Magyar Szó, 1968. szeptember (25. évfolyam, 241-270. szám)
1968-09-24 / 264. szám
Г ТбЖ&ге&ш Az 1948. év válságos napjai as) Különleges módszerek A csehszlovák kormány különleges módszert alkalmazott ellenünk: egy-egy felszerelés meghatározott részét leszállította, de ennek a másik rész nélkül gyakorlatilag semmi hasznát sem vehettük. A lengyel kormány egyoldalúan felbontotta a szerződést, amelynek értelmében egy gyár felszerelését kellett volna leszállítania, s ezért előre 1 200 000 dollárt fizettünk. A szabotálás egy másik formája volt a szállítások késleltetése, ami azután felborította terveinket és lehetetlenné tette a berendezések használatát. Durva számítások szerint 500 millió kilowattóra elektromos energiát vesztettünk, mert a csehszlovák féltől nem kaptuk meg a négy vízerőmű és a két villanytelep berendezését. A magyar kormány is hasonlóan járt el: árleszállítások késleltetésével, 1949 első negyedében, 2 700 000 dollár kárt okozott hazánknak, és a gazdasági kapcsolatok teljes megszakításakor 25 millió dollárral maradt adós. Ezt a politikát végrehajtói igen ügyetlenül magyarázták. Amikor például 1949. július 6-án a lengyel kormány egyoldalúan bejelentette, hogy nem szállít többé árut Jugoszláviának, a PAP hírügynökség az intézkedést azzal magyarázta, hogy a jugoszláv fél szabotálja a bilaterális kereskedelmi egyezményt. Ezt azonban nem volt nehéz megcáfolni, hisz Jugoszláviának abban az időben a Lengyelországgal való külkereskedelmi mérlege 8 millió dollár többletet mutatott. Sztálin Albániát szemelte ki áldozatul Az albán kormány volt az első, amely felmondta velünk kötött valamennyi gazdasági egyezményét. Még 1948. július 1-én jegyzéket intézett kormányunkhoz, amely inkább politikai mint gazdasági jellegű volt. Albánia a szerződés felbontásával megfosztotta magát a saját gazdasága fejlesztéséhez szükséges segély jó részétől. A világnak azonban meg kellett mutatni, hogy egy kis ország mint válik a nagy szomszéd áldozatává, amelynek állítólag agresszív szándékai vannak vele szemben. Az albán jegyzékben többek között ez állt: „Az Albániának nyújtott kölcsönnel a jugoszláv kormány voltaképpen kezébe akarja venni az albán gazdasági, majd a politikai élet irányítását is, más szóval az Albán Népköztársaság függetlenségének és szuverenitásának felszámolására törekszik.” Az 1946. évi gazdasági együttműködési szerződés kölcsönös kötelezettségeket rótt mindkét félre. Később az egyezményt kiegészítő jegyzőkönyvekben a jugoszláv fél olyan kötelezettségeket vállalt, hogy többet adott, mint kapott. Ez ritkaságnak számít a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban, de megmagyarázható, ha figyelembe veszszük, hogy vezetőségünk őszintén segíteni akart egy bátor népnek, hogy minél előbb leküzdje elmaradottságát. Például a vegyes társaságokban, ahol a befektetés és a tőke aránya 50:50 szokott lenni, ebben az esetben 66—88:34—12 arányú volt Albánia javára. Jugoszlávia lemondott még saját nyereségéről is. Albániát különben Sztálin áldozatként szemelte ki, teljesen megbénította gazdaságának fejlődését, hogy azután ezt felhasználhassa a Jugoszlávia-ellenes kampányban. Mert végeredményben, amikor mindent összegeztek, kitűnt, hogy Albánia 2 milliárd 331 millió dinárral tartozik, ami abban azidőben nem volt kis pénz. Ami