Magyar Szó, 1970. március (27. évfolyam, 58-88. szám)
1970-03-12 / 69. szám
10. oldal Zenta kulturális életéről A Közművelődési Közösség értekezlete elé A Zentai Közművelődési Közösség a közeljövőben — március 16-án —, tartja szokásos évi értekezletét. Az ebből az alkalomból előkészített, monografikus jellegű közgyűlés anyagot böngészve felötlött bennem több, a városunk közművelődési állapotát illető gondolat. Ezek közül most néhányat a közgyűlés elé bocsátok, hátha valóban figyelemre érdemesek. Előbb azonban hadd mondjam el, hogy bizonyos fenntartással ugyan, de egyetértek a Közművelődési Közösség jelentésének záró soraival. Tudniillik azzal, hogy a jelentés és mellékletei arra utalnak, hogy Zentának van kulturális élete, van művelődési tevékenysége. Nem vitás, hogy Zentán több olyan kulturális kezdeményezés született és terjedt el, amelyek elvitték hírünket az ország minden vidékére, sőt a határokon túlra is. Főleg a Művésztelepre, a Monográfia-füzetekre, a Zentai Füzetekre, a Filatelisták Egyesületére és könyvgyűjtőink ex libris címkéire gondolok. Kétségtelen az is, hogy a Művelődési Ház kiállítási, színpadi, zenei és szórakoztató rendezvényei mind igényesebbek, s egyben látogatottabbak is. Ugyancsak dicséretesnek tartom az itteni festők, az Ifjúsági Tribün és a Stevan Mokranjac Zeneiskola törekvéseit, eredményeit. A Városi Múzeum, a Népkönyvtár és a Történelmi Levéltár intézményei is arról tanúskodnak, hogy nem mostohagyermek itt a kultúra, hogy Zentának valóban van kulturális élete. Miért hát mégis az a bizonyos fenntartás? Mit hiányolok a felsorolt sikerek ellenére is? Szerintem kulturális életünknek egyik legfőbb fogyatékossága a HATÁSTALANSÁG. A közművelődés, az általános igény és ízlés alakításában már hosszú ideje a csőd szélén állunk. Művelődési tevékenységünk és produkcióink sok esetben az öncélúság jegyeit viselik. Közönségnevelésről, a művelődési vérkeringés felélénkítéséről alig mondhatunk érdemlegeset. Pedig rendezvényeink viszonylag látogatottak, tehát volna kikkel foglalkozni. Két-háromszáz embert azonnal tömöríteni lehetne, s velük és általuk ÚJBÓL pezsgőbb, lüktetőbb, hatásában is sikeresebb közművelődési életet alakíthatnánk ki. Amikor az előbb azt mondtam, hogy újból pezsgőbb, lüktetőbb, hatásában is sikeresebb közművelődési életet alakíthatnánk ki, akkor tulajdonképpen azt is elmondtam, hogy mintáért nem kellene a szomszédba mennünk. Nem kellene, mert a múltban nemegyszer értünk el e téren is dicséretes eredményeket. Gondoljunk csak a valamikori irodalom- és művészetbarátok klubjára. Azt hiszem, fölösleges volna felhánytorgatni az említett klub megszűnésének, elsikkadásának körülményeit. Annál inkább, mert meggyőződésem, hogy azóta mindenki kiheverte a valóságos vagy vélt sérelmeket. Így hát most új, fiatalabb erők bevonásával képesek lennénk ismét életre kelteni egy vagy több ahhoz hasonló közművelődési egyesületet. Szerény véleményem szerint a közgyűlésnek a kulturális egyesületi élet megszervezését, felújítását két alapvető okból is sürgetnie kellene. Az egyikről, a művelődési tevékenység hatékonysági követelményéről lényegében már szóltam is. A mondottakhoz legfeljebb csak azt tenném még hozzá, hogy elképzelésem szerint az egyesületnek fontos szerepet kellene betöltenie a pillanatnyilag atomizált intézmények és szervezetek