Magyar Szó, 1969. augusztus (26. évfolyam, 210-240. szám)
1969-08-10 / 219. szám
. Vasárnap, 1969. aug. 7. ' MAGYAR SZÓ'. Autóút és fizetésképtelenség VASÁRNAPTÓL SZOMBATIG Befejeződött Tito macedóniai látogatása is olyan volt a légkör, amely ismereteink szerint Petőfi politikai testamentumának szellemével teljesen egybehangzó, egészen kivételes volt a magyarul és románul felhangzó Egy gondolat bánt engemet és a Respublica című versek akusztikája itt, nem messze attól a helytől, ahol állítólag utoljára látták, s ahol 120 évvel ezelőtt, július 31-én törte át egy lovas kozák pikája a fegyvertelen költő törékeny testét. Hisz jól tudjuk, nemcsak azt a kívánságát kiáltotta el versében, hogy „Ott essem el én a harc mezején..hanem annak a félelmének is hangot adott, hogy „Ha meg nem érem e nagy ünnepet...” S azt kérte az utókortól, hogy sírjánál éljent kiáltsanak a respublicára, ment „Meghallom én azt, s akkor béke szállt Ez üldözött, e fájó szívporára”. Úgy éreztem, hogy ez a népgyűlés a várudvarban, ez „A győzedelm fényes ünnepély”, melyet annyiszor megálmodott, de meg nem érhetett, egy hatalmas éljenfeláltás volt a respublicára — a népek testvériségét hirdetendő, kétnyelvű, román és magyar felkiáltás — arra a respublicára, amibe ő forradalmi hitvallását, programját, jövőbe vetett hitét sűrítette bele. Nem hiszem tehát, hogy mindez csökkentette volna írói és erkölcsi súlyát, ha a vájt fülű esztétikusok és finnyás műítészek ízlését nem is elégíthette ki hiánytalanul, hogy a népgyűlés ünnepi szónoklataiban — az alkalomhoz illően és az ünnepség jellegének megfelelően — nagyobb hangsúlyt kapott Petőfi forradalmi politikai öröksége, mint költészetének esztétikai minősége. Az ilyen kifogások éppoly érintetlenül hagyják híveinek milliós táborát, mint a korábbi évtizedek állhatatos törekvése a költő nimbuszának megtépázására. Milyen hosszú ideig és milyen konok következetességgel igyekeztek vele szemben Aranyt tenni meg magyarság-ideálnak, nemzeti jelképnek, azt állítva például, hogy Arany „határtalanul modernebb”, mélyebb, Petőfiben „kevés az alkotó, sokkal több a tükörszerű” stb. A magyar nép számára ő mindig az első számú költő volt és maradt, nem a legnagyobb, a legnépszerűbb, hanem egyszerűen: a költő. S bármilyen impozáns és felemelő volt is az újabb emlékmű felavatása itt Fehéregyháza és Héjjasfalva között, az ispánkútnál, ahol csontjai elhullottak, majd a fehéregyházi Petőfi-múzeum megnyitása, a legbeszédesebb ünneplés mégis mintha ezután következett volna. Miután a hivatalos ünneplők hosszú kocsisora elporzott Segesvár felé, mintegy átvéve a szót az avatott, hivatalos szónokoktól, áhitatos érdeklődők gyűrűjében egy helybeli paraszember kezdte aprólékosan, részletesen magyarázni a költő halálának körülményeit: „Bem apó serege — mutat a dombhajlatra — ott foglalt állást, s amikor a magyarok észrevették, hogy az oroszok bekerítik őket, erre vonultak vissza. Mesélte az öregapám, ő is Itt harcolt. Itt futott Petőfi is. Biztos, hogy itt esett el, van is róla írás a magyar akadémiában, mostan találták meg, aszt mondták is, hogy megint kezdenek majd ásni. Meg is találják, biztosan meg is ismerik, hisz a szemfoga..