Magyar Szó, 1970. március (27. évfolyam, 58-88. szám)

1970-03-26 / 83. szám

12. oldal »••••••••*••••••«•••••••• SEBESÜLT PARTIZÁNOK1 OLASZORSZÁGBAN ..||Н1»т11111И!!111111111П1111111111.т11!!11!11111!!НЈт11111!1!11[1ШШ11111НШ1П1111П111111ИН!11111И!!!Ш11П11!Ш!!1)11Ш11111Ш!11Ш11!1!1 W Segélygyűjtés az otthoniaknak Mindnyájan jól tudtuk, hogy a szövet­ségesek bennünket anyagilag is segítenek, ruhát, cipőt, gyógyszert, kötszert és élel­met adnak. De azt is tudtuk, hogy ez a segély csak csepp a tengerben. Felötlött hát bennünk a gondolat, hogy a fölösleget összegyűjtjük és hazaküldjük. Hisz úgy is bőségben élünk! őszintén szólva, kelle­metlenül is éreztük magunkat, amikor arra gondoltunk, hogy finom amerikai csokoládét rágcsálunk, drága cigarettát szívunk, szagos szappannal mosdunk, baj­­társaink meg otthon a fronton, kenyéren, vízen élnek, súlyos ütközeteket vívnak. Érthető tehát, hogy egyhangúlag elfo­gadtuk a javaslatot, megszervezzük a se­gélygyűjtést. Valamennyi kórházunk be­kapcsolódott az akcióba és a hadjárat megindult. Cigarettát, szappant, zsilettet, csokoládét gyűjtöttünk, sőt egyesek már a rendszeres étkezésről is lemondtak, csakhogy minél többet küldhessünk az Adria túlsó partjára. Mivel vállalkozásunk is a verseny szellemében indult, sokan a másik végletbe estek, úgyhogy a politikai biztosoknak kellett megmagyarázniuk: csak azt kell összegyűjteni, ami fölösleges és amit nem vonunk el magunktól. Gyűjtőakciónk visszhangra talált a szöv­­vetséges katonák körében is. Tábori lap­jainkban rendszeresen ismertettük az ada­tokat az összegyűjtött segélyről. A segélyszállítmányt kis bárkáinkon szállítottuk a felszabadított Visre és a töb­bi szabad területre. Ezek a bárkák fiatal tengerészetünk kötelékeibe tartoztak. Majd mindegyiknek volt valami fegyvere — kis kaliberű ágyú vagy légelhárító gép­fegyver. A megrakott bárkák alig 10 ki­lométeres óránkénti sebességgel vágtak neki a nagy útnak. Veszélyes vállalkozás volt ez, hiszen abban az időben az Adria csak úgy nyüzsgött a német hajóktól és tengeralattj­áróktól. A gravinai táborban Sebesültjeink, miután felépültek Trani­­ban, szinte kivétel nélkül gravinai tábo­runkba kerültek. Gravina kis vidéki vá­ros, Baritól mintegy 100 kilométerre nyu­gatra fekszik. A meggyógyultakból itt alakultak meg egységeink, a sebesülteket pedig átképezték más szolgálatokra. Tan­folyamokat tartottak itt sofőrök, páncélgép­­kocsi-vezetők, tüzérek és ejtőernyősök szá­mára. Gravinában ismerkedtünk meg elő­ször az új, korszerű katonai technikával. Olaszországban állomásozó egységeink azonban nemcsak jugoszláv sebesültekből álltak. Olyan jugoszlávok is jelentkeztek felvételre, akiket a háború vihara szét­szórt Nyugat-Európában és Észak-Afriká­­ban. A Jugoszlávia megszállt részein in­ternált emberek voltak ezek, meg azok a szlovének és dalmátok, akik a kapituláció pillanatában az olasz hadseregben szol­gáltak és így az angolok foglyul ejtették őket. Volt közöttük sok sofőr, mechanikus és egyéb szakember, akikre igen nagy szüksége volt hadseregünknek. Ezek a honfitársaink gyorsan beilleszkedtek kör­nyezetünkbe és magukévá tették életmó­dunkat. Nagy lelkesedéssel láttak hozzá a munkához. Jellemző erre gépkocsizászlóaljunk esete. Mivel embereink szétszórtan éltek Dél- Olaszországban, nagy szükségünk volt a gépjárművekre. Az angolok azonban ezen a téren igen szűkmarkúak voltak, nem adtak elég gépkocsit. Sofőrjeink mégis megtalálták a megoldást. Minden nagyobb város vagy falu közelében autótemetők voltak — az amerikaiak és az angolok ugyanis, ha gépkocsijuk megrongálódott, nem vitték javításra, hanem az autóteme­tőkbe vontatták. Gépkocsizászlóaljunk em­berei szétszéledtek a városokba és hozzá­láttak a munkához: az autótemetőkben a használható alkatrészeket