integrálódásában is. Éppen ezért javaslatom az, hogy az egyesület a Községi Közművelődési Közösség kebelében és vezetésével kezdje és végezze működését. Úgy a Közösség is teljesebben betölthetné hivatását. Lehetőség nyílna arra, hogy a mostani ülés részvevői ne kizárólag hivatalos megbeszéléseken találkozzanak egymással és másokkal is. A másik sürgető feladat az, hogy végső ideje lenneölvetőséget teremteni a társadalmi élethez is. Lássuk már be végre, hogy községünknek számos társadalmipolitikai és tömegszervezetének működése ellenére sincs a szó igazi értelmében vett társadalmi és közélete. Mint társadalmi lények, önigazgató dolgozók és polgárok a munkahelyen vagy az értekezleteken kívül alig érintkezünk egymással, mert nincs hol. Lakáskörülményeink miatt is csak nagyon szűk körrel tarthatunk fenn baráti és emberi nexust. Jórészt innen ered a mind gyakrabban kárhoztatott begubózási, bezárkózási, a közösségi életből való kivonulási tünet is. Nem csoda hát, ha a kétnyelvűség térhódítása ellenére sem mindig tudunk szót érteni egymással. Tudom, ebben egyéb okok is közrejátszanak, de biztos vagyok benne, hogy ha emberközelbe kerülnénk, az egyéb okokat is hamarabb megszüntethetnénk. Íme, eszek azok a gondolatok, amelyeket helyesnek láttam feltárni a közgyűlés előtt. És még valamit! Tudatában vagyok annak is, hogy elképzelésem megvalósítása nem pusztán a Közművelődési Közösség, a mai közgyűlés elhatározásán múlik. Ahhoz a többi társadalmi-politikai tényező hathatós erkölcsi és anyagi támogatása is szükséges. Hiszem azonban, hogy ha az értekezlet magáévá teszi felfogásomat, akkor a támogatás sem marad el. Sem most, sem később. A későbbi működéshez már az is elegendő lenne, ha az említett tényezők még véletlenül sem a rombolókat, hanem a jószándékú építőket segítenék. Ha néhány vadhajtás miatt nem csavarnák ki gyökerestül az életerős fát. TÓTH HORGOSI Pál zentai kultúrmunkás A Szabadkán megtartott tanácskozás több elméleti kérdést megvilágított, és igen hasznos volt a gyakorlat szempontjából. A svetozarevói Naiv Művészeti Képtár igazgatónője, Meškovic beszélt dr. Boris Kelemen „tévedéseiről”. Lehetséges-e, hogy a belgrádi Modern Művészetek Múzeumának nincs kritériuma, amiért egyes szerbiai naiv művészek (Janko Brašić, Ivan Racković) alkotásait kiállította? Tévedhet-e Siniša Paunovic, amiért magánképtárában olyan naiv festők kaptak helyet, akiket dr. Boris Kelemen a nemrég megjelent, a primitív művészetről szóló könyvében falusi műkedvelőknek nevez? Vagy Bihalyi Merin is tévedett talán abban, hogy az állítólagos falusi amatőröket naiv művészekként emlegeti kiadványaiban? Bizonyára vannak tévedések és kisebb melléfogások. Dr. Kelemen a naiv művészetet megkülönbözteti a falusi amatőrizmustól, szerinte a falusi amatőrizmus illusztratívan „kíséri a látott világot”. A naiv művész iskolázatlanul alkot, egy új szempontot fedez föl, vagy egy szubjektív világot tár elénk, amit mások még nem láttak eddig. Az amatőr egyik nap asztalos, másik nap mechanikus, azután festő stb., akar lenni. Courbet mondta: a Párizsi Kommünnek az a célja, hogy Mona Lisa hozzáférhető legyen mindenki számára. Az amatőrök nem közvetítők, fejtegette Markovic, az egyik fölszólaló, nagy veszélyt jelentenek a művészetre, fessenek, de csak saját maguknak, alkotásaikat ne állítsák ki. Ha tehetség jelentkezik, akkor