Magyar Szó, 1969. augusztus (26. évfolyam, 210-240. szám)

1969-08-10 / 219. szám

. Vasárnap, 1969. aug. 7. ' MAGYAR SZÓ'. Autóút és fizetésképtelenség VASÁRNAPTÓL SZOMBATIG Befejeződött Tito macedóniai látogatása is olyan volt a légkör, amely ismereteink szerint Petőfi politikai testamentumának szellemével teljesen egybe­hangzó­, egészen kivételes volt a magyarul és romá­nul felhangzó Egy gondolat bánt engemet és a Respub­­lica című versek akusztiká­ja itt, nem messze attól a helytől, ahol állítólag utol­jára látták, s ahol 120 évvel ezelőtt, július 31-én törte át egy lovas kozák pikája a fegyvertelen költő töré­keny testét. Hisz jól tudjuk, nemcsak azt a kívánságát kiáltotta el versében, hogy „Ott essem el én a harc mezején..hanem annak a félelmének is hangot adott, hogy „Ha meg nem érem e nagy ünnepet...” S azt kérte az utókortól, hogy sírjánál éljent kiáltsanak a respublicára, ment „Meghallom én azt, s ak­­kor béke szállt Ez üldözött, e fájó szív­­porára”. Úgy éreztem, hogy ez a nép­­gyűlés­ a várudvarban, ez „A győzedelm­ fényes ünne­pély”, melyet annyiszor megálmodott, de meg nem érhetett, egy hatalmas él­­jenfeláltás volt a respubli­cára — a népek testvérisé­gét hirdetendő, kétnyelvű, román és magyar felkiáltás — arra a respublicára, ami­be ő forradalmi hitvallását, programját, jövőbe vetett hitét sűrítette bele. Nem hiszem tehát, hogy mind­ez csökkentette volna írói és erkölcsi súlyát, ha a vájt fülű esztétikusok és finnyás műíté­­szek ízlését nem is elégíthette ki hiánytalanul, hogy a nép­­gyűlés ünnepi szónoklataiban — az alkalomhoz illően és az ün­nepség jellegének megfelelően — nagyobb hangsúlyt kapott Petőfi forradalmi politikai örök­sége, mint költészetének eszté­tikai minősége. Az ilyen kifogá­sok épp­oly érintetlenül hagy­ják híveinek milliós táborát, mint a korábbi évtizedek állha­tatos törekvése a költő nimbu­szának megtépázására. Milyen hosszú ideig és milyen konok következetességgel igyekeztek vele szemben Aranyt tenni meg magyarság-ideálnak, nemzeti jelképnek, azt állítva például, hogy Arany „határtalanul mo­dernebb”, mélyebb, Petőfiben „kevés az alkotó, sokkal több a tükörszerű” stb. A magyar nép számára ő mindig az első számú költő volt és maradt, nem a legnagyobb, a legnépszerűbb, hanem egyszerűen: a költő. S bármilyen impozáns és fel­emelő volt is az újabb emlékmű felavatása itt Fehéregyháza és Héjjasfalva között, az ispánkút­­nál, ahol csontjai elhullottak, majd a fehéregyházi Petőfi-mú­­zeum megnyitása, a legbeszéde­sebb ünneplés mégis mintha ez­után következett volna. Miután a hivatalos ünneplők hosszú ko­csisora elporzott Segesvár felé, mintegy átvéve a szót az ava­tott, hivatalos szónokoktól, áhi­­tatos érdeklődők gyűrűjében egy helybeli paraszember kezdte ap­rólékosan, részletesen magya­rázni a költő halálának körül­ményeit: „Bem apó serege — mutat a dombhajlatra — ott fog­lalt állást, s amikor a magyarok észrevették, hogy az oroszok bekerítik őket, erre vonultak vissza. Mesélte az öregapám, ő is Itt harcolt. Itt futott Petőfi is. Biztos, hogy itt esett el, van is róla írás a magyar aka­démiában, mostan találták meg, aszt mondták is, hogy megint kezdenek majd ásni. Meg is találják, biztosan meg is isme­rik, hisz a szemfoga..