új realizmus kialakítása szempontjából, a modern realizmus szempontjából, függetlenül attól, hogy mit gondolunk az említett avantgardizmusról mint történelmi-esztétikai áramlatról. De ugyanakkor mi magunk voltunk azok, akik egy másik művészetet egy formálisan avantgardista, ám az illető ország feltételeiből kinövő művészetet reklamáltunk, a művészet egyetemleges funkcionális hasznossága érdekében.” (98—99. old.) Ezeknek és a hasonló művészi elveknek, hitvallásoknak a kiemelése talán azért is fontos, mert olyan művészekről van szó, akik egész életüket a forradalom szolgálatába állították. Siqueiros a spanyol polgárháborúban hadosztályparancsnok volt, egy időben a szakszervezeteknek volt főtitkára, a mexikói KP elnöke, és mindvégig a központi bizottság tagja. Ez a forradalmiság nemcsak az ő álláspontja, hanem a többi festőé is. A mexikói festők indították el a párt napilapját. ők szervezték meg a szakszervezeti mozgalmat és a sztrájkokat. És talán egyetlen nép festőművészei sem játszottak népük politikai életében olyan fontos és mindvégig aktív vezető szerepet, mint Mexikóban Suqueiros, Rivera, Orozco és ifírok. DÉSI Abel MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1966. kpt. 20. A kultúra futószalagán Törvénytervezet a játékbarlangokról? „A játékbarlangokkal kapcsolatos bonyodalmak tovább tartanak — állapítja meg a belgrádi Knjezevne novine időszerű rovatában. — Miközben majdnem minden fórum, politikai és igazgatást, a kockajátékról és a játékbarlangokról tanácskozik, a jatekbarlangok — a vjesnik értesülései szerint — úgy szaporodnak, mint eső után a gombák. Magának Horvátországnak a területen van jalétibarlang Umagban, Jujekában, Opalijában, Zágrábban és Dubrovnikban.Nemrégiben Karovac is bevonult az „európai nagyvárosok” sorára, s várható, hogy egy játékbarlang megnyitásának izgalmas eseményére nemsokára Spinben is sor kerül. Ha mindehhez hozzászámítjuk a Crna Gora-i tengermelléken, Szlovéniában, Belgrádban s Szerbia még egypár betységeien működő játékparlangokat, akikor nyilvánvalóvá lesz, hogy a helyzet megérett az intézkedésre. Annál is inkább, mivel a játékbarlangok térhódításával egyidejűleg a kihágási bírák és községi ügyészségek egymás után róják rá a büntetéseiket azokra a kis hazárdjátékosokra, akik a törvény védelme alatt álló játékbarlangok falai kívül űzik mesterségüket. Épp ezért a HSZK szabája megkezdte egy törvénytervezet körvonalazását, melynek az lesz a rendeltetése, hogy szabályozza a játékbarlangok helyzetét e köztársaság területén.” „A törvénytervezet kimondja, hogy játékbarlangok csak különálló épületekben létezhetnek, mert ezzel lehetetlenné válik a hazárdjáték jugoszláv állampolgárok számára, míg korábban nekik is alkalmuk volt erre. Azok a játékbarlangok, amelyeket a törvény alapján munkaszervezetekként kezelnek, hat hónap leforgása alatt kötelesek ügykezelésüket e törvény előírásaival egybehangolni. Amenynyiben ez időhatár letelte után nem tesznek eleget a törvényhatározatnak, kötelesek lesznek egy hónap után abbahagyni a munkát, azzal, hogy munkaszervezetüket 10 000 új dinárig, a felelős személyeket pedig 1000 új dinárig terjedő pénzbírsággal sújtják.” „Várható, hogy e törvény meghozásával megoldást nyer hazánkban a játékbarlangok kérdése, már csak azért is, mivel a jövőben megszigorítják a megnyitásukhoz