Magyar Szó, 1968. május (25. évfolyam, 119-148. szám)
1968-05-12 / 129. szám
20. oldal Gyalogút, kocsiút - egy út SZ-né, Újvidék, Limán I.: Tisztelt szerkesztőség! Az újvidéki úgynevezett Limán telepen, őslakos vagyok, így szemtanúja lehettem ennek a szép, mondhatnánk, előkelő városnegyed kiépítésének. Amikor én ideköltöztem, majdhogy semmi sem volt, csak egy-két toronyépület, s körülötte homok, por, vagyis nem volt sem önkiszolgáló boltunk, nem voltak utak stb. Ma már egy kis városkává fejlődött ez a negyed, a mezőgazdasági kar és a Duna között. Nagyon megörültünk, amikor jó néhány évvel ezelőtt a háztömbök körül aszfaltos utakat kezdtek építeni. De minden örömben van egy kis üröm is. A szép széles aszfaltos utakat kiépítették, csakhogy elfelejtettek mellette gyalogutat is építeni. Ebben a városnegyedben elég sok a gépkocsi-tulajdonos, s a forgalom is mind nagyobb. Ennek mi gyalogosok nagyon örülünk, de annak már nem, hogy vagy a kocsiúton kell mennünk, vagy a kocsiút mellett a homokban, illetve a porban. Úgy hiszem, az illetékeseknek vagy talán az útépítő vállalatnak (vagy még inkább a tervezőknek?) ránk, gyalogosokra is gondolniuk kellett volna. Maradok tisztelettel. Panasza nyilván jogos. A sima,ni helyzetet, úgy hiszszük, Szeles Károly fenti karikatúrája fejezi ki a leghűbben. Reméljük az illetékesek nemcsak derülni fognak rajta... Az út járható és célravezető MÓRICZ KÁROLY, Szenttamás, Omladinska 5.: Quo vadis magyar szülők — teszi fel a drámai kérdést Czabai József, a Magyar Szó április 28-i számában, miután szembeállítja a kétnyelvű oktatás jellegét a régi Jugoszláviában a mai helyzettel. Párhuzamot von, és csodálkozik azon, hogy ma a szülők közömbösek a magyar nyelvű oktatás iránt. A levélírónak igaza van. A régi Jugoszláviában a szülők ragaszkodtak a magyar tannyelvű iskolákhoz, pedig a szerb nyelv kötelező volt a közhivatalokban, s az államnyelv nélkül nem lehetett érvényesülni. Az érvényesüléshez azonban még más is kellett. Mégpedig az, hogy az ember hagyja el saját nemzetiségét, vallását és gyakran a nevét, ha az nem volt szláv hangzású. Az államnyelv használata csak a kisebbik rossz volt a nemzetiségek, vagyis akkoriban a nemzeti kisebbségek elnyomásában. Igen kicsi lehetett azoknak a száma a magyarok közül, akik a szerb középiskolák elvégzése után érvényesülhettek az egyetemen — főleg a magyar ajkú lakosság számához viszonyítva. Nem volt mást mit tenni a szülőknek, mint a sovinizmusra sovinizmussal válaszolni. És csak magyar iskolába járatni a gyereküket. A mai helyzet azonban alapvetően különbözik a régitől. Ma senkinek sem veszik górcső alá a nevét, ha nem szláv hangzású. Nem részesítik külön elbírálásban a magyar gyerekeket. A munkahelyen sem kérdezik senkitől, hogy miért nem ír cirillbetűvel. Az Alkotmány által szavatolt jogok és a mai demokratikus légkör felszabadított bennünket attól a félelemtől, hogy megfosztanak bennünket a nemzetiségünktől. Ma már minden szülő gátlás nélkül tekinthet gyermekének jövője elé. Ma mindenki képességeinek megfelelően boldogulhat gazdasági és társadalmi életünk bármely területén, bármely poszton. Mégis felvetődik a kérdés, hogy a szülők miért közönyösek a magyar nyelvű oktatás iránt. A válasz paradoxként hangzik: éppen a kialakult demokratikus légkör és az ezt bizonyító mindennapi gyakorlat hatása miatt. A mai iskolás gyerekek szülei a háború befejezésekor nagyrészt pályaválasztás előtt álltak. A háború