művész lesz belőle, fejtegette Boško Petrovic. Ha pedig az illetőnek nincs tehetsége, akkor amatőr marad. De vajon ad-e a társadalom lehetőséget a fejlődésre? Minek az Akadémia, amikor a műalkotások terjesztése a legfontosabb cél, mondta egy előbbi fölszólaló. A tehetségtelen művészszek gyenge alkotásaikkal a rossz ízlést terjesztik. Ha a múzeumokat alkalmassá tennénk arra, hogy a művészettel gyakorlatilag is foglalkozzanak, és lehetőséget nyújtsanak mindenkinek a műélvezetre, alkor, társadalmi elismerés nélkül kiélnék magukat az emberek. Boško Petrović: — Mindannyian egy szintről indulunk, a tanulás a fontos. A kockázat nagy. Fejesnek annak idején adtunk pár utasítást, ő művész lett, én még ma is küzdök azért, hogy az legyek. Mi iskolázott festők is amatőrök vagyunk, mert a munkahelyen töltjük az időnket, de ott nem művészettel, hanem másvalamivel foglalkozunk. Devics Imre: — Az áru—a pénz viszonyában alakul ki a képzőművészet értéke is. A piaci ár szabja meg a művészi értéket. Vagyis egy művészi normának eleget kell tennie mindenkinek, legyen bár akadémiailag képesített festő, vagy amatőr, aki művészettel foglalkozik. Rembrandt nem végzett akadémiát, tehát nincs szabályokhoz kötve, ki a művész, s főleg nem az oklevél határozza meg a művészt. (Rembrandt a festői céh előírásai szerint végigjárta az akkori idők megkövetelte fokozatokat, és úgy nyerte el képesítését.) Dr. Kelemen: — A múzeumoknak kell központokká válniuk. Regenhausenben a múzeum azzal törődik, hogy a bányászok szabad idejükben mit csináljanak. Ma, igaz, általában válságban vagyunk, a művészet elveszítette szociológiai értékét. A professzionális művészek elnyomják az amatőrművészetet, a professzionális művészek ugyanakkor a naiv művészekre panaszkodnak. A menedzserek óriási serege élbre rakja a dollárokat, az árak hihetetlenül nőnek. A naiv művészeti alkotásoknak ma pontosan meghatározott piaci ára van. Vajon melyik hivatásos művész alkotásának van piaci ára? A hivatásos művészettelszemben ma a naiv művészet iránt nagy az érdeklődés. Hogy ez meddig tart, nem tudni. Más országokban a naiv művészet megközelítőleg sincs azon a színvonalon, mint nálunk. Tehát röviden szólva, a világon kevés a naiv művész, Generáliéra úgy tekintenek, mint utolsó klasszikusára a naiv művészetnek. ÁCS József Amatőr és naiv művészet A szabadkai tanácskozás vitája az amatőr művészetről új könyvtári folyóirat Nemrégiben egy újabb szakfolyóirattal gazdagodtunk. Megjelent a Korszerű Könyvtárak című kiadvány, amelyet a vajdasági könyvtárak egyesülete jelentetett meg azzal a céllal, hogy egybehangolja az itteni könyvtárak munkáját, szaktanácsokat nyújtson a könyvtári dolgozóknak, és tájékoztasson a legújabb vajdasági könyvekről. — Hogyan született meg a folyóirat? — kérdeztük Radonja Vukoslavictól, a folyóirat szerkesztőjétől. — A vajdasági könyvtárak egyesületének decemberi zentai értekezletén fogadtuk el a javaslatot, hogy a vajdasági könyvtári dolgozók részére indítsunk egy folyóiratot, amelynek hiányát már régóta érezzük. Nálunk a könyvtári szakma ugyanis még mindig csak mozgalom és nem hivatás. Még azt sem tisztáztuk például, hogy mi a könyvtár. A köztársasági törvény számunkra elfogadhatatlan módon szabályozza ezt a kérdést. Elképzelésünk szerint a folyóiratban tisztázni kell ezt az alapvető dolgot is, annál is