Magyar Szó, 1968. szeptember (25. évfolyam, 241-270. szám)

1968-09-29 / 269. szám

24. oldal 'ТоШнЉм Az 1948. év válságos napjai (21) A banda tagjainak sikerült is meggyilkolniuk a néphatalom hét képviselőjét, hármat meg­sebesítettek, terrorizálták és fosztogatták a lakosságot, de vé­gül mégis hurokra kerültek: egyeseket biztonsági szerveink közvetlen tűzharcban öltek meg, másokat elfogtak, néhányan megadták magukat. A banda élén Bajram Dobridoli, a hábo­rú alatt hírhedt „Bali Kom­­betar” fasiszta zászlóalj parancs­noka és a Gestapo volt ügynö­ke állt. Egy másik albániai terrorista, Amzo Feim Meshad, így írta le az akció célját, amelyekben részt vett: „A gyilkosságokat azért kellett végrehajtanunk, hogy fellázítsuk a népet a veze­tőség ellen (?!), hogy megfélem­lítsük a néphatóságokat, hogy ne hajtsák végre feladataikat és hogy minél több embert arra bírjunk, Jugoszláviából szökje­nek Albániába. Bolgár ábrándok • A bolgár hírszerző szolgálat különösen aktív volt a fegyve­res terrorista bandák szervezé­sében, amelyeket a bolgár ha­tárőrök segítségével csempésztek be hazánkba. Négy ilyen kikép­zőtábor létezett a jugoszláv ha­tár közelében. A bandák tagjai bolgár állampolgárok vagy ju­goszláv emigránsok voltak. Jel­lemző az egyik elfogott terroris­ta, Borisz Palazov vallomása, aki 1949. március 14-én került rend­őrségünk kezére: „Amint bele­egyeztem, hogy illegálisan Ma­cedóniába küldjenek, Uzunov bolgár összekötő tiszttől azt a feladatot kaptam, hogy Szkopjé­ban helyezkedjek el, mint kö­zönséges munkás. A munkások körében elégedetlenséget kellett szítanom, hangoztatni,­­ hogy bé­reik alacsonyak, az életük ne­héz és a hatóságok nem törőd­nek eléggé velük. Mindenáron és mindenhol szabotálnom kel­lett. Azt mondta, hogy bolgár emigránsokkal együtt, akik majd ellátnak fegyverrel és lő­szerrel, diverziós akciókat kell végrehajtanom különböző objek-­­tumok ellen, merényletet párt- és államvezetők ellen valami­lyen nagygyűlésen, bombát el­helyeznünk valamelyik moziban vagy színházban, és ezzel zavart és félelmet kelteni a népben, azzal, hogy a bolgár sajtó majd közli, mindezt a macedón nép teszi, mert nem tűri tovább és megelégelte a jelenlegi rendszert. Végül azt mondta, hogy később keressek munkát valamelyik na­gyobb gyárban, ahol drága be­rendezések és gépek vannak, ta­pasztaljam ki, a gép melyik ré­sze a legfontosabb és rongáljam meg, raktárakat gyújtsak fel stb... .” Dino Palamutov bolgár diver­­zánsnak azt a feladatot adták, hogy lépjen érintkezésbe azok­kal az emberekkel, akik Jugo­szlávia ellen akarnak harcolni, s magyarázza meg nekik, ezzel milyen nagy szolgálatot tesznek népüknek, hogy félemlítse meg az embereket: ha nem harcolnak Macedóniának Bulgáriához való csatolásáért, felelősségre vonják őket, ha egy napon a bolgár hadsereg foglalja el ezeket a vi­dékeket. Szemmel látható, hogy az úgy­nevezett „ideológiai összetűzés” mögött más tervek és célok is megbújtak, ebben az esetben a bolgár kormány hegemonista ábrándjai. Inkább börtönben, mint... A Novi Sadon 1949. szeptem­ber 12. és 15. között tartott bí­rósági tárgyaláson kiderült, hogy Magyarországon is, elsősorban Szegeden kém- és diverzáns cso­portokat toboroztak, s azokat az­után Jugoszláviába küldték. Kormányunk — a birtokában levő bizonyítékok alapján — emiatt már korábban