Magyar Szó, 1968. szeptember (25. évfolyam, 241-270. szám)

1968-09-24 / 264. szám

Г Т­бЖ&ге&ш Az 1948. év válságos napjai as) Különleges módszerek A csehszlovák kormány külön­leges módszert alkalmazott elle­nünk: egy-egy felszerelés meg­határozott részét leszállította, de ennek a másik rész nélkül gya­korlatilag semmi hasznát sem vehettük. A lengyel kormány egyoldalú­an felbontotta a szerződést, amelynek értelmében egy gyár felszerelését kellett volna leszál­lítania, s ezért előre 1 200 000 dollárt fizettünk. A szabotálás egy másik formá­ja volt a szállítások késlelteté­se, ami azután felborította ter­veinket és lehetetlenné tette a berendezések használatát. Durva számítások szerint 500 millió kilowattóra elektromos energiát vesztettünk, mert a csehszlovák féltől nem kaptuk meg a négy vízerőmű és a két villanytelep berendezését. A magyar kormány is hasonlóan járt el: árleszállítá­sok késleltetésével, 1949 első ne­gyedében, 2 700 000 dollár kárt okozott hazánknak, és a gazdasá­gi kapcsolatok teljes megszakí­tásakor 25 millió dollárral ma­radt adós. Ezt a politikát végrehajtói igen ügyetlenül magyarázták. Amikor például 1949. július 6-án a lengyel kormány egyoldalúan bejelentette, hogy nem szállít többé árut Jugoszláviának, a PAP hírügynökség az intézkedést azzal magyarázta, hogy a jugo­szláv fél szabotálja a bilaterális kereskedelmi egyezményt. Ezt azonban nem volt nehéz meg­cáfolni, hisz Jugoszláviának ab­ban az időben a Lengyelországgal való külkereskedelmi mérlege 8 millió dollár többletet mutatott. Sztálin Albániát szemelte ki áldozatul Az albán kormány volt az el­ső, amely felmondta velünk kö­tött valamennyi gazdasági egyez­ményét. Még 1948. július 1-én jegyzéket intézett kormányunk­hoz, amely inkább politikai mint gazdasági jellegű volt. Albánia a szerződés felbontásával megfosz­totta magát a saját gazdasága fejlesztéséhez szükséges segély jó részétől. A világnak azonban meg kellett mutatni, hogy egy kis ország mint válik a nagy szomszéd áldozatává, amelynek állítólag agresszív szándékai vannak vele szemben. Az albán jegyzékben többek között ez állt: „Az Albániának nyújtott köl­csönnel a jugoszláv kormány voltaképpen kezébe akarja ven­ni az albán gazdasági, majd a politikai élet irányítását is, más szóval az Albán Népköztársaság függetlenségének és szuverenitá­sának felszámolására törekszik.” Az 1946. évi gazdasági együtt­működési szerződés kölcsönös kötelezettségeket rótt mindkét félre. Később az egyezményt ki­egészítő jegyzőkönyvekben a ju­goszláv fél olyan kötelezettsége­ket vállalt, hogy többet adott, mint kapott. Ez ritkaságnak számít a nemzetközi gazda­sági kapcsolatokban, de megma­gyarázható, ha figyelembe vesz­­szük, hogy vezetőségünk őszintén segíteni akart egy bátor népnek, hogy minél előbb leküzdje el­maradottságát. Például a vegyes társaságokban, ahol a befekte­tés és a tőke aránya 50:50 szo­kott lenni, ebben az esetben 66—88:34—12 arányú volt Albá­nia javára. Jugoszlávia lemon­dott még saját nyereségéről is. Albániát különben Sztálin ál­dozatként szemelte ki, teljesen megbénította gazdaságának fej­lődését, hogy azután ezt felhasz­nálhassa a Jugoszlávia-ellenes kampányban. Mert végeredmény­ben, amikor mindent összegez­tek, kitűnt, hogy Albánia 2 mil­liárd 331 millió dinárral tarto­zik, ami abban az­­időben nem volt kis pénz. Ami a