önkéntelenül megint Illyés jutott eszembe a lelkes kis gyülekezet láttán: „Mondhatjátok az édesanyának, hogy legkedvesebb fia valahol messze meghalt...” S ha most már eszével beletörődött is a nép legkedvesebb költője elvesztésébe, s ha nem is várja már vissza, az érdeklődése életének egy-egy mozzanata, különösen pedig halálának mindmáig tisztázatlan, s ezután már bizonyára tisztázhatatlan körülményei iránt változatlanul eleven, sőt talán az idő arányában nőttön nő. De a romániai ünnepségsorozat nemcsak annak a rég tudott ténynek volt újabb bizonysága, hogy a magyar nép számára Petőfi a költő, hanem annak is, hogy a külföld, mindenekelőtt pedig a szomszédos népek számára Petőfi a magyar költő, s ha a lapokból arról értesültünk, hogy a Románia-szerte rendezett emlékünnepélyeken végig együtt ünnepeltek magyarok és románok, magyar és román párt- és hatósági vezetők, közéleti személyiségek, írók és esztétikusok váltották egymást a szónoki emelvényen, magyar és román szavaló- és énekművészek a dobogókon, akárcsak a központi, segesvári záróünnepségen fégek jöttek el ide emlékezni és lelkesedni, s itt , ahol a Művelődés és Művés Augusztus 7-én véget ért !köztársasági elnökünk egyhetes macedóniai körútja, amelynek során beszédet mondott a Macedón Szabvány augusztus 2-i díszülésén. Az iiklnideni felkelés 66. és az ASZNOM (a Mecedón Népe Mszabadító Antifasiszta Tanács) 25. évfordulójával kapcsolatos beszédét múlt vasárnapi számunkban közöltük, most csak néhány szóval emlékeztetünk macedóniai látogatása végén az újságírókkal folytatott beleélgetésére: — A köztársaság politikai és gazdasági vezetőivel egyhangúlag megállapodtunk abban, hogy együttes erővel ki kell küszöbölnünk a felgyülemlett káros jelenségeiket— mondotta Tito. — Ezúttal is meggyőződtünk arról, hogy a macedón nép már eddig is nagy eredményeket ért e. Akadnak ugyan még nehézségek, mint ahogyan Jugoszlávia más népeinek is, de leküzdjük őket és hiszem, hogy a macedón nép a jövőben még szebb eredményeket ér el Autóút politikai nyomásra Szinte egyetlen nap sem múlt el a héten anélkül, hogy valamilyen formáiban ez ne esett volna a szlovéniai autóút kapcsán előállt politikai helyzetről. Matje Bibičič kormányelnök nyilatkozatát a szlovén közvélemény kedvezőtlenül fogadta, s habár a kedélyek kissé megnyugodtak, a szlovénok nehezményezik, hogy a szövetségi kormány megmarad eredeti döntése mellett Amellett ugyanis, hogy a postojna—razdítói és a hoče—leveti út építésére vonatkozó — szlovén vélemények szerint, mindenképpen igazolt — hiteligény ezúttal nem jut el a Nemzetközi frankhoz. A ljubljanai Delo napilap kommentátora szerint voltaképpen nemcsak e két útszakaszról van szó, hanem általában tisztázni kell végre Szlovénia és a szövetség közötti anyagi-pénzügyi kérdéseket. A szlovén szkupstina elnöksége hétfői ülésén megállapította, hogy a szlovén közvélemény elégedetlensége teljesen érthető és indokolt, és az előállt helyzet nemkívánatos politikai következménnyel járhat. Az elnökség szerint a szövetségi kormánynak, döntése előtt, okvetlenül meg kellett volna hallgatnia ez érdekelt köztársaságokat. Szerdán bejelentették, hogy Mitja Bubičič megszakította évi szabadságát, és augusztus 13-ára összehívta a Szövetségi Végrehajtó Tanácsot. Napirenden szerepel majd a Nemzetközi Bankhoz intézendő útépítési hiteligény és a gazdaság fizetőképességének időszerű kérdései. Csütörtökön érkezett a hír, hogy a szkopjei pártbizottság elítéli és demokráciaellenesnek minősíti a politikai nyomást, amellyel a szlovénok a kormányt döntésének megváltoztatására akarják kényszeríteni, önigazgatási közösségünkben ezek az eszközök megengedhetetlenek. A szkopjei pártbizottság javasolja, hogy a JKSZ Végrehajtó Irodája foglaljon állást ebben a kérdésben. A szlovénok továbbra is ezt hangoztatják, hogy ez infrastrukturális beruházásokat is gazdasági mércék, nem pedig köztársasági politikai kulcsok alapján kell végezni. Ennek a szlovéniai megmozdulásnak csak az a célja, hogy következetesen érvényre jussanak a reform elvei és a JKSZ IX. kongresszusának határozatai. Szlovén vélemények szerint nem lenne összhangban önigazgatási rendszerünkkel, ha bármelyik pártfórum is közvetlenül beavatkozna az állami szervek munkájába. A JKSZ Végrehajtó Irodája pénteki ülésén elfogadhatatlannak minősítette e politikai nyomás módszerét Nincs pénz a személyi jövedelmekre Akormány augusztus 13-i ülésén foglalkozik majd a gazdaság általános fizetésképtelenségével is, amelynek következtében nagy számú gazdasági szervezetnek nincs pénze a dolgozók személyi jövedelmének kifizetésére. Zágrábban például a hét elején a bankok csak rendkívüli intézkedésekkel tudták lehetővé tenni, hogy a nyolc legnagyobb vállalat, amely 16 000 dolgozót foglalkoztat, kifizethesse a múlt havi kereseteket. 