tiltakozott a magyar kormánynál, de ter­mészetesen a válasz az volt, hogy még inkább fokozták a becstelen tevékenységet. A magyar hatóságoknak ne­hézségeik voltak a „káderek” toborozásánál és ezért zsarolás­hoz is folyamodtak: elfogott csempészeket, bűnözőket vagy gyanús politikai múlttal rendel­kező embereket arra kényszerí­tettek, vállaljanak kötelezettsé­get, hogy Jugoszláviában akna­munkát végeznek, ha nem akar­nak pórul járni. A Novi Sad-i tárgyaláson a vádlottak részle­tezték is ezeket a módszereket, amelyek azonban nem sok ered­ményt hoztak, mert az így „megnyert” emberek igen meg­bízhatatlanok voltak és sok eset­ben­ inkább a jugoszláv börtönt, mint a magyarországi szabad­ságot választották. Ahogy azonban múlott az idő, egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Jugoszlávia pozíciói erősödnek, s ezt azok is belátták, akik ha­zánk térdre kényszerítésére, le­igázására törekedtek. Csődöt mondtak a Jugoszlávia elszige­telésére tett kísérletek is, első­sorban a haladó világban, amely fokozatosan felfogta a Szovjet­unió és Jugoszlávia közötti vi­szály lényegét. Ekkor kirakatpörök megren­dezéséhez folyamodtak, amelyek­nek bizonyítaniuk kellett Jugo­szlávia bűnösségét semlegesíteni azt a tekintélyt és elismerést, amelyet népfelszabadító har­cunkkal és önálló szocialista or­szágépítésünkkel szereztünk. Az első ilyen nagyobb port Budapesten tartották meg 1949. szeptember 16. és 24. között. A fővádlott Rajk László, a Magyar Népköztársaság kormányának külügyminisztere volt. Vele együtt került a vádlottak pad­jára még hat személy, akik kö­zül a legérdekesebb volt Lazar Brankov, a budapesti jugoszláv követség volt tanácsosa. A Rajk-per A budapesti per az 1936/37- ben a Szovjetunióban rendezett bírósági komédiákra hasonlított, amikor Sztálin mindazokat, akik a szovjet vezetőségben szembe­szegültek vele, likvidálta. Ők is beismerték mindazt, amivel a vádirat terhelte őket. Hasonló volt a helyzet Budapesten is. A bírósági tárgyalásra gondosan „előkészített” és preparált Rajk László (akit néhány évvel ké­sőbb rehabilitáltak) „beismer­te”, hogy a jugoszlávok segítsé­gével a törvényes magyar kor­mány megbuktatását készítette elő. A vád koronatanújaként Lázár Brankov, a budapesti ju­goszláv nagykövetség volt taná­csosa állt, aki a háború alatt Horthy ügynöke és kéme volt, majd később átvette a magyar hírszerző szolgálat, de ügyesen leplezve múltját, sikerült neki bejutnia a jugoszláv diplomáciá­ba. Rajk beismerte, , hogy impe­rialista kém, és hogy mint ilyen, már a spanyol szabadságharco­sok táboraiban együttműködött néhány jugoszláviai vezetővel. Mindennek a célja az volt, hogy Jugoszlávia vezetőit be­feketítsék és imperialista ügy­nökökként bélyegezzék meg. A világközvélemény azonban fenn­tartással fogadta ezeket a vá­dakat. Rajk Lászlót még két társával együtt halálra ítélték és kivégezték. Egy tucatnyi hasonló pert tar­tottak ezután a többi kelet-euró­pai országban is. A szövegkönyv mindenütt ugyanaz volt: Jugo­szlávia veszélyezteti szomszédai­nak függetlenségét; a módszer azonos: a vádlottak padján min­dig ott ült valamilyen jugoszláv provokátor­i szabály szerint az illető kormány hírszerző szolgá­latának ügynöke, de a hatás is ugyanaz volt: a világ mindin­kább meggyőződött arról, hogy ügyetlen montázs­pörökről van szó. (9) t . A