inkább, mivel a vajdasági könyvtári hálózat igen fejlett, csak Szlovénia előz meg bennünket. A folyóirat szerbhorvát, magyar, szlovák, ruszin és román nyelvű cikkeket közöl. A nemzetiségek nyelvén íródott cikkek mellett szerbhorvát nyelvű összefoglalókat is ad, s a nagyobb érdeklődésre igényt tartó cikkeket angol és orosz nyelvű összefoglaló és tárgymutató teszi teljesebbé. A folyóirat állandó rovatokat indított a Könyvtár a gyakorlatban, valamint Nézetek és gondolatok címmel. Ezenkívül állandó rovatban adnak számot a megjelenő vajdasági könyvekről is. A folyóirat negyedévenként jelenik meg. B. Gy. MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1970. márc. 12. KELL-E MÉG EGY SZÍNHÁZ? (5) Elérkezett a cselekvés ideje Beszélgetés dr. Bori Imrével, a Magyar Tanszék vezető tanárával . Megjelent cikkei után szinte fölöslegesnek tartom a kérdést: szükség van-e még egy magyar színházra, inkább arra kérném, a színházalapítás mellett szóló érveit sorakoztassa fel. — Oly régóta húzódó kérdésről kell ismét beszélni, hogy az eddig felhalmozott érvek közül most már nagyon nehéz kiválasztani azokat, amelyek ebben a pillanatban a legidőszerűbbek, minthogy legtöbbjét már többször is hangsúlyoztuk — abban a meggyőződésben, hogy kellő módon dokumentálják az újvidéki magyar színház megalapításának társadalmi szükségletét, kulturális szempontból elodázhatatlan voltát. Két síkon is szemléltethető az újvidéki magyar színház ügye: „városi” és „tartományi” vonatkozásai egyaránt érdekkel ■bírnak. A város életében szervezője lehet annak a magyar nyelvű kulturális közéletnek, amely ugyan néhanéha jelt ad magáról, de kibontakozni nem tud, mert egyszerűen nincs hely és alkalom arra, hogy a magyar kultúrával foglalkozók, e kultúra munkásai és élvezői, találkozzanak. A színház lehet médium, amely kommunikációs lehetőségeivel ezt lehetővé teszi, miközben alapvető feladatát teljesíti, s az újvidéki magyarság kulturális szükségleteit a színművészetet érintő területen kielégíti. Azt természetesen szinte fölösleges emlegetni, hogy vagy ezer magyar nemzetiségű egyetemistája, nagyobb számú középiskolás diákja, tehát erős intellektuális rétege van Újvidéknek, és ■ezzel a város magyar lakossága bizonyos alapja lehet egy magyar nyelvű állandó színház működésének. A telepi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, az Ifjúsági Tribün, az M-stúdió mellett ez lenne egyúttal talán a legszínvonalasabb „nyílt” kulturális intézményünk a városban, mert a többi lényegében „zárt”, a város magyarságának csak egyes rétegeit érdeklődő működést fejt ki. „Tartományi” kulturális vonatkozásban is egészen kézzelfoghatóak és egyértelműek az érvek, amelyek az újvidéki magyar „városi” színház mellett bizonyítanak. — Mit jelentene irodalmunk számára egy új magyar színház? — Húsz év után is fájdalmasan kell tapasztalnunk: jugoszláviai magyar drámairodalom kincsen, holott a hazai színház és a hazai drámairodalom szoros függési viszonyban van egymással. Nincs színház, amely megtalálta volna helyét, anélkül, hogy produkciójában ,,hazai”, vagy nevezzük így: ,,nemzeti” repertoárra ne támaszkodhatott volna — viszont drámairodalom sem született még az újabb művészeti korszakokban úgy, hogy szinte egyetlen bázisa az amatőrszínjátszás csupán. Színház és drámaíró egymást ihlető találkozásaiból nőhet ki a színház