Magyar Szó, 1970. március (27. évfolyam, 58-88. szám)

1970-03-12 / 69. szám

10. oldal Zenta kulturális életéről A Közművelődési Közösség értekezlete elé A Zentai Közművelődé­si Közösség a közeljövőben — március 16-án —, tartja szokásos évi értekezletét. Az ebből az alkalomból előkészített, monografikus jellegű közgyűlés­ anyagot böngészve felötlött ben­nem több, a városunk közművelődési állapotát illető gondolat. Ezek közül most néhányat a közgyűlés elé bocsátok, hátha valóban figyelemre érdemesek. Előbb azonban hadd mondjam el, hogy bizonyos fenntartással ugyan, de egyetértek a Közművelődé­si Közösség jelentésének zá­ró soraival. Tudniillik azzal, hogy a jelentés és mellékle­tei arra utalnak, hogy Zen­­tának van kulturális élete, van művelődési tevékenysé­ge. Nem vitás, hogy Zentán több olyan kulturális kezde­ményezés született és terjedt el, amelyek elvitték hírün­ket az ország minden vidé­kére, sőt a határokon túlra is. Főleg a Művésztelepre, a Monográfia-füzetekre, a Zen­tai Füzetekre, a Filatelisták Egyesületére és könyvgyűj­tőink ex libris címkéire gon­dolok. Kétségtelen az is, hogy a Művelődési Ház kiállítási, színpadi, zenei és szórakoz­tató rendezvényei mind igé­nyesebbek, s egyben látoga­­tottabbak is. Ugyancsak di­cséretesnek tartom az itteni festők, az Ifjúsági Tribün és a Stevan Mokranjac Zene­iskola törekvéseit, eredmé­nyeit. A Városi Múzeum, a Népkönyvtár és a Történel­mi Levéltár intézményei is arról tanúskodnak, hogy nem mostohagyermek itt a kultúra, hogy Zentának va­lóban van kulturális élete. Miért hát mégis az a bi­zonyos fenntartás? Mit hiá­nyolok a felsorolt sikerek ellenére is? Szerintem kulturális éle­tünknek egyik legfőbb fo­gyatékossága a HATÁSTA­LANSÁG. A közművelődés, az általános igény és ízlés alakításában már hosszú ide­je a csőd szélén állunk. Mű­velődési tevékenységünk és produkcióink sok esetben az öncélúság jegyeit viselik. Közönségnevelésről, a műve­lődési vérkeringés felélénkí­téséről alig mondhatunk ér­demlegeset. Pedig rendez­vényeink viszonylag látoga­tottak, tehát volna kikkel foglalkozni. Két-háromszáz embert azonnal tömöríteni lehetne, s velük és általuk ÚJBÓL pezsgőbb, lüktetőbb, hatásában is sikeresebb köz­­művelődési életet alakíthat­nánk ki. Amikor az előbb azt mond­tam, hogy újból pezsgőbb, lüktetőbb, hatásában is si­keresebb közművelődési éle­tet alakíthatnánk ki, akkor tulajdonképpen azt is el­mondtam, hogy mintáért nem kellene a szomszédba mennünk. Nem kellene, mert a múltban nemegyszer ér­tünk el e téren is dicséretes eredményeket. Gondoljunk csak a valamikori irodalom- és művészetbarátok klubjá­ra. Azt hiszem, fölösleges vol­na felhánytorgatni az emlí­tett klub megszűnésének, el­­sikkadásának körülményeit. Annál inkább, mert meggyő­ződésem, hogy azóta minden­ki kiheverte a valóságos vagy vélt sérelmeket. Így hát most új, fiatalabb erők bevonásával képesek len­nénk ismét életre kelteni egy vagy több ahhoz hasonló köz­művelődési egyesületet. Szerény véleményem sze­rint a közgyűlésnek a kul­turális egyesületi élet meg­szervezését, felújítását két alapvető okból is sürgetnie kellene. Az egyikről, a mű­velődési tevékenység haté­konysági követelményéről lényegében már szóltam is. A mondottakhoz legfeljebb csak azt tenném még hoz­zá, hogy elképzelésem sze­rint az egyesületnek fontos szerepet kellene betöltenie a pillanatnyilag atomizált in­tézmények és szervezetek