Magyar Szó, 1969. augusztus (26. évfolyam, 210-240. szám)

1969-08-31 / 240. szám

f *. oldal Színészvizsga X szakmában színészmeg­hallgat­ásnak mondják. Nyil­ván így e helyesebb. Ezúttal szambáin, mivel csak leendő színészekről van szó, mégsem használhatjuk. Marad­t a szí­nészvizsga. A vizsgát, amely színjátszásunk számára sors­döntő fordulat lehet, és amely e riport témájául szolgált, a héten, tartották meg a Sza­badkai Nőszínházban. A je­löltek, két lány és öt fiú, a budapesti Színház- és Film­­művészeti Főiskola színészi szakabra felvételiztek. Az ered­mény: szeptembertől először lesz jugoszláviai magyar di­ákja a nagy múltú pesti szí­nészképzőnek,­ ­ a Komiszió Tagjai: Vadász László, a Színház- és Filmművészeti Főiskola igazgatója. Simon Zsuzsa, az iskola tanára, csaknem két évtizedes gya­korlattal rendelkező színész­pedagógus, egykor maga is színésznő. Versényi Ida ren­dező és a főiskola tanára, régi ismerősünk, a szabadkai színészstúdió egyik szakelő­adója, több szabadkai — hi­vatásos és amatőr — meg Újvidéki előadás karmestere, most olvasom. Latinovits Zoltán első rendezője, és Herényi Imre, fiatal rende­ző, akire már felfigyeltek a szakmában, s aki nálunk a Kaviár és lencsé­t állította színpadra. A Népszínház kisszínpadá­­na­k kopott, megviselt falai, kellékei között még a léleg­zetvételre is megnyikorduló széksorú nézőtéren ők pró­bálták meglesni és észreven­ni ez ideges elfogultság, a merevebb mozdulatok, a vá­ratlan hangcsuklások mögött azt a nyersanyagot, amely négyévi gyúrásra, formálásra alkalmas tehetséget ígér. Tud­ták, már megszokták, nem produkciókat látnak, s nyil­ván nem is vártak nagy tel­jesítményeket, csak néhány átérzett sort, ügyes mozdu­latot, meglátott sorközi tar­talmat, egy villanásnyi teli­találatot, amely sejteti a je­lölt emberábrázoló — színé­szi — tehetségét. A JELÖLTEK Említettem: két lány és öt fiú, akik úgy határoztak, hogy megkísérlik életüket a legillóbb, a megfoghatatlan és minden egyes alkalommal újat mutató-kínáló művé­szetnek, a színjátszásnak a szolgálatába állítani. Nyilván nem is tudják pontosan, mi­re vállalkoztak, még csak vá­gyeik, s ki tudja honnan sar­jadó illúzióik vannak: szí­nésznek lenni, ragyogó rival­dafényből szólni az emberek­hez. Érdekes volt megfigyelni: kivétel nélkül mindannyian már a megjelenésükkel ver­senyt akartak nyerni. S még­is halkan, megilletődve mu­tatkoztak be. zavartan ská­láztak és végezték az impro­vizált ritmusgyakorlatokat Csak éneklés és versmondás közben oldódtak fel. Leg­többször éppen egy biztató tekintet, mosoly vagy köz­vetlen szó hatására. ■ Barna bőrű, mély han­gú lány. Más dánból. Ábra­­hám Irén. Műkedvelő. Főleg vígjátékokban szerepelt. Ka­nizsán, az amatőrszínházban. Műkedvelői múltja némi bá­torságot és rutint ad neki. End a színpadot, ismeri a lámpák közelségét, fényét. De Osztrovszkij Lapocskáját kissé túljátssza. A műkedve­lés negatív példája. Ideges. Gyorsan, szüneteik nélkül mondja monológját, ő is ész­reveheti a hibát, mert Rad­nóti Hetedik eclogáját már lassabban adja