szükséges feltételeket. Egyedül azt nem tudjuk még, hogy a játékbarlangok is választanak-e majd önigazgatás szerveket! De ha ez is megtörténik — állapítja meg a Književne novine —, Ж önigazgatás mind elméletben, mind pedig gyakorlatban, kétségtelenül olyan új, igen jelentős dimenzióval bővül, amely méltó lesz a mélyebb (tudományos) felülvizsgálásra és tanulmányozásra.” Elgondolkoztató olvasói közöny A jugoszláviai magyar irodalom „harmadik színtere” (a nyomtatott betűs megjelenés, valamint a rádió irodalmi műsorai után) kezdettől fogva az irodalmi estek dobogója volt. Ezeknek a közvetlen találkozásoknak az élményszerűsége terelte rá gyakran a figyelmet magára a nyomtatásban megjelent műre is; volt idő, amikor egy-egy irodalmi est, kulturális eseménynek megfelelően, jelentős tömegeket vonzott falun és városon egyaránt. Ez az érdeklődés az utóbbi időben megcsappant. A szociológus vagy a kultúrmunkás latolgathatná, mérlegelhetné: vajon mi az oka annak, hogy irodalmi estjeink mind kevesebb közönséget vonzanak, s már-már odajutunk, hogy csak az elemi iskolákban megszervezett íróolvasó találkozóknak van sikerük. Elmaradt egy kelebiai est például. Több író jelent meg a helyi szövetkezeti otthonban, mint ahány helybeli... A szervezők a hirtelen beköszöntött hideg, esős őszi időre „hárították a felelősséget”. Zomborban, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben maroknyi közönség előtt olvasott fel a jugoszláviai magyar írók egy eminens csoportja. Nem így volt ez valamikor, mondogatja a krónikás, aki emlékszik még rá, hogy Zombor művelődési életében a felszabadulás után mindig eseményszámba mentek az irodalmi estek. A napokban egy Novi Sad-i irodalmi est maradt el, mert fél órával a meghirdetett kezdés után is üresen maradt a nézőtér. Írók és szervezők, valamint a közreműködni szándékozó színészek tanácstalanul, nem kis keserűséggel távoztak a Munkásegyetem központi fűtéses, új márványpalotájából: 15—20 év után, annyi sikeres, forró emlékű találkozó múltán mi lehet az oka ennek a kétségtelen közönynek? A szervező elmondta, hogy például az összes Novi Sad-i középiskolát külön értesítette, felhívta figyelmüket az estre, amelynek az ígért külön érdekességet, hogy a verseiket, novelláikat olvasó magyar írók mellett, műveik fordításos szövegének tolmácsolásával, a Szerb Népszínház művészei is közreműködnek ... Hiába. A jelenség elgondolkoztató, s mert általános művelődéspolitikánkat is érinti, talán érdemes volna fölmérni eredőit. Böngésző Gál László rovata nemecsekről Tetszenek emlékezni még Nemecsekre? Az ő története sok európai országban tananyag. Az észak-amerikai Egyesült Államokban is az. Nyilván van valami számomra rejtett tanulság a mesében, azt próbálom most kibogozni. Ott, a grundon, mindenki tiszt volt. Közlegény csak egy, a kis szőke Nemecsek. A hadnagyok, a főhadnagyok, a kapitányok csak amúgy kedélyesen, kutyafuttában — az író írta így — szalutálgattak egymásnak, csak a szegény Nemecseknek kellett magát minduntalan kaptákba vágnia, és némán, mereven szalutálni. És aki csak elsétált előtte, mind rákiáltott: — Hogy állsz? — össze a sarkat! — Ki a mellet, be a hasat! — Hapták! Nem akarom átmesélni az egész szép történetet, csak éppen azon gondolkozom mostanában, hogy mi lenne ebből a szerény, dolgos, szolgálatkész Nemecsek-fiúból, ha egy