70 000 zágrábi munkás személyi jövedelmének kifizetése azonban továbbra is kérdéses. A fizetésképtelenség azzal fenyeget, hogy megbénítja a gazdasági életet. Zágrábi gazdasági szakértők szerint lehetetlenné kell tenni, hogy a gazdasági szervezetek olyan ügyletekbe kezdjenek, amelyekre nincs anyagi fedezetük. Különös az is, hogy a társadalmipolitiikai közösségek költségvetése egyre növekedik, függetlenül a gazdasági helyzettől. Marján Rozsé, a Szakszervezetek Szövetségi Tanácsának titkára szerint, okvetlenül módot kell találni arra, hogy a jól gazdálkodó vállalatok rendszeresen kifizethessék dolgozóik személyi jövedelmét A boszniahercegovinai szakszervezetek elhatározták, hogy nem támogatják azokat a vállalatokat amelyek saját hibájukból kerültek nehéz helyzetbe. Mindezek után érthetően nagy érdeklődés előzi meg a kormány augusztus 13-i ülését, habár nyilvánvaló, hogy a gordiuszi csomót nem lehet egyszerűen átvágni. A bogozással még sok baja lesz őszre a Szövetségi Sztaupstinának is. Al-dunai napló Vasárnap: a vaskapui vízi erőmű romániai szakaszán két nappal a határidő előtt elkészült a hajóátvezető rész. Hétfő: Megkezdődött a jugoszláv oldalon a Duna elrekesztése. Kedd: táj mederben folyik a Duna! Szerda: Válságos órák! A víz váratlanul betört a vízi erőműbe és elöntötte a turbinák nyílásait. Az elrekesztés azonban folyik tovább, a 115 méter hosszú gátból már csak 15 méter megépítése maradt hátra. Életbe lépett a hajózási tilalom. Csütörtök: Az építőket felváltották a búvárok, 27 méter mélységben igyekeznek elszigetelni a nyílásokat. Péntek: Két nappal a határidő előtt építőink befejezték a 115 méter hosszú gát építését, és a munkát most a románok folytatják. K. B. Meg kell vallanom, bizonyos szorongás kerített hatalmába, miközben a kolozsvári Igazság c. napilap szombati (július 26.) számát olvasgatva, rövid marosvásárhelyi tartózkodás után, Segesvár és Fehéregyháza felé robogott velem a kocsi a „Nagy Petőfi-ünnepélyre’ — ahogy az újság első oldali keretes híre a vasárnapi ünnepségsorozatot megjelölte. Ugyanebben az újságban olvastam a péntek esti kolozsvári emlékünnepélyről szóló híradást is, mely szerint azon a párt és a hatóság képviselői mellett megjelentek „a kulturális és művészeti élet más személyiségei” is — így, ilyen protokolláris stílusban, arról a renitens költőrőll, hazafiról, aki levetette kapitányi egyenruháját, ,miután azt nyakravaló nélkül egyúttal lóban nem lehet viselni”. Ismétlem, mindez valami ellenérzésfélét váltott ki belőlem a soron következő ünnepély iránt is. Megfordultak a fejemben Márai Sándor Naplójának 1948-at idéző, megdöbbentő sorai is: „... megcsömörlöttem Petőfitől. Bölcs, öreg Arany, a zseniális és őrült Vörösmarty a háttérben kucorognak, a kutya sem beszél róluk. Petőfi mindenütt ágál, a pártgyűléseken illeged magát, hordóról kikoltoz. Nagy stréber” (!) Jól tudjuk, hogy a művészeteknek és művészeknek nem sok hasznuk szokott származni abból, ha az állam, a párt vagy más nem-művészeti tényezők beavatkoznak a művészet dolgaiba, sőt József Attila óta kétségtelenné vált, hogy ez voltaképp mindkét félnek — művészetnek és művésznek, pártnak és közéletnek — egyaránt kárára van, még he átmenetileg taktikai téren haszonnal jár is. Különböző formában sokszor és sokan elmondták már azt is, amit Márai úgy fogalmaz meg, hogyminden író annyit veszít írói és erkölcsi súlyából, amennyi az általa kiszorított politikai szerepkör súlya”. Most pedig olyan ünnepségsorozat van folyamatban Romániában — s ennek záróaktusára megyek magam is —, ahol Petőfi elkerülhetetlenül „hordóról rikoltoz” majd, s az „általa kiszorított politikai szerepkör súlya” éppen nem mondható csekélynek, sőt sokszorosan meghaladja azt, amelyet életében betöltött. Vajon nem veszít-e ezáltal „írói és erkölcsi súlyából”, vagy nem veszít-e túl sokat? S ki tudja, mit szólna mindehhez a költő, mondja a kétkedő, nem forog-e vajon abban a fehéregyházi tömegsírban, melybe állítólag élve temették el? Biztos vagyok benne, hogy nem! Emlékezzünk Illyés soraira, aki az 1848-as március 15-i múzeum előtti eseményekről azt írja, hogy a költő „életének legnagyszerűbb felléptére a sors egy kis népi országgyűlést rendelt”, s jól tudjuk, Petőfi nemcsak hogy jól érezte magát ebben a légkörben, de az volt igazi életeleme, s nem fanyalgott a fellépéstől, sőt „legkedvesebb versének a legsikeresebbet, e napok emlékét, a Nemzeti dalt tartotta”. Ezt a mostani népgyűlést a segesvári vár udvarában ugyan nem a véletlen, nem a sors rendezte meg a költő számára és emlékére, hanem Maros Megye Művelődés- és Művészetügyi Bizottsága, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Maros Megyei Tanácsa és a Marosvásárhelyi Írói Egyesület, de romániai magyar értelmiségiek, írók, magyar és román parasztok, munkások és közéleti személyi Nemes hagyományok jegyében Romániai ünnepségsorozat Petőfi halálának 120. évfordulóján szerügyi Állami Bizottság és Méliusz József író, majd Zaharia Stancu és Darvas József írók adták egymásnak a mikrofont, hogy aztán magyar és román művészek szavaljanak Petőfiverseket s magyar és román népi együttesek szórakoztassák az ünneplő közönséget —, akkor nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy Romániában a románok és magyarok összefogása a progresszív eszmék jegyében, Petőfi zászlaja alatt nemes és a szó legjobb értelmében haladó hagyomány. A kolozsvári Utunk c. irodalmi újság Petőfi-emlékszáma emlékeztet az 1939. évi Petőfi-emlékünnepségekre, melyeket „kommunista, szociáldemokrata és haladó polgári értelmiségiek** szerveztek Fehér*egyházán, Kolozsvárt és Koltón. Az egykori felhívás hangoztatja: Petőfi tisztában volt azzal is, hogy ,,az egyaránt elnyomásban élő nemzetiségeknek csak egyetlen lehetőségük van a felszabadulásra: az összefogás a szabadságuk eltiprására ugyan csak összefogó különböző fajtájú reakciók ellen”. Ennek az összefogásnak a jegyében zajlott le ebben az esztendőben is, a Petőfi halála százhuszadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek is: a magyar és román dolgozó tömegek összefogása jegyében a szocializmus, a jobb élet megteremtése érdekében. JUHÁSZ Géza Böngésző Gál László rovata , AZ ÍRÓRÓL, aki A MIÉNK Ez akkor történt, amikor egyesítették a kultúregyestületeket, hogy így belterjesebben szolgálják a közeledés valóban nagy ügyét. Most már bevallhatjuk, hogy nem szolgálta, belterjesen nem szolgálta, pontosabban: sehogysem szolgálta, és ha bátrabb volnék, azt is mondhatnám, hogy az ellenkezőjét szolgálta. No, mindegy, most amúgy is másról beszélek. Minket akkor azért hívtak Becsére, mert úgy gondolták, hogy a három nagy név (az enyémet mindenesetre tessék idézőjelek közt elképzelni) becsalogatja a kultúrházba a nagyérdemű publikumot, amely ideiglenesen beszüntette a kultúrház látogatását. Mindkét nyelvű publikum beszüntette. Nem csalogattuk be, a kultúra háza üresein fogadott. Még