nyolcvannhat éves ügyész kimerülten szünetet­­tartott, jóllehet öreg ember volt, harsány, recsegő hangon beszélt, szavait széles gesztusokkal kísérte, s közben so­kat ivott és evett. Most meg­törölte verí­ték­es homlokát és ráncos tarkóját a ki­oldott, pecsétes asztalkendővel. Traps megilletődötten hallgatta. Tespedten ült székén, elnehezült a vacsorától. Nem volt már éhes, de nem akart lemaradni a négy aggastyán mögött, habár be kellett is­mernie, hogy az­ öregek telhetetlen ken­­dője és torka próbára teszi. Nagyétkű volt, de ilyen életerővel és falánksággal még sose találkozott. Nem tudva, hova legyen a csodálkozástól, lustán, kidülledt szemmel elnézett az asztal fölött, hízel­­gett neki az ügyész szívélyessége, hallot­ta, hogy a templomban ünnepélyesen éj­félt üt az óra, majd a távolban fölcsen­­dül a baromfitenyésztők éji kórusa: Az élet olyan, mint az utazás... — Akár a mesében — csodálkozott is­mét a vezérképviselő —, akár a mesében — majd: — Én követtem volna el gyil­kosságot, épp én? Csodálkozom... nem értem, hogyan. Eközben a bíró újabb 1914-es Château Ma­rgaux-it bontott ki, az ügyész pedig újra beszélni kezdett. • — Mi történt hát — mondta —, ho­gyan fedeztem fel, hogy a mi kedves ba­rátunkat gyilkosság terheli, méghozzá nem is akármilyen hétköznapi gyilkos­ság, hanem mesteri gyilkosság, vérontás, méreg és pisztoly nélkül? Krákogott, Traps megigézetten rábá­mult, még a vacherini sajtot sem nyel­te le. Szakértő lévén, abból a tételből indult ki, folytatta az ügyész, hogy minden ese­mény, minden személy mögött bűncselek­mény rejlik. Akkor sejtette meg először, hogy Traps úrban a szerencse kegyencére és egy bűntény nagyra becsült elkövető­jére talált, amikor megtudta, hogy a textilügy­nök néhány éve még egy öreg Citroennel szaladgált, és most Studeba­­kennel jár. — Persze, nagyon jól tudom — foly­tatta —, hogy virágzó konjunkturális kor­szakban élünk, s így előbb bizonytalanul, inkább valamilyen megérzéshez hason­lóan, csak megsejtettem, hogy örvende­tes esemény előtt, méghozzá gyilkosság felfedezése előtt állunk. Az, hogy kedves barátunk átvette főnöke hivatalát, hogy maga alá kellett gyűrnie főnökét, hogy főnöke meghalt, mindez még semmit sem bizonyított, mindössze néhány, érzésemet megerősítő és megalapozó momentum volt. Logikailag támogatott gyanú először akk­or merült fel bennem, amikor kitudó­dott, miben halt meg a legendás főnök: szívtrombózisba­n. Itt már érdemes volt kockáztatni, kombinálni, éleselméjűséget és szimatot latba vetni, tapintatosan elő­renyomulni, körülcserkészni a valóságot, a megszokottat szokatlannak tekinteni, a bizonyosait bizonytalannak, homályosan körvonalazottnak tartani, gyilkosságra gondolni, és gyilkosságot feltételezni épp ezért, mert mindez képtelenségnek tűnt. Tekintsük át a rendelkezésünkre álló anyagot. Vázoljuk fel az elhunyt képét. Keveset tudunk róla, s amit tudunk, azt rokonszenves vendégünk szavaiból merít­jük. Gygax úr vezérképviselője volt ama Hephaistos műanyagáruinak, melynak elő­nyös tulajdonságaiban pillanatig sem ké­telkedünk, mivel hitelt adunk kedves Alfredo barátunk szavainak. Gygax, ha szabad e következtetéssel élnünk, olyan ember volt, aki mindenkin átgázolt, kí­méletlenül kizsákmányolta beosztottjait, aki értette szakmáját, még ha leggyak­rabban — enyhén szólva — elgondolkoz­tató