korszerű grundon élne ma, egy amolyan nagyobb, felnőttek számára készült játszótéren? Mondjuk, egy gyárban, egy hivatalban, mondjuk, egy szerkesztőségben. Mert ha jól körülnézünk, vannak még nemecsekek és hát vannak kapitányok, főhadnagyok, hadnagyok is. Előfordul, hogy valakinek csupa kisbetűvel írják be a nevét a nagy könyvbe, az is, hogy másnak meg csupa nagybetűvel, holott fordítva kellene. Igen, az egyik egész nap rágja a gittet, szóval teljesíti és túlteljesíti a gitt-normát, és nem becsülik meg ezért; a másik meg egyszerűen szabotál, szájába sem veszi a gittet, mégis főhadnagy lesz belőle. Ritka eset, ám előfordul. Szóval a kis Nemecsek valószínű sorsán tűnődöm. És nem tudok szabadulni attól a nyomasztó gondolattól, hogy egy új Gitt-egyletben is éppen ő lenne a munkaerőfelesleg. No, persze, az élet mégis igazságos: Nemecsek is elégtételt kapott a halálos ágyán. Rehabilitálták. HARUN AL RASIDRÓL A kedves vicc, amit körülbelül esztendeje olvashattunk a fővárosi újságban, így kezdődik (és végződik): — Azt mondtam ma az autóbuszon a képviselőnknek... — Hazudsz! — vág közbe a másik. — Ne is mondd tovább. Harun Al Rasid kalifáról állítja a mese, hogy ő bizony nem átallt volna felülni az autóbuszra, ha ugyan lett volna olyasmi az ő idejében. A kalifa gyalog járt, álruhában, elvegyült a széles néprétegek közt, és úgy igyekezett megtudni, hogy élnek, mit beszélnek, mit gondolnak alattvalói. Ilyen kalifák ma már aránylag kevesen vannak. Neve (Al Rasid) azt jelenti: A jó úton járó, Az igazságos. Nem divatos név. Az embert Pistának hívják manapság, vagy Jánosnak a jó úton járó, vagy igazságos névről nem tudunk. Ha nem is a korszellem, a névszellem megváltozott. Az Ezeregyéjszaka meséi nyomán sokáig eszményképem volt ez a piacokat, kereskedőnegyedeket, vadtelepüléseket látogató közéleti munkás. De hát, sajnos, más a mese, és megint más a történelemtudomány. A napokban és egészen véletlenül azt olvastam e jó úton járó és igazságos kalifáról, hogy megkínoztatta és megölette szolgáit, sok felesleges háborút folytatott, lázongó és lázadó népeit elnyomta. Válaszúton vagyok most: a mesét válasszam-e, vagy a tudományt? Maradjunk a mesénél. Az kényelmesebb. A TOTÓRÓL Évek óta van egy kedves kártyapartink, összeülünk hárman, hetenként egyszer, és preferánszot játszunk ketten. No, persze, ezt a játékot kettesben nem lehet játszani, de hát mit tehetnénk? A harmadik kedves partner mást játszik, nem preferánszot. Képzeljék, a napokban is a tök színig licitálok, az ellenfél pirosig. Meghívom harmadik barátunkat, ő az első és kijön — ő nem tökkel, nem! Makkal jön ki. A „besett” királyom alá. Tulajdonképpen nem is ez a témám. Olvastam, hogy egy szicíliai városka, zilált anyagi helyzetét rendbe hozandó, totózik. Mi is totózunk, mi ketten, preferánszjátékosok, és a harmadik. Sohasem nyertünk még, de ez nem is fontos. A játék a fontos. Különben pedig mifelénk mindenki játszik: totózik, lottózik, sorsjegye van. Ebből az utóbbiból, hajda van százféle is. A munka becsületéről sok-sok közmondást, közhelyet is tudok, és a játékszenvedélyről is egy és mást. Ez az utóbbi mintha mostanában némi jogosulatlan előnyhöz jutott volna. Jogosulatlan? De hiszen a gazdagabb Itáliában (Nyugaton, kérem, Nyugaton!) egy egész város is csak a játékban látja egyetlen lehetőségét. Jogos az előny.