Magyar Szó, 1969. augusztus (26. évfolyam, 210-240. szám)
1969-08-31 / 240. szám
f *. oldal Színészvizsga X szakmában színészmeghallgatásnak mondják. Nyilván így e helyesebb. Ezúttal szambáin, mivel csak leendő színészekről van szó, mégsem használhatjuk. Maradt a színészvizsga. A vizsgát, amely színjátszásunk számára sorsdöntő fordulat lehet, és amely e riport témájául szolgált, a héten, tartották meg a Szabadkai Nőszínházban. A jelöltek, két lány és öt fiú, a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola színészi szakabra felvételiztek. Az eredmény: szeptembertől először lesz jugoszláviai magyar diákja a nagy múltú pesti színészképzőnek, a Komiszió Tagjai: Vadász László, a Színház- és Filmművészeti Főiskola igazgatója. Simon Zsuzsa, az iskola tanára, csaknem két évtizedes gyakorlattal rendelkező színészpedagógus, egykor maga is színésznő. Versényi Ida rendező és a főiskola tanára, régi ismerősünk, a szabadkai színészstúdió egyik szakelőadója, több szabadkai — hivatásos és amatőr — meg Újvidéki előadás karmestere, most olvasom. Latinovits Zoltán első rendezője, és Herényi Imre, fiatal rendező, akire már felfigyeltek a szakmában, s aki nálunk a Kaviár és lencsét állította színpadra. A Népszínház kisszínpadának kopott, megviselt falai, kellékei között még a lélegzetvételre is megnyikorduló széksorú nézőtéren ők próbálták meglesni és észrevenni ez ideges elfogultság, a merevebb mozdulatok, a váratlan hangcsuklások mögött azt a nyersanyagot, amely négyévi gyúrásra, formálásra alkalmas tehetséget ígér. Tudták, már megszokták, nem produkciókat látnak, s nyilván nem is vártak nagy teljesítményeket, csak néhány átérzett sort, ügyes mozdulatot, meglátott sorközi tartalmat, egy villanásnyi telitalálatot, amely sejteti a jelölt emberábrázoló — színészi — tehetségét. A JELÖLTEK Említettem: két lány és öt fiú, akik úgy határoztak, hogy megkísérlik életüket a legillóbb, a megfoghatatlan és minden egyes alkalommal újat mutató-kínáló művészetnek, a színjátszásnak a szolgálatába állítani. Nyilván nem is tudják pontosan, mire vállalkoztak, még csak vágyeik, s ki tudja honnan sarjadó illúzióik vannak: színésznek lenni, ragyogó rivaldafényből szólni az emberekhez. Érdekes volt megfigyelni: kivétel nélkül mindannyian már a megjelenésükkel versenyt akartak nyerni. S mégis halkan, megilletődve mutatkoztak be. zavartan skáláztak és végezték az improvizált ritmusgyakorlatokat Csak éneklés és versmondás közben oldódtak fel. Legtöbbször éppen egy biztató tekintet, mosoly vagy közvetlen szó hatására. ■ Barna bőrű, mély hangú lány. Más dánból. Ábrahám Irén. Műkedvelő. Főleg vígjátékokban szerepelt. Kanizsán, az amatőrszínházban. Műkedvelői múltja némi bátorságot és rutint ad neki. End a színpadot, ismeri a lámpák közelségét, fényét. De Osztrovszkij Lapocskáját kissé túljátssza. A műkedvelés negatív példája. Ideges. Gyorsan, szüneteik nélkül mondja monológját, ő is észreveheti a hibát, mert Radnóti Hetedik eclogáját már lassabban adja elő. Túlságosan is lassan. Várnai Zseni Gábor című versében már rátalál a megfelelő tempóra. Egyébként mezőgazdasági technikus, gyakornok 50 000 fizetéssel Eszményképe Béres Ilona és Bodrogi Gyula. Sem a belgrádi, sem a pesti színházban még nem járt. A zsűri véleménye: van benne valami. ■ Meleg hangszínű fiú. Jelenleg a Szabadkai Rádió bemondója. Divatos öltözete, viselkedése, magatartása bizonyítják: tipikus városi gyerek. Válaszai talpraesettek,, szabatosak. Balázs Piri Zoltán: Műveit, okos fiú, Csokorna-verssel kezdi. Max Frisch Andorrájával folytatja, nyilván a népkora