eszközökkel kötött is üzleteiket. — Ilyen vol­t — kiáltott fel lelkesen Traps —■, pompásan lefestette a gazem­bert! — A továbbiakban arra a következte­tésre juthatunk — folytatta a­z ügyész —, hogy Gygax szívesen játszotta meg az erős férfit, a vasgyárat, a sikeres üzlet­embert, aki minden helyzetben feltalálja magát, és minden hájjal megkent. Ezért — ezúttal megint Alfrédét idézzük — gondosan titkolta még súlyos szívbaját is, s elképzelhetjük, milyen­­konok dühvel viselte el fájdalmát, melyet — hogy úgy mondjam — tekintélyén esett csorbának tartott. — Csodálatos — álmél­kodott a vezér­képviselő —, ez valósággal boszorkány­ság, fogadni mernék, hogy Kurt ismerte az elhunytat. —­ Jobb lesz, ha elhallgat — sziszegte a védő. — Ehhez járul még — jelentette fel ez ügyész —, ha szabad Gygax úr arcképét néhány vonással kiegészítenem, hogy ez elhunyt — Traps barátunk kifejezésével élve — elhanyagolta feleségét, ezt az el­képzelésünk szerint csinos, kényes a­sz­­szonykát. Gygaxinak csak a siker számí­tott, az üzlet, a külsőség, a látszat, és mi szinte teljes bizonyossággal feltételezhet­jük, hogy meg volt győződve felesége hűségéről, s azt hitte, hogy az asszonyban — mivel egy ilyen rendkívüli kivételes férfi felesége — fel sem merülhet a há­­zasságtörés gondolata; épp ezért súlyos csapásként érte volna, ha arról értesül hogy az asszonyka hűtlenül megcsalja a mi eldoradóbel­i Casanovánkkal. Mindnyájamn nevettek, Traps a combját csapkodta. — Pontosan így volt — erősítette meg ragyogó arccal az ügyész feltevését. — Betette neki az ajtót, amikor megtudta a dolgot. . — Maga egyszerűen megbolondult — nyögött fel a védő. Az ügyész felállt, és boldogan Trapsra tekintett, aki késével a Tété de Moine-t feapargatta. — Nocsak — kérdezte —, hogy tudta meg a dolgot az öreg bűnös? A kényes kis asszonyka vallotta be neki? — Ahhoz túlságosan gyáva volt, ügyész úr — felelte Traps — rettenetesen félt a gengsztertől. — Maga Gygax jött rá? — Ahhoz meg Gygax volt túlságosan önhitt. — Talán te vallottad be neki, kedves Don Juan barátunk? Traps akarata ellenére elvörösödött. — Ugyan, Kurt — mondta —, milket tételezel föl rólam. Egy jó firma üzletfele világosította fel a gazembert. — Hogyan? — Nekem akart ártani. Szállka voltam a szemében. — Micsoda emberek vannak — ámul­dozott az ügyész. — De hát honnan szer­zett tudomást a jóember a viszonyodról? — Én magam meséltem el neki. — Elmesélted neki? — No igen, poharazgtatá­s közben az em­ber sok mindent kifecseg. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1968. szept. 29. Ш ШШЖФ Andorra­ k már valamelyes ipara is van, de a fő foglalkozási ág tovább­ra is az állattenyésztés és a szőlészet. A birkákat 2000 méter ma­gasságba is felhajtják legelni. (Folytatjuk)G­azdag erdők borítják a hegylá­bakat. A fakitermelést teljesen gépesítették. Az ország bevéte­lének jelentős hányada a faexportból származik.­­ gyekszenek fellendíteni az ide­genforgalmat is. A szemet gyö­nyörködtető­ táj, az előzékeny vendéglátás, a vidék nyugalma évről évre több és több külföldit csábít. 13­égi történelmi emlékekben, templomokban, kolostorokban, várakban sincs hiány. Az ide­genforgalomból, a természeti kincsek­ből, az iparból jól él a lakosság. Csak egy statisztikai adat: átlagban minden családnak van legalább egy gépkocsija. /

Next