in­tegrálódásában is. Éppen ezért javaslatom az, hogy az egyesület a Községi Közmű­velődési Közösség kebelében és vezetésével kezdje és vé­gezze működését. Úgy a Kö­zösség is teljesebben betölt­­hetné hivatását. Lehetőség nyílna arra, hogy a mostani ülés részvevői ne kizárólag hivatalos megbeszéléseken találkozzanak egymással és másokkal is. A másik sürgető feladat az, hogy végső ideje lenne­­­ölve­tő­séget teremteni a tár­sadalmi élethez is. Lássuk már be végre, hogy közsé­günknek számos társadalmi­­politikai és tömegszervezeté­nek működése ellenére sincs a szó igazi értelmében vett társadalmi és közélete. Mint társadalmi lények, önigaz­gató dolgozók és polgárok a munkahelyen vagy az érte­kezleteken kívül alig érint­kezünk egymással, mert nincs hol. Lakáskörülményeink miatt is csak nagyon szűk körrel tarthatunk fenn ba­ráti és emberi nexust. Jó­részt innen ered a mind gyakrabban kárhoztatott be­­gubózási, bezárkózási, a kö­zösségi életből való kivonu­lási tünet is. Nem csoda hát, ha a kétnyelvűség térhódí­tása ellenére sem mindig tu­dunk szót érteni egymással. Tudom, ebben egyéb okok is közrejátszanak, de biztos vagyok benne, hogy ha em­berközelbe kerülnénk, az egyéb okokat is hamarabb megszüntethetnénk. Íme, eszek azok a gondola­tok, amelyeket helyesnek láttam feltárni a közgyűlés előtt. És még valamit! Tudatában vagyok annak is, hogy elképzelésem meg­valósítása nem pusztán a Közművelődési Közösség, a mai közgyűlés elhatározásán múlik. Ahhoz a többi társa­dalmi-politikai tényező hat­hatós erkölcsi és anyagi tá­mogatása is szükséges. Hi­szem azonban, hogy ha az értekezlet magáévá teszi fel­fogásomat, akkor a támoga­tás sem marad el. Sem most, sem később. A későbbi működéshez már az is elegendő lenne, ha az említett tényezők még vélet­lenül sem a rombolókat, hanem a jószándékú építő­ket segítenék. Ha néhány vadhajtás miatt nem csavar­nák ki gyökerestül az élet­erős fát. TÓTH HORGOSI Pál zentai kultúrmunkás A Szabadkán megtartott tanácskozás több elméleti kérdést megvilágított, és igen hasznos volt a gyakor­lat szempontjából. A sveto­­zarevói Naiv Művészeti­­ Képtár igazgatónője, Mešk­­­ovic beszélt dr. Boris Ke­lemen „tévedéseiről”. Lehetséges-e, hogy a belgrádi Modern Művésze­tek Múzeumának nincs kri­tériuma, amiért egyes szer­biai naiv művészek (Janko Brašić, Ivan Racković) alko­tásait kiállította? Téved­­het-e Siniša Paunovic, ami­ért magánképtárában olyan naiv festők kaptak helyet, akiket dr. Boris Kelemen a nemrég megjelent, a primi­tív művészetről szóló köny­vében falusi műkedvelők­nek nevez? Vagy Bihalyi Merin is tévedett talán ab­ban, hogy az állítólagos fa­lusi amatőröket naiv mű­vészekként emlegeti kiadvá­nyaiban? Bizonyára vannak tévedé­sek és kisebb melléfogások. Dr. Kelemen a naiv művé­szetet megkülönbözteti a falusi amatőrizmustól, sze­rinte a falusi amatőrizmus illusztratívan „kíséri a lá­tott világot”. A naiv művész iskolázatlanul alkot,­ egy új szempontot fedez föl, vagy egy szubjektív világot tár elénk, amit mások még nem láttak eddig. Az amatőr egyik nap asz­talos, másik nap mecha­nikus, azután festő stb., akar lenni. Courbet mondta: a Párizsi Kommünnek az a célja, hogy Mona Lisa hoz­záférhető legyen mindenki számára. Az amatőrök nem közvetítők, fejtegette Mar­kovic, az egyik fölszólaló, nagy veszélyt jelentenek a művészetre, fessenek, de csak saját maguknak, alko­tásaikat ne állítsák ki. Ha tehetség