beruházási egyezménye­ket illeti, a szovjet kormány a 6 milliárd 750 millió dináros ér­tékű befektetéseknek mindössze 0,6 százalékát realizálta. A cseh­szlovák kormány 7 milliárd 500 millió dináros kötelezettségeinek 10,5 százalékát, a magyar kor­mány pedig 4 milliárd 500 millió dináros beruházási vállalkozásá­nak csak 8 százalékát teljesítette. Ezzel azonban még nem feje­­­ződött be minden. A jugoszláv gazdaságot újabb csapások ér­ték. Bekövetkezik a teljes zárlat Sztálin kormánya a gazdasági kapcsolatok felszámolásának ke­rülő útját választotta. Nem tette ezt véletlenül, mert joggal félt attól, hogy a Jugoszláviával való gazdasági kapcsolatok egyoldalú felbontása — amelyeknek elvben nem kellene a politikai viszony­tól függniük — a világközvéle­mény előtt feltárta volna azt, amit ügyesen takargatni kellett: a Szovjetunió politikájának he­­gemonista jellegét. Abban az időben a szovjet küldöttség az ENSZ európai gazdasági bizott­ságának ülésszakán határozati javaslatot terjesztett be, amely­ben leszögezte, hogy tovább kell fejleszteni és bővíteni az euró­pai országok, különösképpen a kelet- és nyugat-európai államok közötti kereskedelmi kapcsolato­kat, megbélyegezve az USA diszkriminációs intézkedéseit. Ezért, a látszat kedvéért, a szer­ződéseket nem bontották fel köz­vetlenül, hanem egyszerűen nem újították fel a rövid lejáratú, évi árulistákat, ami gyakorlati­lag azt jelentette, hogy a szer­ződés csak puszta betű marad. Természetesen a Szovjetunió pél­dáját és taktikáját a népi de­mokrácia többi országai is kö­vették, mert vakon engedelmes­kedtek Moszkva parancsának. A Tájékoztató Iroda határozata előtt a kelet-európai országok­kal (Albánián kívül) lebonyolí­tott árucsere-forgalmunk 6708 millió dollárra rúgott, a hatá­rozat után viszont igen gyorsan 2122 millióra csökkent. 1949-ben Bulgária képviselői már nem je­lentek meg a jegyzőkönyvek fel­újítása végett esedékes tárgyalá­sokon, a magyarok eljöttek, de az egyezményt nem írták alá, a ro­mánok pedig egyáltalán nem is válaszoltak a meghívásra. Végül 1950-ben összehangolták az elle­nünk folytatott politikát: a hat kormány közül egy sem újította fel az árulistákat, s így gyakor­latilag a Jugoszláviával való gazdasági kapcsolatok teljesen megszűntek. Bekövetkezett a tel­jes gazdasá­gi zárlat Jugoszlávia ellen. Még a vasúti közlekedést is megszüntették Jugoszláviával A gazdasági kapcsolatok meg­szüntetéséhez még más mellék­­intézkedések is járultak, így pél­dául Románia teljes egészében leállította Jugoszlávia felé irá­nyuló vasúti, és postaforgalmát. A bukaresti kormány jegyzéké­ben (amelyet kormányunk sértő hangneme miatt nem akart át­venni­­ azt állította, hogy a jugo­szláv kormány vasúton ügynökö­ket, provokátorokat, kémeket és fasiszta propagandaanyagot akart a Román Népköztársaság­ba csempészni, s ezért a buka­resti kormány úgy döntött, hogy megszünteti Jugoszláviával való vasúti összeköttetését. Később az ENSZ megfelelő szerve magya­rázatot kért ezzel, a nemzetközi forgalomban egyedülálló intézke­déssel kapcsolatban, de a buka­resti kormány erre sem válaszolt. (Folytatjuk) 12. oldal (4) Bejött a három másik öregúr. A kerek asztal köré ültek. Kedélyes vendégkoszorú, vidáman röpködő szavak. Előbb külön­böző előételeket szolgáltak fel, felvágot­tat, orosz tojást, csigát, teknősbékalevest. A hangulat remek