Magyar Szó, 1968. június (25. évfolyam, 149-178. szám)
1968-06-04 / 152. szám
14. oldal r- ® Honnan tudhatták a su®érok, csillagászati műszerek híján, hogy az állócsillagok körül bolygók keringenek? A kőtáblákon olyan rajzok is vannak, amelyek szárnyas golyón száguldó alakot mutatnak s van olyan is, amely hihetetlenül hasonlít egy atom szerkezetét ábrázoló mai rajzhoz. A sumérok hagyatéka sok-sok kérdésre adhat választ, ha „világűri” szemmel szemléljük. Utalások régmúlt időkből — Az az állítás, hogy a Föld fömb alakú, ellenkezik az egészséges emberi értelemmel — kiáltott fel ötszáz évvel ezelőtt egy tudós a bírósági tárgyalóteremben. — Hiszen ha gömb alakú volna, akkor az alsó felén levő emberek lezuhannának róla! — Sehol sem olvasható a Bibliában, hogy a Föld kering a Nap körül s nem a Nap a Föld körül — mondta egy másik. — Tehát ez az állítás az ördög műve! Minden új tudományos gondolat kezdetben fantasztikusnak, képtelenségnek látszott s az emberek ostobaságába ütközött. Most, a XXI. század küszöbén, a kutató értelemnek fel kell készülnie a legfantasztikusabb realitásokra, s arra kell törekednie, hogy felülvizsgáljon évszázadokig sérthetetlennek tartott törvényeket és ismereteket. Aki ötven évvel ezelőtt tudományos körökben megkockáztatta azt az állítást, hogy mesterséges égitesteket lehet a viágűrbe küldeni, hogy akár a Föld, akár a Nap körül keringjenek, nevetségessé tette magát, s úgyszólván tudományos öngyilkosságot követett el. Ma már számtalan műbolygó kering az űrben, némelyik simán leereszkedett a Holdra és a Venusra, s kitűnő felvételeket küldött onnan. Ezért bízvást állíthatjuk, ma már semmi sem elképzelhetetlen. A modern tudományos kutató törölte szótárából ezt a szót. Maradjunk meg tehát annál a feltételezésnél, annál az elképzelésnél, hogy réges régen, ismeretlen számú évezredekkel ezelőtt űrhajósok érkeztek egy másik égitestről a Földre. Primitív őseink természetesen nem tudták megmagyarázni maguknak a világűri vendégek technikai felszerelését, leereszkedésük módját. Egyszerűen isteneknek vélték és istenként imádták őket. S az űrhajósok nem tehettek egyebet, mint hogy tudomásul vették, elfogadták a földlakók hódolatát. Ilyesmire egyébként a földi űrhajósoknak is fel kell készülniük, ha egykor majd leereszkednek egy másik égitesten ... Földünk némelyik részén még ma is élnek primitív törzsek. Számukra az egyszerű géppuska is ördögi fegyver, s a sugárhajtású repülőgépet emberfölötti lények, azaz istenek járművének tekintik, s a rádióból hangzó hangokat isten szózatának vélik. Ezek a mai primitív törzsek a maguk naiv módján mondáikba foglalják élményeiket, és továbbadják nemzedékről nemzedékre. Istenalakokat, az égből leereszkedő csodálatos járműveket rajzolnak sziklákra és barlangfalakra — éppen úgy, mint őseink. A Franciaországban, Kahisztánban, Dél-Rhodesiában, a Szaharában, Peruiján és Chilében felfedezett barlangrajzok utalásaikkal megerősítik azt a feltevést hogy már jártak űrhajósok a Földön. Henri Lhote francia kutató Tassiliban, a Szaharában több száz rajzot fedezett fel barlangfalakon; néhány ezer állati és emberi alak van a képeken. Némelyik a mai miniszoknyához hasonló szoknyácskát visel. Mások rudat tartanak a kezükben s a rúd tetején négyszögletű szekrényke áll — szinte tévé-készüléknek vélheti az ember. Az egyik hatalmas alak — Lhote a nagy Mars-istennek nevezte el — a mai búvárruhához hasonló öltözéket visel. Széles vállán zárt sisakszerű holmi nyugszik, csuklós szerkezettel van a törzshöz kapcsolva. A száj és az orr helyén rések vannak a zárt sisakon. Nem is egy, hanem tíznél is több ilyen rajzot talált Lhote Tassiliban, sok-sok más — főleg állatokat ábrázoló