Andorra-előadásbeli szerepe. Rutinosan, értelmesen mondja szerepét, szövegmondása a gondolati tagolás és a hangsúly szabályait követi. Kár, hogy az énekpróba nem sikerült a legjobban. Utoljára a Szeptember végét kérdezik tőle. ■ Bejön, az az érzésem, hogy csak idetévedt. Riadt, de látszik, különben is félénk, szerény. A kezét többször is a szájához emeli, mintha a körmét rágná. Nem ilyenek a mai lányok. Igazolásul hirtelen eszembe jut a képes újságok, bulvárlapok fotógalériája. —■ Miért akar színésznő lenni? — kérdezem később tőle. — Valami nagyot, jelentését szeretnék bemutatni, komoly művész akarok lenni. Nem vétkezéssel kívánok karriert csinálni, így akárki lehet színésznő. A felvételin Ady-verset és Euripidész-monológot mond. Látszik, ismeri a korszerű versmondás szabályait. Később elmond egy Füst Milán-, Babits-, Nagy Lászlóverset. Szereti Brechtet, a drámahősök közül pedig Antigonét. Eszményképe Berek Kati meg Romhányi Ibi és Gáti József, akitől — könyvéből, lemezeiről — a versmondást tanulta. A legjobb községi szavalóként képviselte Vajdaságot a köztársasági versenyen, s az elérhető harminc pontból 27-et kapott Az Életjel-előadások keretében már önálló estet is tartott. Közös sikere ez egykori magyar tanárnőjével, Horváth Emmával. Középorvosit fejezett be, most ápolónő a szabadkai kórházban. Megkérdem: gyógyítja-e szép versekkel a betegeket, enyhíti-e így az injekciós tű okozta fájdalmat? Szégyenlősen elneveti magát. Biztatom, ne legyen félénk. Ez nem vág a pályához. Majd elfelejtettem: Kollár Ilonának hívják. ■ Akárcsak az egyik előbbi jelölt, ő is tipikus városi fiú. Csak kevesebbet mutat. Megfeletődöttebb. Kevésbé tud uralkodni ijedtségén, lámpalázán. Röhrig Ottó. Vörösmarty Vén cigányát és a Szerelem, ak! egyik frappáns monológját mondja el ■ Régi ismerősöm a topolyai gimnáziumból: Soltis Lajos. Szegénysorsú, kavillói földművesek fia. Tele van energiával. Ezt Ady Elbocsátó szép üzenetében sem tudja elrejteni. Végig kiabálva, de tisztán, érthetően szaval. Láthatnak benne valamit, tetovább kérdezik. Egy székely népmese, József Attila Mamája és végül egy Aiszkhülosz-monológ következik. Ebben magára, a maga szerepére talál. Míg a többiekkel beszélgetnek, a tükör előtt áll, nézi magát. Van benne valami a színészek magamutogatásából Falusi Adonisz. — Miért akarsz színész lenni? — kérdem. — Hogy a rosszat mutassam meg az embereknek, rájöjjenek, milyen az. Jó embereket könynyű megjeleníteni. Negatív hős akarok lenni. — Mikor határoztad el, hogy színész teszel? — Amikor Újvidéken a Rádióban Varga István rendező — akikésőbb foglalkozott velem —, azt mondta: a Soltis maradjon is. — Mit csinálsz, ha nem sikerül a pesti felvételid? — Megyek Belgrádiba, képzőművészeti akadémiára. Festek is, szobrászkodom is. — Mit mondtak otthon, amikor ide elindultál? — Ha ez sikerül fiam, elhisszük, hogy ember lesz belőled. — Szeretnéd, ha sikerülne? — Most már nagyon. Ш Hosszú, ideges fiú, mégbe se mutatkozott, már verejtékes a homloka. Egy Ady-verset és egy részletet mond az Andorrából. Vajda Ernő. Az idén érettségizett. Két éve tagja a Népkörnek. Művelt, okos fiú. Latinovitsot, Darvas Ivánt szereti a legjobban. Legnagyobb színházi élménye az Áfonyák. — Vágya? — Színésznek lenni Szabadkán. Míg verset, monológot mond. Hamlet egyik tanácsát juttatja eszembe: „Ne is fűrészeld a levegőt kezeddel”. Erről nyilván le lehetne szoktatni. Énekel — Isten veled, édes Piroskám —, és magával hozza a képernyőn látott táncdalfesztiválokon ellesett manírokat. ■ Brecht Songgal kezdi a Koldusoperából. Érzi a szöveget, de később a