jelentkezik, akkor művész lesz belőle, fejtegette Boško Petro­vic. Ha pedig az illetőnek nincs tehetsége, akkor amatőr ma­rad. De vajon ad-e a társa­dalom lehetőséget a fejlő­désre? Minek az Akadémia, ami­kor a műalkotások terjesz­tése a legfontosabb cél, mondta egy előbbi fölszó­laló. A tehetségtelen művész­szek gyenge alkotásaikkal a rossz ízlést terjesztik. Ha a múzeumokat alkalmassá tennénk arra, hogy a mű­vészettel gyakorlatilag is foglalkozzanak, és lehető­séget nyújtsanak mindenki­nek a műélvezetre, alkor, társadalmi elismerés nél­kül kiélnék magukat az emberek. Boško Petrović: — Mind­annyian egy szintről indu­lunk, a tanulás a fontos. A kockázat nagy. Fejesnek annak idején adtunk pár­ utasítást, ő művész lett, én még ma is küzdök azért, hogy az legyek. Mi iskolá­zott festők is amatőrök va­gyunk, mert a munkahelyen töltjük az időnket, de ott nem művészettel, hanem másvalamivel foglalkozunk. Devics Imre: — Az áru—a pénz viszonyában alakul ki a képzőművészet értéke is. A piaci ár szabja meg a művészi értéket. Vagyis egy művészi normának eleget kell tennie mindenkinek, legyen bár akadémiailag képesített festő, vagy ama­tőr, aki művészettel foglal­kozik. Rembrandt nem vég­zett akadémiát, tehát nincs szabályokhoz kötve, ki a művész, s főleg nem az ok­levél határozza meg a mű­vészt. (Rembrandt a festői céh előírásai szerint végig­járta az akkori idők meg­követelte fokozatokat, és úgy nyerte el képesítését.) Dr. Kelemen: — A mú­zeumoknak kell központok­ká válniuk. Regenhausenben a múzeum azzal törődik, hogy a bányászok szabad idejükben mit csináljanak. Ma, igaz, általában válság­ban vagyunk, a művészet elveszítette szociológiai ér­tékét. A professzionális mű­vészek elnyomják az ama­tőrművészetet, a professzi­onális művészek ugyanakkor a naiv művészekre panasz­kodnak. A menedzserek óriási serege élbre rakja a dollárokat, az árak hihetet­lenül nőnek. A naiv művé­szeti alkotásoknak ma pon­tosan meghatározott piaci ára van. Vajon melyik hi­vatásos művész alkotásának van piaci ára? A hivatásos művészettel­­szemben ma a naiv művészet iránt nagy az érdeklődés. Hogy ez med­dig tart, nem tudni. Más országokban a naiv művé­szet megközelítőleg sincs azon a színvonalon, mint nálunk. Tehát röviden szól­va, a világon kevés a naiv művész, Generáliéra úgy tekintenek, mint utolsó klasszikusára a naiv mű­vészetnek. ÁCS József Amatőr és naiv művészet A szabadkai tanácskozás vitája az amatőr művészetről új könyvtári folyóirat Nemrégiben egy újab­b szakfolyóirattal gazdagod­tunk. Megjelent a Korszerű Könyvtárak című kiadvány, amelyet a vajdasági könyv­tárak egyesülete jelentetett meg azzal a céllal, hogy egybehangolja az itteni könyvtárak munkáját, szak­­tanácsok­at nyújtson a könyvtári dolgozóknak, és tájékoztasson a legújabb vajdasági könyvekről. — Hogyan született meg a folyóirat? — kérdeztük Ra­donja Vukoslavictól, a fo­lyóirat szerkesztőjétől. — A vajdasági könyvtá­rak egyesületének decembe­ri zentai értekezletén fogad­tuk el a javaslatot, hogy a vajdasági könyvtári dolgo­zók­ részére indítsunk egy folyóiratot, amelynek hiá­nyát már régóta érezzük. Nálunk a könyvtári szakma ugyanis még mindig csak mozgalom és nem hivatás. Még azt sem tisztáztuk pél­dául, hogy mi a könyvtár. A köztársasági törvény szá­munkra elfogadhatatlan mó­don szabályozza ezt a kér­dést. Elképzelésünk szerint a folyóiratban tisztázni kell ezt az alapvető