elő. Túlságo­san is lassan. Várnai Zseni Gábor című versében már rátalál a megfelelő tempóra. Egyébként mezőgazdasági technikus, gyakornok 50 000 fizetéssel Eszményképe Bé­res Ilona és Bodrogi Gyula. Sem a belgrádi, sem a pesti színházban még nem járt. A zsűri véleménye: van ben­ne valami. ■ Meleg hangszínű fiú. Je­lenleg a Szabad­kai Rádió be­mondója. Divatos öltözete, viselkedése, magatartása bi­zonyítják: tipikus városi gye­rek. Válaszai talpraesettek,, szabatosak. Balázs Piri Zol­tán: Műveit, okos fiú, Cso­­korna-verssel kezdi. Max Frisch Andorrájával folytat­ja, nyilván a népkora Andor­­ra-előadásbeli szerepe. Ruti­nosan, értelmesen mondja szerepét, szövegmondása a gondolati tagolás és a hang­súly szabályait követi. Kár, hogy az énekpróba nem si­került a legjobban. Utoljára a Szeptember végét kérdezik tőle. ■ Bejön, az az érzésem, hogy csak idetévedt. Riadt, de látszik, különben is fé­lénk, szerény. A kezét több­ször is a szájához emeli, mintha a körmét rágná. Nem ilyenek a mai lányok. Igazo­lásul hirtelen eszembe jut a képes újságok, bulvárlapok fotógalériája. —■ Miért akar színésznő lenni? — kérde­zem később tőle. — Valami nagyot, jelentését szeretnék bemutatni, komoly művész akarok lenni. Nem vétkezés­sel kívánok karriert csinálni, így akárki lehet színésznő. A felvételin Ady-verset és Euripidész-monológot mond. Látszik, ismeri a korszerű versmondás szabályait. Ké­sőbb elmond egy Füst Mi­lán-, Babits-, Nagy László­­verset. Szereti Brechtet, a drámahősök közül pedig An­tigonét. Eszményképe Berek Kati meg Romhányi Ibi és Gáti József, akitől — köny­véből, lemezeiről — a vers­­mondást tanulta. A legjobb községi szavalóként képvisel­te Vajdaságot a köztársasági versenyen, s az elérhető har­minc pontból 27-et kapott Az Életjel-előadások kereté­ben már önálló estet is tar­tott. Közös sikere ez egykori magyar tanárnőjével, Hor­váth Emmával. Középor­vosit fejezett be, most ápo­lónő a szabadkai kórházban. Megkérdem: gyógyítja-e szép versekkel a betegeket, eny­­híti-e így az injekciós tű okozta fájdalmat? Szégyen­lősen elneveti magát. Bizta­tom, ne legyen félénk. Ez nem vág a pályához. Majd elfelejtettem: Kollár Ilonának hívják. ■ Akárcsak az egyik előb­bi jelölt, ő is tipikus városi fiú. Csak kevesebbet mutat. Megfeletődöttebb. Kevésbé tud uralkodni ijedtségén, lám­palázán. Röhrig Ottó. Vörös­marty Vén cigányát és a Szerelem, ak! egyik frappáns monológját mondja el ■ Régi ismerősöm a topo­lyai gimnáziumból: Soltis Lajos. Szegénysorsú, kavillói földművesek fia. Tele van energiával. Ezt Ady Elbocsá­tó szép üzenetében sem tud­ja elrejteni. Végig kiabálva, de tisztán, érthetően szaval. Láthatnak benne valamit, te­­tovább kérdezik. Egy székely népmese, József Attila Ma­mája és végül egy Aiszkhü­­losz-monológ következik. Eb­ben magára, a maga szere­pére talál. Míg a többiekkel beszélgetnek, a tükör előtt áll, nézi magát. Van benne valami a színészek maga­­mutogatá­sából Falusi Ado­­nisz. — Miért akarsz színész lenni? — kérdem. — Hogy a rosszat mutassam meg az