ön­kéntelenül megint Illyés jutott eszembe a lelkes kis gyülekezet láttán: „Mondhatjátok az édes­anyának, hogy legkedvesebb fia valahol messze meghalt...” S ha most már eszével beletörő­dött is a nép legkedvesebb köl­tője elvesztésébe, s ha nem is várja már vissza, az érdeklő­dése életének egy-egy mozza­nata, különösen pedig halálának mindmáig tisztázatlan, s ezután már bizonyára tisztázhatatlan körülményei iránt változatlanul eleven, sőt talán az idő arányá­ban nőttön nő. De a romániai ünnepségsoro­zat nemcsak annak a rég tudott ténynek volt újabb bizonysága, hogy a magyar nép számára Pe­tőfi a költő, hanem annak is, hogy a külföld, mindenekelőtt pedig a szomszédos népek szá­mára Petőfi a magyar költő, s ha a lapokból arról értesültünk, hogy a Románia-szerte rende­zett emlékünnepélyeken végig együtt ünnepeltek magyarok és románok, magyar és román párt- és hatósági vezetők, köz­életi személyiségek, írók és esz­tétikusok váltották egymást a szónoki emelvényen, magyar és román szavaló- és énekművészek a dobogókon, akárcsak a köz­ponti, segesvári záróünnepségen fégek jöttek el ide emlé­kezni és lelkesedni, s itt , ahol a Művelődés­ és Művé­s Augusztus 7-én véget ért !köz­társasági elnökünk egy­hetes macedóniai körútja, amelynek során beszédet mondott a Macedón Szabvá­­ny­ augusztus 2-i díszü­lé­­sén. Az iik­l­nideni fel­kelés 66. és az ASZNOM (a Mecedón Népe Mszabadító Antifasisz­ta Tanács) 25. évfordulójá­val kapcsolatos beszédét múlt vasárnapi számunkban közöltük, most csak néhány szóval emlékeztetünk mace­dóniai látogatása végén az újságírókkal folytatott be­­leél­getésére: — A köztársaság politikai és gazdasági vezetőivel egy­hangúlag megállapodtunk ab­ban, hogy együttes erővel ki kell küszöbölnünk a felgyü­lemlett káros jelenségeiket­­— mondotta Tito. — Ezúttal is meggyőződtünk arról, hogy a macedón nép már eddig is nagy eredményeket ért e. Akadnak ugyan még nehézségek, mint ahogyan Jugoszlávia más népeinek is, de leküzdjük őket és hiszem, hogy a macedón nép a jö­vőben még szebb eredmé­nyeket ér el Autóút politikai nyomásra Szinte egyetlen nap sem múlt el a héten anélkül, hogy valamilyen formáiban ez­ ne esett volna a szlové­niai autóút kapcsán előállt politikai helyzetről. Matje Bibičič kormányelnök nyi­latkozatát a szlovén közvé­lemény kedvezőtlenül fogad­ta, s ha­bár a kedélyek kissé megnyugodtak, a szlovénok nehezményezik, hogy a szö­vetségi kormány megmarad eredeti döntése mellett Amellett ugyanis, hogy a postojna—razdítói és a ho­­če—leveti út építésére vo­natkozó — szlovén vélemé­nyek szerint, mindenképpen igazolt — hiteligény ezúttal nem jut el a Nemzetközi frankhoz. A ljubljanai Delo napilap kommentátora szerint volta­képpen nemcsak e két út­szakaszról van szó, hanem általában tisztázni kell vég­re Szlovénia és a szövetség közötti anyagi-pénzügyi kér­d­éseket. A szlovén szkupstina el­nöksége hétfői ülésén meg­állapította, hogy a szlovén közvélemény elégedetlensé­ge teljesen érthető és indo­kolt, és az előállt helyzet nem­­kívánatos politikai kö­vetkezménnyel