dolgot is, annál is inkább, mivel a vajdasági könyvtári hálózat igen fejlett, csak Szlovénia előz meg bennünket. A folyóirat szerbhorvát, magyar, szlovák, ruszin és román nyelvű cikkeket kö­zöl. A nemzetiségek nyelvén íródott cikkek mellett szerb­horvát nyelvű összefoglaló­kat is ad, s a nagyobb ér­deklődésre igényt tartó cik­keket angol és orosz nyelvű összefoglaló és tárgymutató teszi teljesebbé. A folyóirat állandó rovatokat indított a Könyvtár a gyakorlatban, valamint Nézetek és gondo­latok címmel. Ezenkívül ál­landó rovatban adnak szá­mot a megjelenő vajdasági könyvekről is. A folyóirat negyedévenként jelenik meg. B. Gy. MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1970. márc. 12. KELL-E MÉG EGY SZÍNHÁZ? (5) Elérkezett a cselekvés ideje Beszélgetés dr. Bori Imrével, a Magyar Tanszék vezető tanárával . Megjelent cikkei után szinte fölöslegesnek tartom a kérdést: szükség van-e még egy magyar színházra, in­kább arra kérném, a szín­­házalapítás mellett szóló érveit sorakoztassa fel. — Oly régóta húzódó kér­désről kell ismét beszélni, hogy az eddig felhalmozott érvek közül most már na­gyon nehéz kiválasztani azo­kat, amelyek ebben a pilla­natban a legidőszerűbbek, minthogy legtöbbjét már többször is hangsúlyoztuk — abban a meggyőződésben, hogy kellő módon dokumen­tálják az újvidéki magyar színház megalapításának tár­sadalmi szükségletét, kultu­rális szempontból elodázha­tatlan voltát. Két síkon is szemléltethető az újvidéki magyar színház ügye: „váro­si” és „tartományi” vonat­kozásai egyaránt érdekkel ■bírnak. A város életében szervezője lehet annak a ma­gyar nyelvű kulturális köz­életnek, amely ugyan néha­­néha jelt ad magáról, de ki­bontakozni nem tud, mert egyszerűen nincs hely és al­kalom arra, hogy a magyar kultúrával foglalkozók, e kul­túra munkásai és élvezői, találkozzanak. A színház le­het médium, amely kommu­nikációs lehetőségeivel ezt le­hetővé teszi, miközben alap­vető feladatát teljesíti, s az újvidéki magyarság kulturá­lis szükségleteit a színmű­­vészetet érintő területen ki­elégíti. Azt természetesen szinte fölösleges emlegetni, hogy vagy ezer magyar nem­zetiségű egyetemistája, na­gyobb számú középiskolás diákja, tehát erős intellektuá­lis rétege van Újvidéknek, és ■ezzel a város magyar lakos­sága bizonyos alapja lehet egy magyar nyelvű állandó színház működésének. A te­lepi Petőfi Sándor Művelő­dési Egyesület, az Ifjúsági Tribün, az M-stúdió mellett ez lenne egyúttal talán a leg­színvonalasabb „nyílt” kul­turális intézményünk a vá­rosban, mert a többi lénye­gében „zárt”, a város ma­gyarságának csak egyes réte­geit érdeklődő működést fejt ki. „Tartományi” kulturális vo­natkozásban is egészen kéz­zelfoghatóak és egyértelműek az érvek, amelyek az újvidé­ki magyar „városi” színház mellett bizonyítanak. — Mit jelentene irodalmunk számára egy új magyar szín­ház? — Húsz év után is fájdalma­san kell tapasztalnunk: jugoszlá­viai magyar drámairodalom kin­csen, holott a hazai színház és a hazai drámairodalom szoros függési viszonyban van egy­mással. Nincs színház, amely megtalálta volna helyét, anél­kül, hogy produkciójában ,,ha­zai”, vagy nevezzük így: ,,nem­zeti” repertoárra ne támaszkod­hatott volna — viszont dráma­­irodalom sem született még az­­ újabb művészeti korszakokban úgy, hogy szinte egyetlen bázisa az amatőrszínjátszás csupán. Színház és drámaíró egymást ihlető találkozásaiból nőhet ki a