embereknek, rájöjjenek, mi­lyen az. Jó embereket köny­­nyű megjeleníteni. Negatív hős akarok lenni. — Mikor határoztad el, hogy színész teszel? — Amikor Újvidéken a Rádióban Varga István rendező — aki­­később foglal­kozott velem —, azt mondta: a Soltis maradjon is. — Mit csinálsz, ha nem sikerül a pesti felvételid? — Megyek Belgrádiba, képzőművészeti akadémiára. Festek is, szob­­rászkodom is. — Mi­t mond­tak otthon, amikor ide elin­dultál? — Ha ez sikerül fiam, elhisszük, hogy ember lesz belőled. — Szeretnéd, ha si­kerülne? — Most már na­gyon. Ш Hosszú, ideges fiú, még­­be se mutatkozott, már ve­­rejtékes a homloka. Egy Ady-verset és egy részletet mond az Andorrából. Vajda Ernő. Az idén érettségizett. Két éve tagja a Népkörnek. Művelt, okos fiú. Latinovitsot, Darvas Ivánt szereti a legjobban. Legnagyobb szín­házi élménye az Áfonyák. — Vágya? — Színésznek lenni Szabadkán. Míg verset, mo­nológot mond. Hamlet egyik tanácsát juttatja eszembe: „Ne is fűrészeld a levegőt kezeddel”. Erről nyilván le lehetne szoktatni. Énekel — Isten veled, édes Piroskám —, és magával hozza a kép­ernyőn látott táncdalfesztivá­­lokon ellesett manírokat. ■ Brecht Songgal kezdi a Koldusoperából. Érzi a szö­veget, de később a Tragédia egyik monológját, és Juhász Gyula Milyen volt­ját lénye­gesen gyengébben adja elő. Szakközépiskolát végzett, nyomdai gépész, de nem dol­gozik a szakmájában. Szí­nész a Gyermekszínházban. Vujkov József. Majdnem Gé­zért írtam. Aztán kiderült, az apjára asszociáltam. Évekig színész volt Szabadkán. AZ EREDMÉNY A jugoszláv—magyar ál­lamközi kulturális konven­ció biztosította két ösztön­díjra Soltis Lajost és Balázs Piri Zoltánt talállta a leg­alkalmasabbnak a bizottság. A döntés gyorsan, egyhan­gúlag született. — Mi a vé­leményük a vizsgáról? — örültünk, hogy sor került rá. A jelöltek jó válogatás­ról tanúskodnak. Igényes szövegeket mondtak, színvo­nalas vizsga vollt. A minőség megközelíti a hazait Remél­jük, a főiskolán is helyt áll­nak. Hiányzik a humorosabb hangvétel, és kissé gyenge a zenei felkészültségük. A két kiválasztott szep­tember 13-ától négy éven át pesti szám­növendék lesz. Akiknek nem sikerült? Né­hány­an megpróbálják majd Belgrádban, vagy jövőre is­mét jelentkeznek. Akkorra már egy teljes évig szerve­zetten folyik a tehetségek felkutatása, előkészítése. S ha minden jól megy, a pesti, belgrádi, ljubljanai diákok néhány év múlva teljesen felfrissítik színjátszásunkat GEROLD László MAGYAR S10 Vasárnap, 1969. aug. 3. Tanévkezdeti gondok, remények Vagy: Hogyan fejleszthetnénk tovább a nemzetiségi diákok iskoláztatását? Szeptem­berben, tanévkez­detkor, de jóval előbb is, számtalanszor szóba kerül a nemzetiségi diákok iskoláz­tatása, az elért eredmények felmérése, a további lehető­ségek latolgatása. Különös­képp a nagyobb vegyes la­kosságú városokban idősze­rű ez a kérdés, Újvidéken,­ Szabadkán, Zomborban, Zrenjaninban, Versecen és másutt. A kérdésfeltevés természetszerűleg minden ilyen városban vagy na­gyobb községben egyforma: hogyan fejleszthető tovább a nemzetiségi diákok