Tragédia egyik monológját, és Juhász Gyula Milyen voltját lényegesen gyengébben adja elő. Szakközépiskolát végzett, nyomdai gépész, de nem dolgozik a szakmájában. Színész a Gyermekszínházban. Vujkov József. Majdnem Gézért írtam. Aztán kiderült, az apjára asszociáltam. Évekig színész volt Szabadkán. AZ EREDMÉNY A jugoszláv—magyar államközi kulturális konvenció biztosította két ösztöndíjra Soltis Lajost és Balázs Piri Zoltánt talállta a legalkalmasabbnak a bizottság. A döntés gyorsan, egyhangúlag született. — Mi a véleményük a vizsgáról? — örültünk, hogy sor került rá. A jelöltek jó válogatásról tanúskodnak. Igényes szövegeket mondtak, színvonalas vizsga vollt. A minőség megközelíti a hazait Reméljük, a főiskolán is helyt állnak. Hiányzik a humorosabb hangvétel, és kissé gyenge a zenei felkészültségük. A két kiválasztott szeptember 13-ától négy éven át pesti számnövendék lesz. Akiknek nem sikerült? Néhányan megpróbálják majd Belgrádban, vagy jövőre ismét jelentkeznek. Akkorra már egy teljes évig szervezetten folyik a tehetségek felkutatása, előkészítése. S ha minden jól megy, a pesti, belgrádi, ljubljanai diákok néhány év múlva teljesen felfrissítik színjátszásunkat GEROLD László MAGYAR S10 Vasárnap, 1969. aug. 3. Tanévkezdeti gondok, remények Vagy: Hogyan fejleszthetnénk tovább a nemzetiségi diákok iskoláztatását? Szeptemberben, tanévkezdetkor, de jóval előbb is, számtalanszor szóba kerül a nemzetiségi diákok iskoláztatása, az elért eredmények felmérése, a további lehetőségek latolgatása. Különösképp a nagyobb vegyes lakosságú városokban időszerű ez a kérdés, Újvidéken, Szabadkán, Zomborban, Zrenjaninban, Versecen és másutt. A kérdésfeltevés természetszerűleg minden ilyen városban vagy nagyobb községben egyforma: hogyan fejleszthető tovább a nemzetiségi diákok iskoláztatása, főképp pedig anyanyelvű iskoláztatása? És ha azonos a kérdés, jobbára azonos a válasz is: újabb magyar, szlovák, román, ruszin tagozatok nyitásával, az anyanyelvápolás fokozásával, illetve már a kezdet kezdetén, az óvodák és a napközi otthonok hálózatának olyan bővítésével, amely a nemzetiségi érdekeket, szempontokat is jobban figyelembe veszi. Általában tehát ez a helyzet, és e problémák végiggondolásakor, a megvalósítások irányába tett erőfeszítésekkor sejlenek fel a lehetőségek vagy a nehézségek. Mint például, konkrétan, Újvidéken is. Itt ugyanis — hogy a régebbi erőfeszítéseket ne soroljuk — már júniusban feltették a kérdést: mit kellene csinálni, hogyan lehet a helyzeten változtatni? Persze magától értetődik, pozitív értelemben! Nos, a meglehetősen széles körű tanácskozáson kitűnt, hogy a sokat emlegetett objektív nehézségek ellenére is itt-ott előre lehet mozdítani a dolgokat. Példának okáért az iskoláskor előtti nemzetiségi gyerekek létszáma szerint — természetesen egy kis népszerűsítő munkával, a községközi iskolafenntartó közösség meg az iskolák egy kis támogatásával — növelni lehet azoknak az óvodai tagozatoknak a számát, amelyeken magyarul, szlovákul vagy ruszinul foglalkoznak a gyermekekkel. A statisztikai kimutatás adataira, a szülők gyakran hangoztatott igényére, valamint az általános társadalmi igényre támaszkodva Újvidéken a meglevő két magyar nyelvű óvodai tagozaton kívül legkevesebb még négy újabbat kellene, lehetne megnyitni, és osztatlan formában legalább egy szlovák—ruszin tagozatot. Hogy hol? A nemzetiségi iskolák kérdéseivel foglalkozó bizottság javaslata szerint a Vasa Stajic, a Petőfi Sándor, a Nikola Tesla és a Svetozar Markovic- Toza iskola környékén, valamint Veterniken és Kátyon. Ez az elgondolás