a beruházási egyezményeket illeti, a szovjet kormány a 6 milliárd 750 millió dináros értékű befektetéseknek mindössze 0,6 százalékát realizálta. A csehszlovák kormány 7 milliárd 500 millió dináros kötelezettségeinek 10,5 százalékát, a magyar kormány pedig 4 milliárd 500 millió dináros beruházási vállalkozásának csak 8 százalékát teljesítette. Ezzel azonban még nem fejeződött be minden. A jugoszláv gazdaságot újabb csapások érték. Bekövetkezik a teljes zárlat Sztálin kormánya a gazdasági kapcsolatok felszámolásának kerülő útját választotta. Nem tette ezt véletlenül, mert joggal félt attól, hogy a Jugoszláviával való gazdasági kapcsolatok egyoldalú felbontása — amelyeknek elvben nem kellene a politikai viszonytól függniük — a világközvélemény előtt feltárta volna azt, amit ügyesen takargatni kellett: a Szovjetunió politikájának hegemonista jellegét. Abban az időben a szovjet küldöttség az ENSZ európai gazdasági bizottságának ülésszakán határozati javaslatot terjesztett be, amelyben leszögezte, hogy tovább kell fejleszteni és bővíteni az európai országok, különösképpen a kelet- és nyugat-európai államok közötti kereskedelmi kapcsolatokat, megbélyegezve az USA diszkriminációs intézkedéseit. Ezért, a látszat kedvéért, a szerződéseket nem bontották fel közvetlenül, hanem egyszerűen nem újították fel a rövid lejáratú, évi árulistákat, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy a szerződés csak puszta betű marad. Természetesen a Szovjetunió példáját és taktikáját a népi demokrácia többi országai is követték, mert vakon engedelmeskedtek Moszkva parancsának. A Tájékoztató Iroda határozata előtt a kelet-európai országokkal (Albánián kívül) lebonyolított árucsere-forgalmunk 6708 millió dollárra rúgott, a határozat után viszont igen gyorsan 2122 millióra csökkent. 1949-ben Bulgária képviselői már nem jelentek meg a jegyzőkönyvek felújítása végett esedékes tárgyalásokon, a magyarok eljöttek, de az egyezményt nem írták alá, a románok pedig egyáltalán nem is válaszoltak a meghívásra. Végül 1950-ben összehangolták az ellenünk folytatott politikát: a hat kormány közül egy sem újította fel az árulistákat, s így gyakorlatilag a Jugoszláviával való gazdasági kapcsolatok teljesen megszűntek. Bekövetkezett a teljes gazdasági zárlat Jugoszlávia ellen. Még a vasúti közlekedést is megszüntették Jugoszláviával A gazdasági kapcsolatok megszüntetéséhez még más mellékintézkedések is járultak, így például Románia teljes egészében leállította Jugoszlávia felé irányuló vasúti, és postaforgalmát. A bukaresti kormány jegyzékében (amelyet kormányunk sértő hangneme miatt nem akart átvenni azt állította, hogy a jugoszláv kormány vasúton ügynököket, provokátorokat, kémeket és fasiszta propagandaanyagot akart a Román Népköztársaságba csempészni, s ezért a bukaresti kormány úgy döntött, hogy megszünteti Jugoszláviával való vasúti összeköttetését. Később az ENSZ megfelelő szerve magyarázatot kért ezzel, a nemzetközi forgalomban egyedülálló intézkedéssel kapcsolatban, de a bukaresti kormány erre sem válaszolt. (Folytatjuk) 12. oldal (4) Bejött a három másik öregúr. A kerek asztal köré ültek. Kedélyes vendégkoszorú, vidáman röpködő szavak. Előbb különböző előételeket szolgáltak fel, felvágottat, orosz tojást, csigát, teknősbékalevest. A hangulat