isko­láztatása, főképp pedig anyanyelvű iskoláztatása? És ha azonos a kérdés, jobbá­ra azonos a válasz is: újabb magyar, szlovák, román, ru­szin tagozatok nyitásával, az anyanyelvápolás fokozá­sával, illetve már a kezdet kezdetén, az óvodák és a napközi otthonok hálózatá­nak olyan bővítésével, amely a nemzetiségi érdekeket, szempontokat is jobban fi­gyelembe veszi. Általában tehát ez a hely­zet, és e problémák végig­gondolásakor, a megvalósítá­sok irányába tett erőfeszí­tésekkor sejlenek fel a le­hetőségek vagy a nehézsé­gek. Mint például, konkré­tan, Újvidéken is. Itt ugyan­is — hogy a régebbi erő­feszítéseket ne soroljuk — már júniusban feltették a kérdést: mit kellene csinál­ni, hogyan lehet a helyze­ten változtatni? Persze ma­gától értetődik, pozitív érte­lemben! Nos, a meglehető­sen széles körű tanácskozá­son kitűnt, hogy a sokat em­legetett objektív nehézségek ellenére is itt-ott előre lehet mozdítani a dolgokat. Pél­dának okáért az iskoláskor előtti nemzetiségi gyerekek létszáma szerint — termé­szetesen egy kis népszerűsí­tő munkával, a községközi iskolaf­enntartó közösség meg az iskolák egy kis támoga­tásával — növelni lehet azoknak az óvodai tagoza­toknak a számát, amelyeken magyarul, szlovákul vagy ruszinul foglalkoznak a gyermekekkel. A statisztikai kimutatás adataira, a szülők gyakran hangoztatott igé­nyére, valamint az általános társadalmi igényre támasz­kodva Újvidéken a meglevő két magyar nyelvű óvodai tagozaton kívül legkevesebb még négy újabbat kellene, lehetne megnyitni, és osz­tatlan formában legalább egy szlovák—ruszin tagoza­tot. Hogy hol? A nemzeti­ségi iskolák kérdéseivel fog­lalkozó bizottság javaslata szerint a Vasa Stajic, a Pe­tőfi Sándor, a Nikola Tesla és a Svetozar Markovic- Toza iskola környékén, va­lamint Veterniken és Ká­­tyon. Ez az elgondolás meg­valósíthatónak látszik, mint­hogy a legfontosabb kérdés­ben, a helyiségbiztosításban, máris megszületett az egyez­ség: az említett iskolák úgyszólván mindegyike haj­landó egy-egy tantermet ad­ni a nemeztiségi nyelvű (vagy kétnyelvű) óvodai ta­gozat számára. E tekintetben különösebb b­ajok, nehézségek tehát nincsenek kilátásban, ha­csak ... hacsak az ilyen kér­désekben esedékes széles körű viták szervezésekor vagy ezek megszervezésére várva valami kifürkészhetet­len, de mindenképpen bü­rokratikus észjárással, el nem odázzák újbób egy-két évre a javaslat realizálását. (Ilyesmi ugyanis már nem­egyszer előfordult, mondván: „Jó, jó, ez a helyzet. Ismer­jük a tényeket, de ezért nem ártana még egyszer tu­dományosan is felmérni a dolgokat”.) Ne legyünk azonban vi­­harmadarak. Inkább lássuk: mi várható, mire van lehe­tőség az általános és a kö­zépiskolák esetében? A javaslat szerint több­szörösen is gyümölcsöző volna a város négy területi (kétnyelvű) iskolájának in­tegrálása, mivel ezáltal nem­csak a magyar nyelvű ok­tatást lehetne jobban meg­szervezni, hanem a pedagó­gusok eredményesebb to­vábbképzését, ésszerűbb fog­lalkoztatását stb., nem utol­sósorbam pedig gazdaságo­sabban lehetne bánni az