utáni 22—23 év gyakorlata kialakított nálunk egy közfelfogást a nyelvtudás szükségéről és az érvényesülésről, amikor tehát a magyar szülő nem magyar iskolába adja gyermekét, akkor a tapasztalatoknak engedelmeskedik. A szülők magukról tudják, hogy a szerb nyelv hézagos ismeretével sokkal nehezebb érvényesülni. Félreértés ne essék, a magyar nyelv tudása nem hátrány, de a haladás sokkal könynyebb, ha az illető tökéletesen ismeri a szerb nyelvet. Meg kell tanulnunk tökéletesen szerbül, ha képességeinknek megfelelően ki akarjuk venni részünket a társadalmi munkából. A nyelvet viszont tökéletesen csak az azonos tannyelvű iskolában, az oktatáson keresztül lehet megtanulni. A quo vadisra csak annyit, hogy nagyon is jó úton halad az a szülő, aki szerb iskolába járatja a gyerekét. —oOo— Megállapításaiban részben igaza van. Úgy hisszük, senki sem tagadja azt a tényt, hogy egy sok nemzetiségű társadalomban és környezetben csakis az érvényesülhet, aki anyanyelvén kívül tökéletesen ismeri a környezetben élők nyelvét is. A kérdés talán csak az, hogy milyen úton és módon lehet elsajátítani más nemzetek nyelvét. Nem szabadna figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a szerb nyelvet a magyar tannyelvű iskolákban is el lehet sajátítani a szükséges mértékben, a magyar nyelv tökéletes elsajátítása mellett. Ha nem így van, akkor a oktatási rendszeren kellene változtatni. Úgy hisszük, hogy nyolc, illetve tizenkétéves (ha középiskolai oktatást is figyelembe vesszük) iskolázás alatt tökéletesen meg lehet tanulni szerbül annál is inkább, hiszen az idegen nyelv tanfolyamokon ma már fél év, illetve egy év alatt jól el lehet sajátítani az angol, német, orosz stb. nyelvet. Ezzel korántsem szeretnénk Czabai József által felvetett kérdést lezárni. A kétnyelvű oktatásról továbbra is várjuk véleményüket. ÜZENETEK LŐRINC JÓZSEF, Palics, Hajdukovó 315. — Irodalmi szerkesztőnk átnézte beküldött verseit. Véleménye szerint sajnos nem ütik meg a közölhetőség mércéjét. VESZELOVSZKI ANTAL, Csóka, Zentai utca 30. — Elnézését kérjük mulasztásunkért. Ami késik, nem múlik. Ígéretünket nem felejtettük el, alkalomadtán riporterünk felkeresi önt. Ami pedig az igazgató dilemmáját illeti, félreértett bennünket. Nem azt mondottuk, hogy a válasz legföljebb 15 szóból állhat, hanem 12 mondatból. Ilyen terjedelemben el lehet mondani az önigazgatási szervek szerepét is. A könyvjutalom elküldésére vonatkozólag levelét átadtuk titkárságunknak. MAGYAR SZÓ — Miért nem jár a gyaloglúton? — Sajnos, elfelejtettek csinálni „Aladdin szelleme“ EGY SZÜLŐ, Bácstopolya. — Tisztelt szerkesztőség! A lapjukban nemrégiben Aladdin szelleme címmel megjelent cikk bizonyos kétségeket keltett bennem. A cikk szerzője, Szűcs Imre, írásában egy közös, állami érdekű, de még nem teljesen kialakult tényállást adott tudtunkra. A cikket elfogadnám, mint az utóbbi időkben megnyilvánuló normális demokratizálódási elvet, ellenben dr. Glumacnak a cikkben feltüntetett nyilatkozatára már ugyanezt nem merném mondani. Ma, amikor a bizalmatlanság vasfüggönye már a múlté, amely a haladást csak gátolta, valaki előhozakodik Aladdin szellemével. Ez nem más, mint egy idejét múlt szállóige, amely a bizalmatlanság szellemét ébreszti fel. Ugyanezt jellemzi a nyilatkozat következő mondata is: „Majd akkor szavazok rá, ha meglátom a döntés pénzügyi következményeit” — mondotta a cikk szerint dr. Glumac. A pénzét az ember vagy az állam mindig arra