leszerelték, az­után ezeket összeszerelték és már meg is volt az üzemképes jármű. Rövid idő alatt zászlóaljunknak már mintegy 700 gépko­csija volt. A munka tovább folyt, s amikor már fölösleges járművünk is volt, elküld­tük őket Jugoszláviába. Megalakul a népvédelmi zászlóalj Amikor a mi csoportunk Glavinába ér­kezett, sok tanfolyam már befejeződött. Ebben az időben hazánkban egységeink már Belgrád környékén harcoltak, így hát sok egységünket hazaküldték a frontra. De mi sem maradtunk sokáig Gravinában. Tisztjeink összehívtak bennünket és közöl­ték velünk, hogy népvédelmi zászlóalj né­ven egy zászlóaljat alakítanak, jelentkez­zenek az önkéntesek. Hozzáfűzték még, hogy ez a zászlóalj különleges feladatokat lát majd el, és ezért kell kizárólag önkén­tesekből állnia. Amikor a tisztek befejezték, majdnem mindannyian jelentkeztünk. Azt hittük, hogy ez az egység kerül majd leghama­rabb haza. A tisztek kiválogatták közülünk az erős testalkatúakat, a tapasztaltabb harcosokat, majd szakaszokban és századokba osztot­tak bennünket. Fegyvert, harci felszere­lést, meg élelmet kaptunk, azután teher­gépkocsikra szálltunk és elindultunk Bari felé. Útközben megtudjuk, hogy egységeink Peko Dapčević parancsnoksága alatt már Belgrádban vannak. Örömünkben soroza­tokat engedünk a levegőbe. Mint már mondtam, mindnyájan azt hittük, hogy egységünk az elsők között fog visszatérni hazánkba, de nagyot csa­lódtunk: az utolsók között hagyta el Olaszországot. Bariba érkeztünk és megálltunk egy forgalmas utcán. Felnéztünk az utcanév­­táblára: Via Piccini. Az utca sarkán egy kocka alakú, egyemeletes ház állt, rajta csillagos lobogónkkal. A bejárat előtt őr, fején csillagos sapkával. Később tudtuk meg, hogy ebben az épületben székelt a népfelszabadító hadsereg olaszországi ve­zérkara. Azt hittük, hogy megállunk az épület előtt, de a gépkocsioszlop folytatta útját az Adriai-tengerparton. Városokon, falva­kon haladtunk át, majd 50 kilométeres út után megérkezünk Monopoli városába. A tengerparton régi épületekben szállásol­tak el bennünket, új feladataink Zászlóaljunk feladatai igen felelősség­­teljesek, bonyolultak és kényesek voltak. (Folytatjuk) I­j­j­j I­I (33) De lassanként ránehezedett az una­lom, és sétálni kezdett. Felkereste a parkokat és más nyilvános helyeket, s leste-figyelte, az emberek miről beszél­getnek. Elég gyakran esett szó róla ma­gáról — már tudniillik Rinaldiniről —, s a gróf úr nem riadt vissza attól, hogy beleszóljon a társalgásba, és hangot ad­jon saját véleményének ebben az ügy­ben, mely úgy látszik, mindenkit érde­kelt. Egy ismeretlen járókelő egyszer az­zal az újsággal állt elő, hogy a híres Ri­­naldinit Ferrarában elfogatták, és bör­tönbe vetették. Hősünk nem először hallott ilyen hírt, s már fel se vette, csak mosolyogva hallgatta. A lebzselők közt, akikkel a parkokban megismerkedett, feltűnt neki egy széles vállú, alacsony, zömök férfi, aki össze­nőtt fekete szemöldöke alól átható pil­lantással méregetett mindenkit, mintha a veséjébe akarna látni, vagy akaratát rá akarná kényszeríteni. Kopottas egyenruhában járt, és nyugdíjba vonult zsoldoskapitánynak mondta magát. Egyébként korzikai volt, amit kiejtése is elárult. Órák hosszat üldögélt a kioszk teraszán egy csésze csokoládé mellett, önmagába mélyedve, hallgatagon. Ha ismerősei köszöntek neki, meghajolt, vagy megbiccentette fejét, de a körü­lötte zajló beszélgetésben nem vett részt, még akkor sem, ha idegen uralom alatt sínylődő, szabadságra és függet­lenségre vágyó hazája került savba. Ilyenkor lehorgasztotta fejét, és még jobban elmerült rejtélyes gondolataiba. Ám néha, ha valakinek sikerült a fél­ zsoldon élő kapitányt valami vitába be­vonnia, furcsán lobogó, fekete szeme olyan ijesztő, szinte delejes volt, hogy vitázó ellenfele