is­kolafenntartó közösség pén­zével. De a négy iskola szo­ros együttműködésének más előnye is volna. A többi kö­zött az egy igazgatóság alá tartozó iskolák a tényleges szükségleteknek megfelelően bárhol magyar nyelvű tago­zatot (fióktagozatot) nyithat­nának, vagy ha erre nem volna lehetőség, akkor leg­alább saját autóbuszaikkal (ezeknek vásárlásáról szin­tén szó van a javaslatban) megoldanák a gyerekek in­gyenes és zökkenőmentes is­kolába szállításának kérdé­sét. Nem vitás, hogy a gyere­keiket szerbhorvát nyelvű tagozatra írató szülők elha­tározását e lehetőségek, ja­vaslatok megvalósítása sok­ban befolyásolná.­­Mert ha csupán arra gondolunk, hogy a lakóhelyüktől távol eső iskolába az elsős, má­sodikos csöppségeket min­dennap elkísérik a forga­lom miatt életükért aggódó szülők, már akkor is nyil­vánvaló, hogy a magyar ta­gozatra járó gyerekek isko­láztatása havonként 90 új dinárral költségesebb, mint egyébként.) Persze a négy — és fő­képp a Telepet felölelő — iskola integrálása, a szerve­zeti és egyéb kérdések ren­dezése miatt, nyilván majd csak 1970/71-ben lesz ese­dékes. Ez azonban koránt­sem jelenti azt, hogy addig is nem kell legalább áthi­daló megoldással próbálkoz­ni Az eddigi felmérések és igények alapján egy-egy magyar nyelvű tagozatot kellene nyitni a belvárosi­ban és a Hereskertben is. Ez utóbbi valószínűleg meg is nyílik, mivel több mint harminc magyar elsős van a környéken, s tizenhat szü­lő már kijelentette, hogy anyanyelvén szeretné isko­láztatni gyerekét. A belváro­si tagozat megnyitása egy­előre még kérdéses. Sajnos nem annyira az iskolaköte­lesek kis létszáma miatt, hanem inkább azért, mert ez irányban még egy alka­lommal sem tettek elég ha­tározott lépéseket az illeté­kesek. Végül, csupán utalássze­rűen: mire számíthatnak a középiskolások? A tavalyi létszámadatok szerint arra, hogy a gimnáziumon és az óvónőképzőn kívül legalább a Djord­je Zličić szakmun­kásképző, a fémipari és az áruforgalmi iskolában is magyar tagozat nyíljon. Az igények és a lehetősé­gek is megvannak minder­re. Éppen csak az a kérdés, hogy továbbra is érvényben van-e, marad-e az a meg­állapítás, amely Az újvidéki kommunisták feladatai a JKSZ IX kongresszusán az iskoláskor előtti, az általá­nos és a középfokú oktatás továbbfejlesztéséről elfoga­dott álláspontoknak megva­lósításával kapcsolatban cí­mű júniusi kiadványban ol­vasható: „A kommunisták között még mindig élnek olyan felfogások..., hogy az egyenjogúság továbbépítésé­nek terén »többé nincs mit megoldani«, a problémákat »mesterségesen, felülről idé­zik elő«.” SZŰCS Imre Tengerpart, idegenforgalom és művészet A RIJEKAI BIENNÁLÉ A Rijekai Modern Képtár kétévenként július és au­gusztus hónapokban meg­szervezi a jugoszláv fiatal képzőművészek kiállítását Jó ideig nyaranként szüne­teltek a képzőművészeti ren­dezvények, de mióta nyáron vándorolva pihennek az em­berek, megváltoztak a fel­fogások a tárlatok időpont­ját évadját illetőleg. Az if­júsági biennálé a legjobb gondolat művészi felfrissü­lést jelent, újdonságot nyújt és az aktív