rajzon kívül. A dologban az érdekes, hogy ugyanilyen alakokat fedeztek fel kaliforniai sziklarajzokon is. Siyalk (Irán) közelében egy égetett agyagedény került napvilágra, különös rajzzal. A vonalak ismeretlen fajú állatot mutatnak, nyílegyenes szarvakkal, de mindkét szarv végéből vékony spirális vonalak ágaznak ki. Nem is kell nagy képzelőerő hozzá, hogy porcelán szigetelőt lásson az ember a képen. Mit mond erre a régészet? Mivel más magyarázatot nem tud elképzelni, egyszerűen azt állítja, hogy a rajz egy istenségnek a szimbóluma. Az isten valóságos Jolly Jocker a régészek kezében: mindent helyettesít, mindent pótol, mindent megmagyaráz. Minden figurát minden rajzot beillesztenek valamilyen régi vallási rendszerbe, és ha a legnagyobb erőszakkal sem illeszthető be, menten új vallást varázsolnak elő az ősidőkből. Nem képzelhető-e el, hogy primitív őseink azt rajzolták barlangjuk falára, amit valóban láttak? Nem lehetséges-e, hogy a rajzokon látható spirális vonalak antennát ábrázolnak, amit őseink a világűrből érkezett vendégek kezében láttak? (Folytatjuk Peruban, a piscói öböl ferde sziklafalán látható ez a furcsa ábra. Csaknem 250 méter magas, a tenger felől 20 kilométeres távolságból is jól látszik BY*t*10 FARKASOK KÖZT, VÉDTELEN (127) Heffel és Kropinski sorsa hasonló volt az övéhez. Ez a halálos éjszaka átviharzott fölöttük. Tudták magukról, hogy a börtön falai között már csak egyedül ők élnek, mivel nekik kell utoljára meghalni. Szorosan álltak egymás mellett, támaszt keresve a másikban. A cellaablakon átsejlő reggel derengésében egymás arcát vizsgálgatták, társuk arckifejezésében sajátjukat látták, vonásaikat eltorzította a halálfélelem, pupillájuk betegesen kitágult. — Talán Mandrill már nincs itt? — suttogta Kropinski. Höfel hevesen tiltakozott. — Itt van még, tudom, érzem. Ha már mind elmenekült volna, bennünket is eltettek volna láb alól, akár a többieket. Bejön az még hozzánk. Mégpedig ma ... Űzött pillantása körüljárt a sivár cellában, aztán megpihent az ajtónál, mely a cella egész szélességét betöltötte. — Figyelj ide, Marian, így fogunk csinálni. Hotel a sarokban az ajtóhoz lapult. — Itt fogok állni én, te meg ott — és a szemközti sarokra mutatott. Kropinski odahúzódott. — Ha bejön, azonnal megragadod a torkát, és erősen összeszorítod. Meg mered csinálni? A szelíd Kropinski egészen elváltozott erre a gondolatra. Szemét összehúzta, állát előretolta, kezét lassan ökölbe szorította és kinyitotta. — Én majd meglapulok, és gáncsot vetek neki. Nem! Mégse — indulatoskodott Höfel —, másképp kell! Ha bejön, teljes erőmből gyomorszájon vágom, te meg ezalatt torkon ragadod. Lázas szemekkel nézegették egymást, a másik arcában saját elszántságukat és akaraterejüket kutatva, szorosan a falhoz lapultak és vártak, vártak... —)(— Kivilágosodott. A háború visszhangzó zaja úgy feldúlta ezt az éjszakát, mint eddig még soha; aznap éjjel Erfurt elesett, szabaddá vált az út Weimar felé; elfoglalásáért az előnyomuló amerikaiak döntő csapásra készültek. A szüntelen morajlás óráról órára erősödött. A láger környéke hadszíntérré vált. A még megmaradt huszonegyezer fogoly mit sem tudott arról az irtózatos mészárlásról, mely a fogdában ezen a nyugtalan éjszakán végbement; arról sem, hogy a vérszomjas Kluttig elsőként menekült el, és hogy a többi SS-tiszt ugyancsak lázas előkészületeket tesz, autóik indulásra készen állnak. Vagy ma kell elszökniük a fasisztáknak, vagy soha, hacsak nem akarják megkockáztatni, hogy az amerikaiak elfogják őket. Ám e pillanatban még itt vannak. A kettős őrszemek a tornyokon állnak. A reggel erősödő fényében fekete figuráik egyre tisztábban kirajzolódnak, mozdulatlanságukban is