remek volt, jókedvűen kanalaztak, fesztelenül szörcsögtek. — Nos, mivel tud előhozakodni a vádlott, remélem, rábukkant egy csinos, finom kis gyilkosságra — mondta rekedten az ügyész. A védő tiltakozott. — Ügyfelem, jóllehet a vádlottak padján ül, nem követett el bűnt, hogy úgy mondjam, az igazságszolgáltatás ritka esete. Ártatlannak vallja magát. — Ártatlannak? — ámult el az ügyész. Forradásos arca elvörösödött, monoklija csaknem a tányérba pottyant, ide-oda himbálózott a fekete zsinóron. A törpe termetű bíró, aki épp kenyeret aprított levesébe, abbahagyta a munkálkodást, szemrehányóan a textilutazóra tekintett, megcsóválta a fejét, a kopasz, szótlan, fehér szegfűs aggastyán pedig meglepetten rábámult. A kanál- és villacsattogás elcsitult, nem hallatszott se kortyogás, se szürcsölés. Csak Simone kuncogott halkan a háttérben. — El kell rendelnünk a vizsgálatot — tért vissza végül az ügyész hangja. — Ami nem lehetséges, az nincs is. — Rajta — nevetett Traps. — Állok rendelkezésükre. A halhoz könnyű, pezsgő neucháteli bort szolgáltak fel. — Nos — mondta az ügyész, és szétnyiszált egy pisztrángot —, nézzük csak. Nos? — Tizenegy esztendeje. — Családos? — Négy gyermekem van. — Foglalkozása? — Textiles. f— Tehát utazó, kedves Traps úr. — Vezérképviselet.— Pompás. Defektet kapott? •— Véletlenül. Egy év óta először. — Á! És egy évvel ezelőtt? — Akkor még a régi kocsimmal jártam ■— magyarázta Traps —, 39-es Citroennel, de most egy piros, új típusú Studebakerem van. — Studebaker? Ejha, érdekes. És csak nemrég óta, ugye? Vagy azelőtt is vezérképviselő volt? — Egyszerű, szürke textilügynök. — Konjunktúra— biccentett az ügyész. Traps mellett az ügyvéd ült. — Vigyázat — súgta a fülébe. A textilügynök, most már méltán vezérképviselőnek nevezhetjük, elmerülten a tartáros bélszínnel foglalatoskodott, saját receptje szerint citromot meg egy kevés konyakot csöpögtetett rá, majd megsózta és megpaprikázta. Sose evett még ilyen pompás ételt, jelentette ki ragyogó arccal, mindeddig azt hitte, hogy a vele egyívású férfiak esténként legjobban az Eldoradóban szórakozhatnak, de ez a lakoma még murisabbnak ígérkezik. — Aha — állapította meg az ügyész. — Ön az Eldoradó-klub tagja. Mi ott a neve? — Casanova márki. — Nagyszerű — rikoltott fel jókedvűen az ügyész, mintha nagy jelentőségű hírt tudott volna meg, és helyére illesztette monokliját. — Ezt örömmel halljuk. De lehet-e a gúnynévből valamilyen következtetést levonni a magánéletre, kedves barátom? — Vigyázat — sziszegte a védő. — Csak feltételesen, kedves uram — felelte Traps. — A házasságon kívül csak futó viszonyaim vannak, e téren nincs becsvágyam. Elmesélné-e, Traps úr, dióhéjban, élete történetét az asztaltársaságnak, kérdezte a bíró, miközben újra megtöltötte a poharakat neucháteli borral, hisz ha már úgy határoztak, hogy kedves vendégüket, illetve a tisztelt bűnöst bíróság elé állítják, és minél több évre ítélik el, meg kell ismerniük néhány közelebbi, személyesebb, intimebb adatát is, ha lehetséges, néhány csiklandós, borsos kalandját. — Meséljen, meséljen — kérlelték kuncogva a vezérképviselőt az öregurak. Egyszer egy szépfiút láttak vendégül, az csuda érdekes és pikáns dolgokat mesélt a szakmájáról, és mindamellett négyévi börtönnel megúszta. — De hát — kacagott a társasággal együtt