megvalósíthatónak látszik, minthogy a legfontosabb kérdésben, a helyiségbiztosításban, máris megszületett az egyezség: az említett iskolák úgyszólván mindegyike hajlandó egy-egy tantermet adni a nemeztiségi nyelvű (vagy kétnyelvű) óvodai tagozat számára. E tekintetben különösebb bajok, nehézségek tehát nincsenek kilátásban, hacsak ... hacsak az ilyen kérdésekben esedékes széles körű viták szervezésekor vagy ezek megszervezésére várva valami kifürkészhetetlen, de mindenképpen bürokratikus észjárással, el nem odázzák újbób egy-két évre a javaslat realizálását. (Ilyesmi ugyanis már nemegyszer előfordult, mondván: „Jó, jó, ez a helyzet. Ismerjük a tényeket, de ezért nem ártana még egyszer tudományosan is felmérni a dolgokat”.) Ne legyünk azonban viharmadarak. Inkább lássuk: mi várható, mire van lehetőség az általános és a középiskolák esetében? A javaslat szerint többszörösen is gyümölcsöző volna a város négy területi (kétnyelvű) iskolájának integrálása, mivel ezáltal nemcsak a magyar nyelvű oktatást lehetne jobban megszervezni, hanem a pedagógusok eredményesebb továbbképzését, ésszerűbb foglalkoztatását stb., nem utolsósorbam pedig gazdaságosabban lehetne bánni az iskolafenntartó közösség pénzével. De a négy iskola szoros együttműködésének más előnye is volna. A többi között az egy igazgatóság alá tartozó iskolák a tényleges szükségleteknek megfelelően bárhol magyar nyelvű tagozatot (fióktagozatot) nyithatnának, vagy ha erre nem volna lehetőség, akkor legalább saját autóbuszaikkal (ezeknek vásárlásáról szintén szó van a javaslatban) megoldanák a gyerekek ingyenes és zökkenőmentes iskolába szállításának kérdését. Nem vitás, hogy a gyerekeiket szerbhorvát nyelvű tagozatra írató szülők elhatározását e lehetőségek, javaslatok megvalósítása sokban befolyásolná.Mert ha csupán arra gondolunk, hogy a lakóhelyüktől távol eső iskolába az elsős, másodikos csöppségeket mindennap elkísérik a forgalom miatt életükért aggódó szülők, már akkor is nyilvánvaló, hogy a magyar tagozatra járó gyerekek iskoláztatása havonként 90 új dinárral költségesebb, mint egyébként.) Persze a négy — és főképp a Telepet felölelő — iskola integrálása, a szervezeti és egyéb kérdések rendezése miatt, nyilván majd csak 1970/71-ben lesz esedékes. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy addig is nem kell legalább áthidaló megoldással próbálkozni Az eddigi felmérések és igények alapján egy-egy magyar nyelvű tagozatot kellene nyitni a belvárosiban és a Hereskertben is. Ez utóbbi valószínűleg meg is nyílik, mivel több mint harminc magyar elsős van a környéken, s tizenhat szülő már kijelentette, hogy anyanyelvén szeretné iskoláztatni gyerekét. A belvárosi tagozat megnyitása egyelőre még kérdéses. Sajnos nem annyira az iskolakötelesek kis létszáma miatt, hanem inkább azért, mert ez irányban még egy alkalommal sem tettek elég határozott lépéseket az illetékesek. Végül, csupán utalásszerűen: mire számíthatnak a középiskolások? A tavalyi létszámadatok szerint arra, hogy a gimnáziumon és az óvónőképzőn kívül legalább a Djordje Zličić szakmunkásképző, a fémipari és az áruforgalmi iskolában is magyar tagozat nyíljon. Az igények és a lehetőségek is megvannak minderre. Éppen csak az a kérdés, hogy továbbra is érvényben van-e, marad-e az a megállapítás, amely Az újvidéki kommunisták feladatai a JKSZ IX kongresszusán az iskoláskor előtti, az általános és a középfokú oktatás továbbfejlesztéséről elfogadott álláspontoknak megvalósításával kapcsolatban című júniusi kiadványban olvasható: „A kommunisták között még mindig élnek olyan