is, drámairodalom is. Azért emlegetem ezeket, mert úgy tartom, az újvidéki magyar színház éppen ezen a téren vállalhat sajátos és fölöttébb jelentős szerepet. Most van kialakulóban, s ennek következtében egyfelől nem kötik semmiféle hagyományok, nem kell inercióknak engedelmeskednie, másfelől már konstituálódásakor, indulásakor éppen olyan feladatvállalással léphet fel, amely kommunikatív lehetőségeivel lehetővé teszi a jugoszláviai magyar drámairodalom megszületését, vállalva alkotásait, előhíva értékeit, ösztönözve szerzőit. — S mit jelentene színjátszásunk számára? — Másfelől a jugoszláviai magyar színjátszásban általában is megindíthatja a műsorpolitika körül az örvényléseket — azon inszisztálva egy egészen céltudatos műsorpolitika képviseletével, hogy vannak a magyar drámairodalomnak is, s a világ drámairodalmának is olyan alkotásai, amelyek eljátszása nélkül nemcsak színházkultúráról, de kultúráról általában sem beszélhetünk. A közelmúlt pár példája erre figyelmeztet — gondoljunk az Áfonyák, a Bánk bán és a Caligula szabadkai előadására, a Rádiószínház nemrégi Ionesco- és Beckett-bemutatójára. Az új színház a kérdések e körében is a maga mozgékonyságával sajátos feladataira ismerhet. Természetesen nem beszélve arról, hogy létezésével a testvérintézmények (a szabadkai és a zrenjanini) is arra kényszerülnek, hogy keressék sajátosságaikat és a maguk „határait”, lehetőségeit, ezeken túl pedig egy ismét csak céltudatos koordinációs tevékenységgel éppen tartományi szinten, egymás munkásságát kiegészítve, hozzájárulhatnak egy valóban magas rendű, értékes, zsánerekben változatos, a különböző ízlésköröket is kielégítő jugoszláviai magyar színjátszás létrejöttéhez. Arra gondolok, hogy a három színház repertoárjának összehangolásával és annak feltételezésével, hogy a három színház kicseréli évi műsorát, egységes, de változatos műsort kap mind Újvidék, mind Szabadka, mind Zrenjanin közönsége, s mi több, értékesebbet és többet is, mint amennyit az egyes színházak külön-külön produkálhatnának. Hogy mit nyerne Újvidék lakossága s mit tartományunk, az a fentiekből is kitetszik. De ugyanakkor egyvalami bizonyos: túlságosan hosszú ideig tart a színház körüli „bizonyító eljárás”. Holott a cselekvés ideje érkezett el: az újvidéki magyar színházat meg kell alapítani! G. I. A topolyai nyelvművelők Szombaton délelőtt tartja alakuló közgyűlését a Jugoszláviai Magyar Nyelvművelő Egyesület topolyai fiókszervezete. A március 14-én sorra kerülő gyűlés a községi szkupstina tanácstermében lesz, a kezdeményező bizottságnak meg a Szocialista Szövetség községi választmánya elnökének szervezésében. Szilvás Lajos Születésnap júniusban Egy fiatal autószerelő megismerkedik egy külkereskedelmi vállalat vezérigazgatójának feleségével, Erikával. Az asszony szép, elegáns, s unatkozik. Környezete átlagon felüli jólétet biztosít számára, de igazi érzelmek helyett legfeljebb olcsó kalandokat. Érthető hát, váratlanul fellobbanó szenvedélye a vonzó, értelmes, s nem utolsósorban tiszta áhítattal teli fiú iránt. De törvényszerű az is, hogy végül is nem vállalja ennek a szerelemnek a következményeit, hogy amikor választania kell, megszokott környezetéhez fordul vissza. A népszerű író legújabb regényét a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg. Ara egészvászon-kötésben 17,50 dinár.