fenyegetően, széles köpenyük feltűrve a nyirkos didergésben. Elég egy parancs, egy nyomás a gépfegyverek billentyűjén a páncélöklökön és lángszórókon , és tíz perc alatt össztűz zúdul a táborra, s minden életet kiolt a drótkerítésen belül. Ezt a katasztrófát fegyveres felkeléssel kellő időben megelőzni: ez volt az NTB utolsó határozata, melyet a reggeli szürkületben hoztak. Mostantól kezdve már csak Boohow utasításai érvényesek, melyeket mint kiképzőparancsnok rendel el. Parancsára a harci csoportok készenlétben álltak a barakkokban, a fegyverek rejtekhelyeit ismét tábori rendőrség szállta meg. A rendészetiek járőre, óvatosan álcázva magukat a környező tornyok őrszemei elől, állandó megfigyelés alatt tartották a láger északi lejtőjénél elterülő völgyet. Még katonai látcsövekkel is fel voltak szerelve. Szakadatlanul dübörgött és moraj lett a messzeség. Néha olyan közelről hangzottak a becsapódások, mintha a gránátok alig pár száz méternyire robbannának a kerítéstől. A nyugtalanság korán kiűzte a foglyokat barakkjaikból. Ácsorogtak az úton, s gyanakvással figyelték az őrtornyokat s a kaput. Egyszerre minden mozgásba jött. A feltisztuló égen egy raj amerikai könnyűbombázó húzott el a láger fölött. A foglyok ujjongtak: — Jönnek, jönnek! — De a repülők eltűntek a távolban. Bochow is kiszaladt néhány elvtárssal, s a távozó gépek után nézett. Pribula zsebre dugott kézzel, tátott szájjal állt mellette. — Miért te mindig várni utolsó pillanat? — kérdezte komoran. Bochow nem felelt, feszülten figyelt. A becsapódások mind sűrűbben követték egymást. Közel és távolban gépfegyverek kattogtak. Kilenc órakor Zweiling jelent meg a táborban. A tábori rendőrség két tagja. Müller és Brendel éppen a raktár közelében tartózkodott, azzal a megbízatással, hogy a fegyverek szétosztásakor magukkal vigyék a Pippig által elrejtett pisztolyokat. Észrevették Zweilinget. Mit akar ez a fickó a raktárban? Kilenc óra harminckor egy megfigyelő lélekszakadva jelentette Bochow-nak, hogy az északi lejtőről páncélos hadmozdulatokat észleltek az egyik távoli hegyoldalon. De milyen páncélosok? Nem lehetett megállapítani. Nincs mit tenni, várni kell tovább. —)(— Zweiling hasztalan várta Kluttig viszszatérését. Amint felvirradt, nem volt többé kétsége, hogy lóvá tették: felesége a Hauptsturmführerrel szó nélkül faképnél hagyta. A telepen pokoli zűrzavar támadt. Roskadásig rakott autók között Scharführerek, asszonyok és gyerekek tülekedtek, ordítottak, szitkozódtak. Zweiling magára hagyottan állt szobájában. (Folytatjuk) MAGYAR SIC Kedd; 1063. június 4. Arturo Toscanini аamarosan gordonkásként, egy operatársulathoz szegődött, amely dél-amerikai turnéra indult az Aidával. A hajón azonban a társulat vezetője összeveszett Rossival, a karmesterrel, és az lemondta szereplését. Megérkeztek az Újvilágba, és nem volt karnagyuk! Ekkor az egyik énekesnek eszébe jutott: a fiatal Toscanini fejből tudja az egész operát, bízzák rá a vezénylést! Néhány próba — és a bemutató átütő sikert hozott. Visszatérve hazájába, Torinóban, Milá-nóban, Veronában tartott nagy sikerű hangversenyeket. A fiatal Mestertmindenütt megelőzte a híre. Ídélétlenül kifinomult hallására jellemző, hogy nemcsak azt vette észre, ha valamelyik zenész hajszálnyira melléfogott, hanem azt is, ha egy leheletnyivel halkabban játszott. A vétkes nem tagadhatta le hibáját, Toscanini fülét nem lehetett becsapni, nemcsak a hallása volt kiváló, ha IY nem az emlékezőtehetsége is. Egy ízben megrótta az elsőhegedűst, hogy nem várta meg beintését, és egy gondolattal előbb kezdett játszani. A kárörvendően vigyorgó bőgőst azzal intette le, hogy ő is elkövette egyszer ezt a hibát — két évvel ezelőtt.