járhat. Az el­nökség szerint a szövetségi kormánynak, döntése előtt, okvetlenül meg kellett vol­na hallgatnia ez érdekelt köztársaságokat. Szerdán bejelentették, hogy Mitja Bu­bičič megsza­kította évi szabadságát, és augusztus 13-ára összehívta a Szövetségi Végrehajtó Ta­nácsot. Napirenden szerepel majd a Nemzetközi Bankhoz intézendő útépítési hitel­igény és a gazdaság fizető­képességének időszerű kér­dései. Csütörtökön érkezett a hír, hogy a szkopjei pártbi­zottság elítéli és demo­krá­­ciaellenesnek minősíti a po­litikai nyomást, amellyel a szlovénok a kormányt dön­tésének megváltoztatására akarják kényszeríteni, ön­­igazgatási közösségünkben ezek az eszközök megenged­­hetetlenek. A szkopjei párt­­bizottság javasolja, hogy a JKSZ Végrehajtó Irodája foglaljon állást ebben a kér­désben. A szlovénok továbbra is ezt hangoztatják, hogy ez infrastrukturális beruházá­sokat is gazdasági mércék, nem pedig köztársasági po­litikai kulcsok alapján kell végezni. Ennek a szlovéniai megmozdulásnak csak az a célja, hogy következetesen érvényre jussanak a re­form elvei és a JKSZ IX. kongresszusának határoza­tai. Szlovén vélemények sze­rint nem lenne összhangban önigazgatási rendszerünkkel, ha bármelyik pártfórum is közvetlenül beavatkozna az állami szervek munkájába. A JKSZ Végrehajtó Iro­dája pénteki ülésén elfogad­hatatlannak minősítette e politikai nyomás módszerét Nincs pénz a személyi jövedelmekre A­­kormány augusztus 13-i ülésén foglalkozik majd a gazdaság általános fizetés­képtelenségével is, amelynek következtében nagy számú gazdasági szervezetnek nincs pénze a dolgozók személyi jövedelmének kifizetésére. Zágráb­ban például a hét ele­jén a bankok csak rendkí­vüli intézkedésekkel tudták lehetővé tenni, hogy a nyolc legnagyobb vállalat, amely 16 000 dolgozót foglalkoztat, kifizethesse a múlt havi ke­reseteket. 70 000 zágrábi mun­kás személyi jövedelmének kifizetése azonban tovább­ra is kérdéses. A fizetésképtelenség az­zal fenyeget, hogy megbé­nítja a gazdasági életet. Zág­rábi gazdasági szakértők szerint lehetetlenné kell ten­ni, hogy a gazdasági szerve­zetek olyan ügyletekbe kezd­jenek, amelyekre nincs anyagi fedezetü­k. Különös az is, hogy a társadalmi­­politiikai közösségek költség­­vetése egyre növekedik, füg­getlenül a gazdasági hely­zettől. Marján Rozsé, a Szakszer­vezetek Szövetségi Tanácsá­nak titkára szerint, okvet­lenül módot kell találni ar­ra, hogy a jól gazdálkodó vállalatok rendszeresen ki­fizethessék dolgozóik szemé­lyi jövedelmét A bosznia­­hercegovinai szakszerveze­tek elhatározták, hogy nem támogatják azokat a válla­latokat amelyek saját hibá­jukból kerültek nehéz hely­zetbe. Mindezek után érthetően nagy érdeklődés előzi meg a kormány augusztus 13-i ülé­sét, habár nyilvánvaló, hogy a gordiuszi csomót nem le­het egyszerűen átvágni. A bogozással még sok baja lesz őszre a Szövetségi Sztaupstinának is. Al-dunai napló Vasárnap: a vaskapui ví­zi erőmű romániai szaka­szán két nappal a határidő előtt elkészült a hajóátveze­tő rész. Hétfő: Megkezdődött a jugoszláv oldalon a Duna elrekesztése. Kedd: táj mederben folyik a Duna! Szerda: Válságos órák! A víz váratlanul