volt, jókedvűen kana­laztak, fesztelenül szörcsögtek. — Nos, mivel tud előhozakodni a vád­lott, remélem, rábukkant egy csinos, fi­nom kis gyilkosságra — mondta rekedten az ügyész. A védő tiltakozott. — Ügyfelem, jóllehet a vádlottak pad­ján ül, nem követett el bűnt, hogy úgy mondjam, az igazságszolgáltatás ritka ese­te. Ártatlannak vallja magát. — Ártatlannak? — ámult el az ügyész. Forradásos arca elvörösödött, monoklija csaknem a tányérba pottyant, ide-oda himbálózott a fekete zsinóron. A törpe termetű bíró, aki épp kenyeret aprított levesébe, abbahagyta a munkálkodást, szemrehányóan a textilutazóra tekintett, megcsóválta a fejét, a kopasz, szótlan, fe­hér szegfűs aggastyán pedig meglepetten rábámult. A kanál- és villacsattogás el­csitult, nem hallatszott se kortyogás, se szürcsölés. Csak Simone kuncogott hal­kan a háttérben. — El kell rendelnünk a vizsgálatot — tért vissza végül az ügyész hangja. — Ami nem lehetséges, az nincs is. — Rajta — nevetett Traps. — Állok rendelkezésükre. A halhoz könnyű, pezsgő neucháteli bort szolgáltak fel. — Nos — mondta az ügyész, és szét­­nyiszált egy pisztrángot —, nézzük csak. Nos? — Tizenegy esztendeje. — Családos? — Négy gyermekem van. — Foglalkozása? — Textiles. f— Tehát utazó, kedves Traps úr. — Vezérképviselet.­­— Pompás. Defektet kapott? •— Véletlenül. Egy év óta először. — Á! És egy évvel ezelőtt? — Akkor még a régi kocsimmal jártam ■— magyarázta Traps —, 39-es Citroennel, de most egy piros, új típusú Studebake­­rem­ van. — Studebaker? Ejha, érdekes. És csak nemrég óta, ugye? Vagy azelőtt is vezér­képviselő volt? — Egyszerű, szürke textilügynök. — Konjunktúra— biccentett az ügyész. Traps mellett az ügyvéd ült. — Vigyázat — súgta a fülébe. A textilügynök, most már méltán vezér­­képviselőnek nevezhetjük, elmerülten a tartáros bélszínnel foglalatoskodott, saját receptje szerint citromot meg egy kevés konyakot csöpögte­tett rá, majd megsózta és megpaprikázta. Sose evett még ilyen pompás ételt, jelentette ki ragyogó arccal, mindeddig azt hitte, hogy a vele egyívá­­sú férfiak esténként legjobban az Eldora­­dóban szórakozhatnak, de ez a lakoma még murisabbnak ígérkezik. — Aha — állapította meg az ügyész. — Ön az Eldoradó-klub tagja. Mi ott a ne­ve? — Casanova márki. — Nagyszerű — rikoltott fel jókedvűen az ügyész, mintha nagy jelentőségű hírt tudott volna meg, és helyére il­lesztette monokliját. — Ezt öröm­mel halljuk. De lehet-e a gúny­névből valamilyen következtetést levonni a magánéletre, kedves barátom? — Vigyázat — sziszegte a védő. — Csak feltételesen, kedves uram — fe­lelte Traps. — A házasságon kívül csak futó viszonyaim vannak, e téren nincs becsvágyam. Elmesélné-e, Traps úr, dióhéjban, élete történetét az asztaltársaságnak, kérdezte a bíró, miközben újra megtöltötte a pohara­kat neucháteli borral, hisz ha már úgy határoztak, hogy kedves vendégüket, il­letve a tisztelt bűnöst bíróság elé állítják, és minél több évre ítélik el, meg kell is­merniük néhány közelebbi, személyesebb, intimebb adatát is, ha lehetséges, né­hány csiklandós, borsos kalandját. — Meséljen, meséljen — kérlelték kun­cogva a vezérképviselőt az öregurak. Egy­szer egy szépfiút láttak vendégül, az csu­da érdekes és pikáns dolgokat mesélt a szakmájáról, és mindamellett négyévi börtönnel megúszta. — De hát — kacagott a társasággal együtt Traps — mit