színház is, drámairodalom is. Azért emlegetem ezeket, mert úgy tartom, az újvidéki magyar színház éppen ezen a téren vállalhat sajátos és fölöttébb je­lentős szerepet. Most van ki­alakulóban, s ennek következté­ben egyfelől nem kötik semmi­féle hagyományok, nem kell inercióknak engedelmeskednie, másfelől már konstituálódása­­kor, indulásakor éppen olyan feladatvállalással léphet fel, amely kommunikatív lehetőségei­vel lehetővé teszi a jugoszlá­viai magyar drámairodalom meg­születését, vállalva alkotásait, előhíva értékeit, ösztönözve szer­zőit. — S mit jelentene színjátszá­sunk számára? — Másfelől a jugoszláviai ma­gyar színjátszásban általában is megindíthatja a műsorpolitika körül az örvényléseket — azon inszisztálva egy egészen céltu­datos műsorpolitika képviseleté­vel, hogy vannak a magyar drámairodalomnak is, s a világ drámairodalmának is olyan al­kotásai, amelyek eljátszása nél­kül nemcsak színházkultúráról, de kultúráról általában sem be­szélhetünk. A közelmúlt pár példája erre figyelmeztet — gondoljunk az Áfonyák, a Bánk bán és a Caligula szabadkai elő­adására, a Rádiószínház nemrégi Ionesco- és Beckett-bemutatójá­­ra. Az új színház a kérdések e körében is a maga mozgékony­ságával sajátos feladataira is­merhet. Természetesen nem be­szélve arról, hogy létezésével a testvér­intézmények (a szabad­kai és a zrenjanini) is arra kényszerülnek, hogy keressék sa­játosságaikat és a maguk „ha­tárait”, lehetőségeit, ezeken túl pedig egy ismét csak céltudatos koordinációs tevékenységgel ép­pen tartományi szinten, egymás munkásságát kiegészítve, hozzá­járulhatnak egy valóban magas rendű, értékes, zsánerekben vál­tozatos, a különböző ízlésköröket is kielégítő jugoszláviai magyar színjátszás létrejöttéhez. Arra gondolok, hogy a három színház repertoárjának összehan­golásával és annak feltételezé­sével, hogy a három színház kicseréli évi műsorát, egységes, de változatos műsort kap mind Újvidék, mind Szabadka, mind Zrenjanin közönsége, s mi több, értékesebbet és többet is, mint amennyit az egyes színházak külön-külön produkálhatnának. Hogy mit nyerne Újvidék la­kossága s mit tartományunk, az a fentiekből is kitetszik. De ugyanakkor egyvalami bizonyos: túlságosan hosszú ideig tart a színház körüli „bizonyító eljá­rás”. Holott a cselekvés ideje érkezett el: az újvidéki magyar színházat meg kell alapítani! G. I­. A topolyai nyelvművelők Szombaton délelőtt tartja alakuló közgyűlését a Jugo­szláviai Magyar Nyelvműve­lő Egyesület topolyai fiók­szervezete. A március 14-én sorra kerülő gyűlés a községi szkupstina tanácstermében lesz, a kezdeményező bizott­ságnak meg a Szocialista Szö­vetség községi választmánya elnökének szervezésében. Szilvás­ Lajos Születésnap júniusban Egy fiatal autószerelő megismerkedik egy külke­reskedelmi vállalat vezér­­igazgatójának feleségével, Erikával. Az asszony szép, elegáns, s unatkozik. Kör­nyezete átlagon felüli jólétet biztosít számára, de igazi érzelmek helyett legfeljebb olcsó kalandokat. Érthető hát, váratlanul fellobbanó szenvedélye a vonzó, értel­mes, s nem utolsósorban tisz­ta áhítattal teli fiú iránt. De törvényszerű az is, hogy végül is nem vállalja ennek a szerelemnek a következ­ményeit, hogy amikor válasz­tania kell, megszokott kör­nyezetéhez fordul vissza. A népszerű író legújabb regényét a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg. Ara egészvászon-kötésben 17,50 dinár.

Next