betört a vízi erőműbe és elöntötte a tur­binák nyílásait. Az elrekesz­tés azonban folyik tovább, a 115 méter hosszú gátból már csak 15 méter megépítése maradt hátra. Életbe lépett a hajózási tilalom. Csütörtök: Az építőket fel­váltották a búvárok, 27 mé­ter mélységben igyekeznek elszigetelni a nyílásokat. Péntek: Két nappal a ha­táridő előtt építőink befejez­ték a 115 méter hosszú gát építését, és a munkát most a románok folytatják. K. B. Meg kell vallanom, bizo­nyos szorongás kerített ha­talmába, miközben a ko­lozsvári Igazság c. napilap szombati (július 26.) számát olvasgatva, rövid marosvá­sárhelyi tartózkodás után, Segesvár és Fehéregyháza felé robogott velem a kocsi a „Nagy Petőfi-ünnepélyre’ — ahogy az újság első ol­dali keretes híre a vasár­napi ünnepségsorozatot megjelölte. Ugyanebben az újságban olvastam a péntek esti kolozsvári emlékünne­pélyről szóló híradást is, mely szerint azon a párt és a hatóság képviselői mellett megjelentek „a kulturális és művészeti élet más szemé­lyiségei” is — így, ilyen protokolláris stílusban, ar­ról a renitens költőrőll, ha­zafiról, aki levetette kapi­tányi egyenruháját, ,­miután azt nya­kravaló nélkül egy­úttal lóban nem lehet visel­ni”. Ismétlem, mindez vala­mi ellenérzésfélét váltott ki belőlem a soron következő ünnepély iránt is. Megfor­dultak a fejemben Márai Sándor Naplójának 1948-at idéző, megdöbbentő sorai is: „... megcsömörlöttem Petőfitől. Bölcs, öreg Arany, a zseniális és őrült Vörös­marty a háttérben kucorog­nak, a kutya sem beszél róluk. Petőfi mindenütt ágál, a pártgyűléseken ille­ged magát, hordóról k­ikol­­toz. Nagy stréber” (!) Jól tudjuk, hogy a művészetek­nek és művészeknek nem sok hasznuk szokott származni abból, ha az állam, a párt vagy más nem-művészeti tényezők beavatkoznak a művészet dolgaiba, sőt Jó­zsef Attila óta kétségtelen­né vált, hogy ez voltaképp mindkét félnek — művé­szetnek és művésznek, párt­nak és közéletnek — egy­aránt kárára van, még he átmenetileg taktikai téren haszonnal jár is. Különböző formában sokszor és sokan elmondták már azt is, amit Márai úgy fogalmaz meg, hogy­­minden író annyit veszít írói és erkölcsi sú­lyából, amennyi az általa kiszorított politikai szerep­kör súlya”. Most pedig olyan ünnepségsorozat van folyamatban Romániában — s ennek záróaktusára me­gyek magam is —, ahol Pe­tőfi elkerülhetetlenül „hor­dóról rikoltoz” majd, s az „általa kiszorított politikai szerepkör súlya” éppen nem mondható csekélynek, sőt sokszorosan meghaladja azt, amelyet életében betöltött. Vajon nem veszít-e ezáltal „írói és erkölcsi súlyából”, vagy nem veszít-e túl so­kat? S ki tudja, mit szólna mindehhez a költő, mondja a kétkedő, nem forog-e vajon abban a fehéregyházi tömeg­sírban, melybe állítólag élve temették el? Biztos vagyok benne, hogy nem! Emlékez­zünk Illyés soraira, aki az 1848-as március 15-i mú­zeum előtti eseményekről azt írja, hogy a költő „éle­tének legnagyszerűbb fel­léptére a sors egy kis népi országgyűlést rendelt”, s jól tudjuk, Petőfi nemcsak hogy jól érezte magát ebben a légkörben, de az volt iga­zi életeleme, s nem fanyal­­gott a fellépéstől, sőt „leg­kedvesebb versének