fordítja, ami a legégetőbb szükséglet számára. Ha figyelembe vesszük az egyenjogúság elvét, akkor már szükségtelen az ilyen magatartás, még dr. Glumac részéről is. A napi politikai erőfeszítések azt igazolják, hogy tekintélyes állami és önigazgatási szerveink minden tudásukat latba vetik, hogy az eddig kialakult bizalmatlanságot felszámolják, és hogy a jövőben a kölcsönösség elve legyen a fő elv. Nem kívánom gondolataimat tovább fűzni, azonban egy dolgot még szeretnék mellesleg megjegyezni. Sokkal életképesebben lehetne rendezni bármilyen mindennapos kisebb-nagyobb ellentmondást, kölcsönös megértéssel, mint a már idejét múlt felfogásokkal. Maradok tisztelettel. —oOo— Ha jól értettük az Aladdin szelleme című cikket, akkor a szerző is hasonló véleményen volt, vagyis bírálta az említett cikkben idézett nyilatkozatot. Neveléssel és ne tilalommal B. F. Zenta: Községünk az utóbbi időben sokat költ arra, hogy széppé tegye utcáinkat, környezetünket. Mindenütt parkosítanak, fákat ültetnek. Dicsérendő törekvés. Sajnos, amit nappal építünk, éjjel leromboljuk. Mindenfelé kitördelt facsemetéket, letiport virágágyakat, hulladékkal és szeméttel telidobált pázsitot látni. Van olyan utca is, ahol már három-négy ízben pótolták a kitördelt fákat, most mégis csak csonkok meredeznek a fák helyén. Szidjuk a rossz, féktelen kamaszokat. De mit tettünk azért, hogy ezek a fiatalok ne fatördeléssel, rombolással vezessék le a bennük feszülő erőfölösleget? Két kisfiút láttam a parkban. A virágzó bokrokat ütögették vesszővel, örültek a hulló virágözönnek. Kértem a mamákat, — mert azok is jelen voltak —, ne engedjék leverni a virágokat. Kezükre ütöttek a gyerekeknek, és „jön a csősz bácsi és megver” — fenyítés után folytatták a beszélgetést. A két kisfiú elbújt ■ egy bokor mögé, és tovább püfölte a virágokat. Közben a ki-kilestek, nem jön-e a csősz. Láttam, hogy most már „hősnek” érzik magukat. Minden ifjú emberben és gyermekben megvan a dacos szembeszegülés, mindazzal szemben, ami akadályozza őket. Jó tulajdonság ez: igyekeznek legyőzni az akadályt, az ellenfelet. Ez vitette és viszi előre a fejlődést. Csakhogy helyes irányt kell adni ennek az ellenállásnak. Meg kellene magyarázni a tilalom okát. Még a kicsi gyermek is megérti, ha türelemmel, szeretettel foglalkozunk vele. Miért ijesztgetjük csőszszel, és veréssel a gyermeket? Inkább tanítsuk meg, hogy szeresse a szépet, örüljön a fáknak, a virágoknak. Ne a csősztől, a büntetéstől féljen, hanem saját örömére őrizze, óvja a növényt. Nyilván több időt, törődést igényel az ilyen nevelési módszer, az eredmény azonban bizonyosan megéri. A szülőknek, nevelőknek legyen erre idejük és türelmük. Ha a gyermek már kiskorában megszereti a természetet, a szépet, akkor kamaszkorban sem fogja tiporni a virágot, s kitördösni a fát. Délután öttől este nyolcig haljon meg a beteg T. G. Szabadka, Dimitrije Tucovica utca. Feleségem rosszul érezte magát. Betegségét ismerve, telefonon érdeklődtünk a Zmaj Jovan utcai egészségházban, hogy mikor veheti fel az injekciót. Azt a választ kaptuk, hogy délután négy és öt óra között, s hogy ne menjünk az egészségházba, mert már ott nem adnak injekciót, hanem a Petőfi Sándor utcai mentőállomásra. Habár feleségemnek nagy fájdalmai voltak, elmentünk a mentőállomásra, de ott megtudtuk, hogy csak este 8 órától fogadnak, vagyis délután 5 és este 8 között nem lehet injekciót kapni. Azt kérdezték, miért nem beszéltük meg a dolgot az