felfogások..., hogy az egyenjogúság továbbépítésének terén »többé nincs mit megoldani«, a problémákat »mesterségesen, felülről idézik elő«.” SZŰCS Imre Tengerpart, idegenforgalom és művészet A RIJEKAI BIENNÁLÉ A Rijekai Modern Képtár kétévenként július és augusztus hónapokban megszervezi a jugoszláv fiatal képzőművészek kiállítását Jó ideig nyaranként szüneteltek a képzőművészeti rendezvények, de mióta nyáron vándorolva pihennek az emberek, megváltoztak a felfogások a tárlatok időpontját évadját illetőleg. Az ifjúsági biennálé a legjobb gondolat művészi felfrissülést jelent, újdonságot nyújt és az aktív pihenés lényeges része, mert nemcsak testileg, hanem szellemileg is fel kel frissülni. Sajnos ezt a már tízéves rendezvényt még mindig kevesen látogatják. A Rijekai Modern Képtár a város központjában van ugyan, de a harmadik emeletre kell felmenniük a látogatóknak, s ez megnehezíti a közönségtoborzást Ezenkívül nem eléggé reklámozzák a tárlatot, sőt az épületen sem kiírás, sem hirdetés nincs. Az ifjúsági biennálé alapszabálya szerint 35 év a korhatár, ami években nem kevés, de a művészetiben rendszerint fiatalt jelent Azok a fiatal művészek, akik még csak várnak a sikerre, korban fiatalok, de a művészetben még ismeretlenek. Ugyanakkor a 35 évbe beletartoznak azok is, akiket „a fiatalok új generációjá- nak” is neveznek, ők azok, akik a hírverés és az információ új módszereivel már több elismerést kaptak, mint amennyi azelőtt egy évtized alatt a náluk idősebb és nevesebb művészeknek jutott. A fiatalok új generációjának a művészetét egyéninek és autentikusnak nevezi a kritika. Ez vonatkozik például Veličković, Nešković, Švetj, Kavarić, Miljiuš, Damjanović stb. művészetére. Ma, amikor a modern kifejezés eszközei nemzetközi értékeket képviselnek, és mindenki számára hozzáférhetők, akkor a hatások alól nem kell, de nem is lehet kivonniuk magukat a művészeknek. Ebből a szempontból egészen más értéket kap a „kiépített egyéni stílus” vagy az „autentikus vízió” kifejezés. A mai művész korunk kifejezési eszközeit használja, ezen belül nagy, sőt tll nagy a választék. De mégis vannak azonos vonások, ráismerhetünk a stílus érdességére, a kivitel precizitására, az agresszivitásra, az érzelmesség és a gondolatiság végleteire. De a mának másismertetőjeleit akár „vég nélkül” lehetne sorolni. Ezeket a képzőművészek átlényegülik. Az erotika, humor, irónia, hosszú kiáltás, üzemi hatások, gyors mozgás, az „erőszak gyönyörű és mesteri” változatai, a humanitás, mely mindig viszszatérő motívum ma, amikor az elidegenedés soha nem volt nagyobb — sorra megjelenik, de sokszor nem lehet tudni, ki mint használja föl s könnyen közhellyé válik a humanitás ugyanazon formáinak az ismételgetése. E kiállítás a túlharsogó érzelmeik, görcsös kiáltások drámai erejével hat. Megtalálhatók az informed, popművészet, újrealizmus, szimbolizmus, expresszionizmus és szürrealizmus különböző egyéni változatai — Apollónia Zvest, Bosanac Mijenko, Gazmik Kostja, Ilovskij Bora, Janjic Rabko- Jobo, Miujeszimovic Ismar, Plese Zoran stb. műveiben. Ugyanakkor a gondolat mértamias egyszerűségét, a funkcionalitás logikáját is láthatjuk az op- és a mini-művészet stílustörekvéseiben. Ide tartoznak: Chaliupe Renata, Vitéz Iván, Simunović Zlatko, Cidealovski Boris Čadež-Lapanje Dragica, Ivšak Igor, Hrvacki Drago (első díj), Kovai Nikola (díj) stb. alkotásai. A kiállító művészek egy dologban megegyeznek: mindnyájam a hagyományos művészi felfogások ellen vannak, miként az egész világon élő kollégáik, csak kisebb és szűkebb művészi és szervezeti formákban. 1