mondhatnék én ma­gamról? Hétköznapi életet élek, uraim, őszintén szólva, egészen szürke életet. Proszit! — Proszit! A vezérképviselő felemelte poharát, me­rőn a négy öreg kitágult madárszemébe nézett: úgy tapadtak rá, mint egy külön­leges ínyencfalatra. Aztán koccintottak. Odakint lenyugodott végre a nap, a ma­darak csivitelése is elnémult, de a táj még nappali fényben tündökölt, a fák között kertek és piros cseréptetős házak, erdő­borította dombok, a távolban előhegyek és néhány gleccser, nyugodalmas hangu­lat, vidéki csend, boldogság, istenáldás és kozmikus harmónia. Küzdelmes gyermekkora volt, mesélte Traps, mialatt Simone kicserélte a tányé­rokat, és egy hatalmas tálat rakott az asz­talra. Champignons à la créme. Apja gyá­ri munkás volt, proletár, aki túlságosan mellre szívta Marx és Engels tanait, sa­vanyú, mogorva ember, vajmi keveset tö­rődött vele, egyetlen gyermekével, anyja gyorsan elhervadt mosónő. — Csak elemi iskolába járhattam, csak elemi iskolába — erősítgette könnybe lá­badt szemmel, keserűen s egyszersmind meghatottan a viszontagságos múlt felidé­zésétől, és koccintásra emelte Réserve des Maréchaux-val teli poharát. — Különös — mondta az ügyész — kü­lönös. Csak elemi iskolába. De aztán, ugyebár, saját erejéből felküzdötte magát, tisztelt barátom? — Meghiszem azt! — hetvenkedett a bortól feltüzelt, a szórakoztató társaságtól és az ünnepélyes természettől felélénkült utazó. — Meghiszem azt. Tíz évvel ezelőtt még vacak kis vásári árus voltam, házról házra jártam egy kis bőrönddel. Kutya nehéz volt egész nap talpalni, szalmakazal­ban, piszkos fogadóban éjszakázni. Alul­ról kezdtem a szakmát, egészen alulról. És most, nézzék meg, uraim, a bankszámlá­mat! Nem akarok dicsekedni, de kinek van önök közül ilyen Studebakere? — Lassan a testtel — suttogta nyugta­lanul az ügyvéd. — Hogyan történt? — kérdezte kíván­csian az ügyész. — Vigyázzon, ne fecsegjen összevissza — figyelmeztette az ügyvéd. Átvette a Hephaistos európai egyedáru­­sítási jogát, közölte Traps, és diadalmas pillantást vetett az aggastyánokra. Mind­össze Spanyolország és a Balkán nem az övé. — Hephaistos görög isten — kuncogott az apró termetű bíró, miközben egy ha­lom Champignon gombát szedett tányér­jára —, a kovácsolás mestere, aki csodá­latos, láthatatlan hálóval úgy fogta el a szerelem istennőjét és annak széptevőjét, Arest, a harc istenét, hogy a többi isten boldogságban úszott — de azt nem érti pontosan, miféle Hephaistost egyedárusít Európában az igen tisztelt Traps úr. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Kedd, 1968. szeptember 24. Ambroise Páré - vallásháború söpört végig Fran­­­­­ciaországon. A véres leszámolá­sok rengeteg áldozatot követel­tek. Nagyon sok sebesültnek Páré ta­nítványainak ügyessége mentette meg életét. еЊепЋЛгот éves korában halt meg a „modern sebészet atyja” — ahogyan ma az orvosok neve­zik. Előtte senki sem ismerte úgy az emberi testet, senki sem tett annyit a sebészet fejlesztéséért, mint ő. 10­­ éve nem merül feledésbe a halá­lj­­át követő évszázadokban sem.­­ Nagysága előtt tisztelegve Na­póleon évjáradékot utalt ki leszár­mazottjainak. E­­zernyolcszáznegyven július 29-­­ én szülővárosa, Laval főterén szobrot állítottak neki. Az ün­nepségre összesereglett a francia sebé­szet színe-java, és lerótta háláját nagy tanítójának. (VÉGE) .

Next