orvosunkkal, mert tőle is megkaphattuk volna az injekciót. Úgy látszik, a betegnek szabályozni kellene, hogy mikor érkezzenek meg a görcsök. Másrészt, miért vegyen fel valaki előbb injekciót, mint ahogy a betegsége, kiszámíthatatlanul bekövetkezik. No, de folytassuk ott, ahol megálltunk, vagyis a mentőállomáson. A mentőállomáson nemcsak mi, hanem mások is vártak. Ez alkalommal nem az egészségház orvosait, sem a mentőállomás személyzetét hibáztatjuk a helyzetért, hanem a szabadkai város egészségügyi intézményeinek szerveit, vagyis azokat, akik ilyen hivatalos időt határoztak meg, amely szerint délután 5 órától este 8-ig a betegek nem juthatnak gyógykezeléshez, nem részesülhetnek elsősegélyben. A kifogásolt hivatalos idő esetleg majd akkor változik meg, ha valaki az illetékesek közül is délután 5 és este 8 között szorul gyógykezelésre. Vagy talán enélkül is el lehet intézni az ügyet? —0-- Vasárnap, 1068. május 12. Keressük dr. Eberhardt Károlyt EBERHARDT PÉTER rendőr, Újvidék: Nemrégiben t. lapjuk rólam , írt. Ennek nyomán a Czilczer család (Ada, M. Miljanova 17.) levélben fordult hozzám, annak reményében, hogy én rokona vagyok dr. Eberhardt Károly orvosnak, aki egykor Szajánban volt orvos, és talán tudok róla. Mert őt keresi a Czilczer család. Sajnos, csak névrokonok vagyunk, nem ismerem a volt szajáni orvost, így nem lehetek a Czilczer család segítségére. Ezért önökhöz fordulok, legyenek segítségére a Czilczer családnak, közöljék soraimat, hátha az újság dr. Eberhardt Károly kezébe is eljut, és jelentkezik adai ismerőseiknek. Íme közöltük a levelet, s kérjük dr. Eberhardt Károlyt, aki egykor Szajánban volt orvos, jelentkezzen az adai Czilczer család címére. köszönetnyilvánítás Ezúton mondunk hálás köszönetért mindazoknak a rokonoknak, jó barátoknak, szomszédoknak, akik felejthetetlen jó férjem, édesapánk, jó apósunk és nagyapánk Tóth István temetésén részt vettek, aki 1968. május 2-án rövid, de súlyos betegségben 75 éves korában elhunyt. Hálás köszönetet mondunk mindazoknak, akik koszorú- és virágadományaikkal mély fájdalmunkat enyhíteni igyekeztek. Külön mondunk köszönetet dr. Nagy István és dr. Balla Nagy Júlia orvosoknak lelkiismeretes munkájukért, valamint Karácsondi Andornak, az egészségház sofőrjének odaadó jóságáért. Temerin, 1968. V. 12. Emlékét örökké őrzi gyászoló felesége, leányai, vejei és unokái 1336 Miért csak a kis jövedelmű nyugdíjasok... REIZINGER SÁNDOR, a kanizsai nyugdíjas egyesület horgosi alosztályának elnöke: Kérjük, hogy lapjuk vasárnapi számában, a Közös íróasztalunk rovatban, tegyék közzé a horgosi nyugdíjasotthonról szóló alábbi kis közleményt. A horgosi nyugdíjasok megkapták az Univerzal kereskedelmi vállalat bútorüzlet részlegének volt üzlethelyiségét. Az otthon berendezésének költségeit az egyesület tagjai között folytatott önkéntes gyűjtéssel fedeztük. 250 000 régi dinár gyűlt össze, nagyobbára a kis jövedelmű nyugdíjasok adományaként. Az egyesület 320 tagja között nagy visszatetszést keltett, hogy a 13 horgosi vállalat és intézmény egyetlen dinárral sem járult hozzá az otthon berendezéséhez. Noha két ízben is fordultunk a vállalatokhoz, még választ sem kaptunk, habár a nyugdíjasok ezekből a vállalatokból kerültek ki. A tagság ugyancsak elítéli azokat a nagyobb jövedelmű nyugdíjasokat, akik vagy egyáltalán nem, vagy anyagi erejüknek nem megfelelő összeggel járultak az otthon berendezésének költségeihez. Maradunk tisztelettel. •