a muszáj-rendezők is csak alig-alig jelentkeztek. N03, kiballagtunk a vasúti restibe, vártuk a vonatot, amely hazavisz, és beszélgettünk. A kultúráról beszélgettünk, Vajdaság népeinek kultúrájáról, amely, ha több nyelven is, de a mi kultúráink. Csakis több nyelven a miénk. Azon gondolkodom most, hogy erről a témáról vajon hány alkalommal beszélgettünk vele? Ha jól emlékszem, nem sokkal a háború előtt találkoztunk először. És ha jól emlékszem — már pedig jól emlékszem —, akkor is kultúrájuk égető kérdései foglalkoztatták. Érdekes, hogy ezek a kérdések mindig égetőek voltak. A háború előtt, a megszállás alatt, a felszabadulás után. Forró kultúrtalaj ez a Vajdaság. Most, hogy elgondolkozom ismeretségünk (ha megengedi: barátságunk) évtizedeiről, úgy tűnik, hogy ő soha és semmit sem változott; egyforma szívvel, lélekkel, szenvedéllyel, hittel, tudással — igen, tehetséggel is —, szolgálta az ügyet, amelyre életét feltette. Néha, vagy sokszor, elkeseredve szolgálta, de szolgálta. Azt hiszem, minden megjelent írását elolvastam, de nem az én dolgom a kritika, nekem most az a dolgom, hogy szégyenkezzem. Egy magyarországi folyóirat augusztusi száma kellett ahhoz, hogy megtudjam: Herceg János ez évben éppen hatvanéves. Ha megengedik, nem csupán a magam nevében szégyenkezem. A FIZETÉSKÉPTELENSÉGRŐL Nemsokára éppen huszonöt éve lesz annak, hogy felvettem első „szabad” fizetésemet Szabadkán. Pengőben fizettünk akkor még és hatszáz pengő volt az a legelső. A „Radio Vjesti” fizette, a négyszer féloldalnyi terjedelmű első szabadkai újság. Annyit kapott a főszerkesztő, a gépíró, talán még a takarítóasszony is. Ne értsenek félre, nem az egyenlősdit akarom feldicsérni, dehogyis. Csak eszembe jut, hogy amikor már készülődtünk Újvidékre, a Magyar Szót (Szabad Vajdaságot) elindítani, még Szabadkán megállapodtunk abban, hogy mindenki egyforma fizetést kap. Főszerkesztő, serkesztő, mindenki. Abban is megállapodtunk, hogy senki sem írja alá a nevét; az újság minden egyes cikkét az egész munkaközösség írja. Szerencsére egyik megállapodást sem tartottuk be. Legalábbis nem sokáig. Akkoriban úgy volt, hogy mindenben a közösség intézkedett. Például a dolgozó nem saját maga választotta meg munkahelyét. Szükség szerint helyezte el a közösség az egyik vagy a másik munkahelyre. Nem tagadom, mi ezt akkor szükségesnek, helyesnek tartottuk. Tulajdonképpen most jutottam el a heti „böngém” témájához. Tegyük fel, hogy egyenlő képesítéssel az egyik dolgozó olyan munkahelyre került, amely később is jónak, kifizetődőnek bizonyult; a másik meg egy olyan vállalathoz, amelynek — ahogy ma mondjuk —, likviditása bizonytalan. Azóta sok víz folyt le a Dunán, és az esetleg egyenlő képesítésű és szorgalmú dolgozók havi jövedelmei között egyre nagyobb a különbség. Ez, persze, megmutatkozik a munkakedvben, a dolgozók gondolkodásában, hozzáállásában is. Nem csupán a Holdba nehéz feljutni, sokba is kerül, đe Földünket is nehéz felfedezni. Túl sok a kráter, a lyuk, a buktató. Sokan vannak az elbuktatók is. Most azt olvasom napról napra, hogy még az úgynevezett „jó” vállalatokban is baj van a likviditással. Hogy még azok sem tudják kifizetni dolgozóik járandóságait. A bennem nemigen szunnyadó humorista diktálja a gondolatot, hogy ez valami „egyenlősdi” ismét. Az egyik a többet nem kapja meg, a másik a kevesebbet, ami nem túlságosan lényeges különbség. A kezdeti egyenlősdit megbuktatta az élet. Nem csupán nálunk, nem is elsősorban minálunk, de azokat is megbuktatta, akik elképzelték, kitervezték, végrehajtották. Vajon kik tervezték (rosszul) ezt a másik, fizetésképtelen egyenlősdit és azokkal mi lesz? Tessék nekem elhinni, hogy érdemes a problémán elgondolkozni. 9. oldal )