csakhamar elhallgatott, és igyekezett minél előbb eliszkolni. A zsoldoskapitányt látásból fél Nápoly is­merte, de senki sem tudta, mit gondol­jon róla, és hányadán van vele. Voltak, akik azt suttogták, hogy varázsló vagy boszorkánymester, s mindenkit meg tud delej­ezni. Rinaldo fejébe vette, hogy megismer­kedik ezzel a különös emberrel, de min­dig közbejött valami, és meghiúsította szándékát. Végül egy nap, amikor nem volt a közelében senki, Rinaldo a kioszkban letelepedett mellé, és m­egle­­hetősen tolakodó módon, ami egyébként nem volt szokása, megszólította. — Uram! — mondta. — Engedje meg, hogy egy megjegyzést tegyek. — Rám vonatkozóan? — Igenis, az ön személyével kapcso­latban. — No és mit akar mondani? — Csak azt, hogy ön szemet szúr mindenkinek. — Hát aztán? — felelte a varázslónak tartott korzikai és vállat vont. — Nem ad semmit embertársai véle­ményére? — folytatta a faggatást Ri­naldo. — Őszintén szólva, nem vagyok tár­sas lény — felelte a korzikai. — De gyakran jár nyilvános helyek­re, parkokba, vendéglőkbe, nem? — Lehet. De társaságban is egyedül érzem magam. — Rossz lehet. — Miért? — A magány unalmas. — Én nem érzem annak. — Akkor bizonyára filozófus. Ez rit­ka adomány. — Ugyan, ugyan! Mindenki lehet fi­lozófus, ha kedve tartja. Ez olyan do­log, mint a boldogság. Rendelkezésére áll mindenkinek, ha igazán akarja. Iga­zában csak az egyéntől függ, boldog-e vagy boldogtalan. — Ez is mutatja, hogy ön nagy filo­zófus — mosolygott Rinaldo. — De ha már itt tartunk, árulja el nekem, vajon ön a boldog emberek közé tartozik-e? — Határozottan boldog vagyok. — Irigylésre méltó ember. De mivel az imént azt mondta, csak az egyéntől függ, adjon egy kis útbaigazítást... — Mire nézve? — szakította félbe a zsoldoskapitány. — Hogy engem mi tesz boldoggá? — Igen, talán követhetném a példá­ját. — Nézze csak... az emberek közt sok a félreértés, a viszály, a veszekedés. Ez is egyik oka annak, hogy legszíve­sebben a magányosságba vonulok visz­­sza. Lehet, hogy különc vagyok, de ön­magammal, ugyebár, nem kapok hajba, így aztán nyugalomban, békességben élek. — És nem unja meg saját társaságát? — Nem vagyok egészen egyedül. Kapcsolatban állok a szellemvilággal. — Hát ez csodálatos! — Igen, vannak csodálatos dolgok — felelte a korzikai furcsa, félig gúnyos mosollyal. — Ha az ember nyitott szem­mel jár a világban, sok mindent meg­tud, ami mások előtt rejtve marad. — Mit tud például rólam? — kérdez­te Rinaldini kissé feszélyezetten. — Többet, mint gondolná — felelte a másik. — Legfeljebb ötször-hatszor láttam, de ismerem, mint a tenyeremet. Még egy jó tanácsot is tudnék önnek adni. — No, erre kíváncsi vagyok! Mi lenne az? — Hogy felejtse el a múltját, és ja­vuljon meg. De bocsásson meg, most már mennem kell. A zsoldoskapitány egy kis ezüstpénzt dobott az asztalra, és elhagyta a kioszkot, hirtelen véget vetve a beszélgetésnek. Rinaldo nagyon szerette volna tudni, hova siet, de nem merte követni. (Folyta***:) Ш ifi s ЛВ i Ok y üü 1 A 1 / AS M тШжзИ MAGYAR SZÓ Csütörtök, 1970. márc. 26. Kleopátra égre elült a vihar, a tenger le­csendesedett, és Antonius hajói felvonták megtépázott vitorlái­kat, hogy megkíséreljenek kitörni az öbölből, amelyben nem tudták fölven­ni a harcot az ellenség gyorsjárású gályáival. győzelemben, ezért felkészült, hogy szükség esetén elillanhasson fürge hajóján.­sszecsapott a két flotta. Kez­detben egyik fél sem tudott felülkerekedni. Már-már úgy látszott, hogy Antonius hajóinak sike­rül rést ütniük az ellenség sorain, de Octavianus ügyes manőverezéssel min­dig útjukat állta. S­ok kárt okoztak Antonius hajói­ban az ellenség kőhajító gépei. A jókora kődarabok, ha célba zárták, betörték a hajó oldalát. A réseken bezúduló víz egykettőre el­­sülyesztette őket.­­ .

Next