pihenés lényeges része, mert nemcsak testi­leg, hanem szellemileg is fel kel frissülni. Sajnos ezt a már tízéves rendezvényt még mindig kevesen láto­gatják. A Rijekai Modern Képtár a város központjában van ugyan, de a harmadik emeletre kell felmenniük a látogatóknak, s ez megnehe­zíti a közönségtoborzást Ezenkívül nem eléggé rek­lámozzák a tárlatot, sőt az épületen sem kiírás, sem hirdetés nincs. Az ifjúsági biennálé alap­szabálya szerint 35 év a kor­határ, ami években nem ke­vés, de a művészetiben rend­szerint fiatalt jelent Azok a fiatal művészek, akik még csak várnak a sikerre, kor­ban fiatalok, de a művészet­ben még ismeretlenek. Ugyanakkor a 35 évbe bele­tartoznak azok is, akiket „a fiatalok új generációjá-­ nak” is neveznek, ők azok, akik a hírverés és az infor­máció új módszereivel már több elismerést kaptak, mint amennyi azelőtt egy évtized alatt a náluk idősebb és ne­vesebb művészeknek jutott. A fiatalok új generációjának a művészetét egyéninek és autentikusnak nevezi a kri­­tika.­ Ez vonatkozik például Veličković, Nešković, Švetj, Kavarić, Miljiuš, Damjano­­vić stb. művészetére. Ma, amikor a modern ki­fejezés eszközei nemzetközi értékeket képviselnek, és mindenki számára hozzáfér­hetők, akkor a hatások alól nem kell, de nem is lehet kivonniuk magukat a művé­szeknek. Ebből a szempont­ból egészen más értéket kap a „kiépített egyéni stílus” vagy az „autentikus vízió” kifejezés. A mai művész ko­runk kifejezési eszközeit használja, ezen belül nagy, sőt t­ll nagy a választék. De mégis vannak azonos voná­sok, ráismerhetünk a stílus érdességére, a kivitel preci­zitására, az agresszivitásra, az érzelmesség és a gondola­tiság végleteire. De a mának más­­ismer­tetőj­eleit akár „vég nélkül” lehetne sorol­ni. Ezeket a képzőművészek átlényegülik. Az erotika, hu­mor, irónia, hosszú kiáltás, üzemi hatások, gyors moz­gás, az „erőszak gyönyörű és mesteri” változatai, a h­u­manitás, mely mindig visz­szaté­rő motívum ma, ami­kor az elidegenedés soha nem volt nagyobb — sorra megjelenik, de sokszor nem lehet tudni, ki mint hasz­nálja föl s könnyen köz­hellyé válik a humanitás ugyanazon formáinak az is­mételgetése. E kiállítás a túlharsogó érzelmeik, görcsös kiáltások drámai erejével hat. Meg­találhatók az informed, pop­­művészet, új­realizmus, szimbolizmus, expresszioniz­­mus és szürrealizmus külön­böző egyéni változatai — Apollónia Zvest, Bosanac Mijenko, Gazmik Kostja, Ilovskij Bora, Janjic Rabko- Jobo, Miujeszim­ovic Ismar, Plese Zoran stb. művei­ben. Ugyanakkor a gon­dolat mértamias egyszerű­ségét, a funkcionalitás logi­káját is láthatjuk az op- és a mini-művészet stílustörek­­véseiben. Ide tartoznak: Cha­­liupe Renata, Vitéz Iván, Simunović Zl­atko, Cidealovs­­ki Boris Čadež-Lapanje Dra­gica, Ivšak Igor, Hrvacki Drago (első díj), Kovai Ni­kola (díj) stb. alkotásai. A kiállító művészek egy dologban megegyeznek: mind­nyájam a hagyományos mű­vészi felfogások ellen van­nak, miként az egész vilá­gon élő kollégáik, csak ki­sebb és szűkebb művészi és szervezeti formákban. 1

Next