a leg­sikeresebbet, e napok em­lékét, a Nemzeti dalt tartot­ta”. Ezt a mostani népgyű­lést a segesvári vár udva­rában ugyan nem a vélet­len, nem a sors rendezte meg a költő számára és emlékére, hanem Maros Megye Művelődés- és Mű­­vészetügyi Bizottsága, a Ma­gyar Nemzetiségű Dolgozók Maros Megyei Tanácsa és a Marosvásárhelyi Írói Egye­sület, de romániai magyar értelmiségiek, írók, magyar és román parasztok, mun­kások és közéleti személyi­ Nemes hagyományok jegyében Románia­i ünnepségsorozat Petőfi halálának 120. évfordulóján szerügyi Állami Bizottság és Méliusz József író, majd Zaha­­ria Stancu és Darvas József írók adták egymásnak a mikrofont, hogy aztán magyar és román művészek szavaljanak Petőfi­­verseket s magyar és román népi együttesek szórakoztassák az ünneplő közönséget —, akkor nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy Romániában a romá­nok és magyarok összefogása a progresszív eszmék jegyében, Petőfi zászlaja alatt nemes és a szó legjobb értelmében haladó hagyomány. A kolozsvári Utunk c. irodalmi újság Petőfi-emlék­­száma emlékeztet az 1939. évi Petőfi-emlékünnepségekre, me­lyeket „kommunista, szociálde­mokrata és haladó polgári ér­telmiségiek** szerveztek Fehér*­egyházán, Kolozsvárt és Koltón. Az egykori felhívás hangoztat­ja: Petőfi tisztában volt azzal is, hogy ,,az egyaránt elnyo­másban élő nemzetiségeknek csak egyetlen lehetőségük van a felszabadulásra: az összefogás a szabadságuk eltiprására ugyan csak összefogó különböző faj­tájú reakciók ellen”. Ennek az összefogásnak a jegyében zaj­lott le ebben az esztendőben is, a Petőfi halála százhuszadik év­fordulója alkalmából rendezett ünnepségek is: a magyar és ro­mán dolgozó tömegek összefo­gása jegyében a szocializmus, a jobb élet megteremtése érde­kében. JUHÁSZ Géza Böngésző Gál László rovata , AZ ÍRÓRÓL, aki A MIÉNK Ez akkor történt, amikor egyesítették a kultúregye­­stületeket, hogy így belterjesebben szolgálják a közeledés valóban nagy ügyét. Most már bevallhatjuk, hogy nem szolgálta, belterjesen nem szolgálta, pontosabban: se­hogysem szolgálta, és ha bátrabb volnék, azt is mondhat­nám, hogy az ellenkezőjét szolgálta. No, mindegy, most amúgy is másról beszélek. Minket akkor azért hívtak Becsére, mert úgy gon­dolták, hogy a három nagy név (az enyémet minden­esetre tessék idézőjelek közt elképzelni) becsalogatja a kultúrházba a nagyérdemű publikumot, amely ideiglene­sen beszüntette a kultúrház látogatását. Mindkét nyelvű publikum beszüntette. Nem csalogattuk be, a kultúra háza üresein fogadott. Még a muszáj-rendezők is csak alig-alig jelentkeztek. N03, kiballagtunk a vasúti restibe, vártuk a vonatot, amely hazavisz, és beszélgettünk. A kultúráról beszélget­tünk, Vajdaság népeinek kultúrájáról, amely, ha több nyelven is, de a mi kultúráink. Csakis több nyelven a miénk.