Traps — mit mondhatnék én magamról? Hétköznapi életet élek, uraim, őszintén szólva, egészen szürke életet. Proszit! — Proszit! A vezérképviselő felemelte poharát, merőn a négy öreg kitágult madárszemébe nézett: úgy tapadtak rá, mint egy különleges ínyencfalatra. Aztán koccintottak. Odakint lenyugodott végre a nap, a madarak csivitelése is elnémult, de a táj még nappali fényben tündökölt, a fák között kertek és piros cseréptetős házak, erdőborította dombok, a távolban előhegyek és néhány gleccser, nyugodalmas hangulat, vidéki csend, boldogság, istenáldás és kozmikus harmónia. Küzdelmes gyermekkora volt, mesélte Traps, mialatt Simone kicserélte a tányérokat, és egy hatalmas tálat rakott az asztalra. Champignons à la créme. Apja gyári munkás volt, proletár, aki túlságosan mellre szívta Marx és Engels tanait, savanyú, mogorva ember, vajmi keveset törődött vele, egyetlen gyermekével, anyja gyorsan elhervadt mosónő. — Csak elemi iskolába járhattam, csak elemi iskolába — erősítgette könnybe lábadt szemmel, keserűen s egyszersmind meghatottan a viszontagságos múlt felidézésétől, és koccintásra emelte Réserve des Maréchaux-val teli poharát. — Különös — mondta az ügyész — különös. Csak elemi iskolába. De aztán, ugyebár, saját erejéből felküzdötte magát, tisztelt barátom? — Meghiszem azt! — hetvenkedett a bortól feltüzelt, a szórakoztató társaságtól és az ünnepélyes természettől felélénkült utazó. — Meghiszem azt. Tíz évvel ezelőtt még vacak kis vásári árus voltam, házról házra jártam egy kis bőrönddel. Kutya nehéz volt egész nap talpalni, szalmakazalban, piszkos fogadóban éjszakázni. Alulról kezdtem a szakmát, egészen alulról. És most, nézzék meg, uraim, a bankszámlámat! Nem akarok dicsekedni, de kinek van önök közül ilyen Studebakere? — Lassan a testtel — suttogta nyugtalanul az ügyvéd. — Hogyan történt? — kérdezte kíváncsian az ügyész. — Vigyázzon, ne fecsegjen összevissza — figyelmeztette az ügyvéd. Átvette a Hephaistos európai egyedárusítási jogát, közölte Traps, és diadalmas pillantást vetett az aggastyánokra. Mindössze Spanyolország és a Balkán nem az övé. — Hephaistos görög isten — kuncogott az apró termetű bíró, miközben egy halom Champignon gombát szedett tányérjára —, a kovácsolás mestere, aki csodálatos, láthatatlan hálóval úgy fogta el a szerelem istennőjét és annak széptevőjét, Arest, a harc istenét, hogy a többi isten boldogságban úszott — de azt nem érti pontosan, miféle Hephaistost egyedárusít Európában az igen tisztelt Traps úr. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Kedd, 1968. szeptember 24. Ambroise Páré - vallásháború söpört végig Franciaországon. A véres leszámolások rengeteg áldozatot követeltek. Nagyon sok sebesültnek Páré tanítványainak ügyessége mentette meg életét. еЊепЋЛгот éves korában halt meg a „modern sebészet atyja” — ahogyan ma az orvosok nevezik. Előtte senki sem ismerte úgy az emberi testet, senki sem tett annyit a sebészet fejlesztéséért, mint ő. 10 éve nem merül feledésbe a halálját követő évszázadokban sem. Nagysága előtt tisztelegve Napóleon évjáradékot utalt ki leszármazottjainak. Ezernyolcszáznegyven július 29- én szülővárosa, Laval főterén szobrot állítottak neki. Az ünnepségre összesereglett a francia sebészet színe-java, és lerótta háláját nagy tanítójának. (VÉGE) .