­­ Azon gondolkodom most, hogy erről a témáról vajon hány alkalommal beszélgettünk vele? Ha jól emlékszem, nem sokkal a háború előtt talál­koztunk először. És ha jól emlékszem — már pedig jól emlékszem —, akkor is kultúrájuk égető kérdései foglal­koztatták. Érdekes, hogy ezek a kérdések mindig ége­­tőek voltak. A háború előtt, a megszállás alatt, a fel­­szabadulás után. Forró kultúrtalaj ez a Vajdaság. Most, hogy elgondolkozom ismeretségünk (ha megen­gedi: barátságunk) évtizedeiről, úgy tűnik, hogy ő soha és semmit sem változott; egyforma szívvel, lélekkel, szenvedéllyel, hittel, tudással — igen, tehetséggel is —, szolgálta az ügyet, amelyre életét feltette. Néha, vagy sokszor, elkeseredve szolgálta, de szolgálta. Azt hiszem, minden megjelent írását elolvastam, de nem az én dolgom a kritika, nekem most az a dolgom, hogy szégyenkezzem. Egy magyarországi folyóirat augusztusi száma kellett ahhoz, hogy megtudjam: Herceg János ez évben éppen hatvanéves. Ha megengedik, nem csupán a magam nevében szé­gyenkezem. A FIZETÉSKÉPTELENSÉGRŐL Nemsokára éppen huszonöt éve lesz annak, hogy fel­vettem első „szabad” fizetésemet Szabadkán. Pengőben fizettünk akkor még és hatszáz pengő volt az a legelső. A „Radio Vjesti” fizette, a négyszer féloldalnyi terjedel­mű első szabadkai újság. Annyit kapott a főszerkesztő, a gépíró, talán még a takarítóasszony is. Ne értsenek félre, nem az egyenlősdit akarom fel­dicsérni, dehogyis. Csak eszembe jut, hogy amikor már készülődtünk Újvidékre, a Magyar Szót (Szabad Vajda­ságot) elindítani, még Szabadkán megállapodtunk abban, hogy mindenki egyforma fizetést kap. Főszerkesztő, ser­­kesztő, mindenki. Abban is megállapodtunk, hogy senki sem írja alá a nevét; az újság minden egyes cikkét az egész munkaközösség írja. Szerencsére egyik megállapo­dást sem tartottuk be. Legalábbis nem sokáig. Akkoriban úgy volt, hogy mindenben a közösség in­tézkedett. Például a dolgozó nem saját maga választotta meg munkahelyét. Szükség szerint helyezte el a közösség az egyik vagy a másik munkahelyre. Nem tagadom, mi ezt akkor szükségesnek, helyesnek tartottuk. Tulajdonképpen most jutottam el a heti „böngém” témájához. Tegyük fel, hogy egyenlő képesítéssel az egyik dolgozó olyan munkahelyre került, amely később is jó­nak, kifizetődőnek bizonyult; a másik meg egy olyan vállalathoz, amelynek — ahogy ma mondjuk —, likvidi­tása bizonytalan. Azóta sok víz folyt le a Dunán, és az esetleg egyenlő képesítésű és szorgalmú dolgozók havi jövedelmei között egyre nagyobb a különbség. Ez, persze, megmutatkozik a munkakedvben, a dolgozók gondolkodásában, hozzáállásá­ban is. Nem csupán a Holdba nehéz feljutni, sokba is kerül, đe Földünket is nehéz felfedezni. Túl sok a kráter, a lyuk, a buktató. Sokan vannak az elbuktatók is. Most azt olvasom napról napra, hogy még az úgyne­vezett „jó” vállalatokban is baj van a likviditással. Hogy még azok sem tudják kifizetni dolgozóik járandóságait. A bennem nemigen szunnyadó humorista diktálja a gondolatot, hogy ez valami „egyenlősdi” ismét. Az egyik a többet nem kapja meg, a másik a kevesebbet, ami nem túlságosan lényeges különbség. A kezdeti egyenlősdit megbuktatta az élet. Nem csu­pán nálunk, nem is elsősorban minálunk, de azokat is megbuktatta, a­kik elképzelték, kitervezték, végrehajtot­ták. Vajon kik tervezték (rosszul) ezt a másik, fizetéskép­telen egyenlősdit és azokkal mi lesz? Tessék nekem elhinni, hogy érdemes a problémán elgondolkozni. 9. oldal )

Next